A szőlőpásztor

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy testvérpár. A fiút úgy hívták, hogy Gyertyán, a lányt meg úgy hívták, hogy Tillárka. Apjuk, anyjuk korán meghalt, árvák voltak, együtt éldegéltek egy erdőszéli kunyhóban. Tillárka etette a tyúkokat meg a galambokat, meg a tarka macskát, Gyertyán gombákat és bogyókat szedett az erdőben; télen Gyertyán fát vágott, Tillárka pedig rőzsét gyűjtött, hogy legyen mivel fűteniük.

Egyszer egy nap azzal fordult oda Gyertyán Tillárkához:

- Én testvérkém, édes húgom, ne haragudjál reám, azt gondoltam, elindulok a világba, megpróbálom a szerencsémet, hátha rám mosolyog! Ki tudja, lehet, hogy gazdagon térek meg, és a te életed is jobbra fordul!

Sírt egy kicsit Tillárka, próbálta lebeszélni a bátyját, mert féltette, hogy baja esik, de végül csak engednie kellet neki, ha menni akart. Megölelte, megcsókolta hát a fivérét búcsúzóul, pogácsát sütött neki, belerakta egy darab kenyérrel együtt az apjuk tarisznyájába, azt Gyertyán a nyakába akasztotta, aztán elindult szerencsét próbálni.

Ment, mendegélt Gyertyán, hegyen-völgyön, erdőn, réten át, míg egy nap egy csodálatos szőlőskerthez nem ért. De milyen csodaszép szőlőskert volt az! Gyönyörű, illatos szőlőfürtök lógtak a vesszőkről, olyan mosolygósak és illatosak, hogy az embernek kicsordult a nyála, ha csak rájuk nézett, szemnek gyönyörűség volt nézni őket, ahogy mézédesen illatozva himbálóztak a levelek között.

Nem véletlenül mosolygott, nem véletlenül illatozott az a szőlőskert, hanem hogy szegény vándorlegényt, aki rossz sorsában arra téved, rabul ejtse, mivelhogy elvarázsolt szőlős volt az. A gazdája egy rőt szakállú manó, a szőlőpásztor, aki csak arra várt, hogy valaki betévedjen a szőlőjébe, és azt foglyul ejthesse, hogy aztán a szegény lélek élete végéig szolgáljon neki. El is kerülte ezért mindenki a csodálatos szőlőskertet.

Hanem Gyertyán ezt nem tudhatta. Megbűvölték a gyönyörűséges szőlőtőkék a roskadozó gyümölcsökkel, és az első pillanatban rabul esett. Belépett a szőlőskertbe, és megfogadta, hogy ha csak egyetlen aprócska szemet is, de ő bizony eszik ebből a szőlőből.

Amint csak egy ujjal is megérintette a legközelebbi szőlőfürtöt, abban a minutában előtermett a szőlőpásztor. Kettényílt a föld Gyertyán lába előtt, és kiugrott belőle egy rettenetes csúf manó. Gubancos, rőt szakálla volt, sarkantyús csizmája, és irdatlan nagy sipkája. Megragadta Gyertyán inge ujját, és ráripakodott a legényre.

- Megvagy, szőlőtolvaj! Jöszte a föld alá a szolgámnak!

Azzal egyet toppantott, csak úgy pengett a sarkantyú a csimán, a lába alatt rögtön megfeketedett a föld, és mielőtt szegény Gyertyán csak annyit mondhatott volna, hogy fapapucs, szakadék támadt alattuk, és a szőlőpásztor lerántotta magával a föld alá, ingestül, kucsmástul, mindenestül. A hasadék rögtön összezárult fölöttük, s csak egy kormos folt maradt a nyomukban.

Közben Tillárka odahaza hiába várta, hogy hírt halljon édes egy testvéréről. Várt, várakozott, várt egy holdtöltéig, egy esztendeig, és amikor szíve Gyertyánja még mindig nem tért haza, sem üzenetet nem küldött, nem bírt tovább várni. Összepakolta szépen a kis motyóját, még utoljára megetette a tyúkokat meg a galambokat, bekötött egy kis elemózsiát egy batyuba, és meghagyta a tarka macskának, hogy vigyázzon a házra, azután útnak eredt.

Ment, mendegélt Tillárka, hegyen-völgyön át, végül ráesteledett, és szállásféle után kellett volna néznie, ahol lehajthatja a fejét éjszakára, de éppen egy rengeteg nagy erdő közepében volt. Ahogy ott nézelődött, a közelben valahol világosságot látott. Elindult, hogy megkeresse a világosság forrását, és egy kis kunyhóhoz ért. Bekopogott a kunyhó ajtaján és belépett.

A kunyhóban vidáman ropogott a tűz, és a tűz mellett egy igen-igen öreg anyóka kuporgott.

- Adjon Isten, egészséget, anyó! – köszöntötte Tillárka.

- Neked is, lányom! – felelte az öreganyó. – Igen szépen köszöntöttél, meglesz még a jutalma.

Nem tudta Tillárka, miféle jutalma lehetne azért, mert köszönt ennek az öreganyónak, nem is azért tette. Ugyan mit adhatna neki ez a szegény anyóka?

Az öreganyó éppen hagymát hántott. Tillárka letette a batyuját, letelepedett mellé, és megkérdezte, segíthet-e.

- Jól tetted, hogy megkérdezted, lányom – felelte az anyó. – Meglesz még a jutalma.

Tillárka megint csak arra gondolt, ugyan mit tehetne érte ez a kis töpörödött anyóka. Nem azért kérdezte meg tőle, mert jutalmat várt, hanem mert dolgos, jó szívű lány volt, és sajnálta az anyókát, hogy olyan lassan haladt a hántással.

Odakucorodott, és kettesben dolgozgattak, közben Tillárka elmesélte az anyókának, hogy s mint történt a bátyjával, akit egy esztendeje nem látott már, és hogy ő most azért indult útnak, hogy megkeresse a testvérét, de ráesteledett az erdő közepén. Majd megkérdezte, vajon meghúzhatná-e itt magát reggelig, mégse kelljen az erdőben a farkasok között aludnia. Addigra éppen meghántották az összes hagymát.

- Segítettél sokat, Isten áldjon meg, ennek is meglesz a jutalma – mondta az anyó. – Elalhatsz nálam ma éjjel.

Tillárka megköszönte szépen a szállást, megvacsorázott a batyujából, megkínálta az anyókát is, majd mindketten lefeküdtek aludni.

Reggel Tillárka nagy fényességre ébredt. Azt hitte, hogy maga a fényes napkorong szállt le hozzá, olyan világosság volt körülötte. Felült és körülnézett, és az anyókát kereste a tekintetével, de annak a helyén egy ragyogó aranyruhába öltözött, tündérszép asszony állt, karcsú volt, mint a nádszál, és korona volt a fején.

Tillárka megijedt, és el akart szaladni, de a tündérszép asszony rámosolygott.

- No, lányom, mondtam, hogy meglesz a jutalmad. Én a tündérek királynője vagyok. Én vagyok az az öreganyó, aki téged tegnap este vendégül látott, és akihez te háromszor is kedves voltál. Ezért háromszor lesz jutalmad, ahogyan azt megígértem.

A kezével suhintott egyet. A nyomában elsötétült a levegő, és hirtelen előtűnt benne a bátyja drága képe. Felkiáltott Tillárka, mert elfacsarodott a szíve, ahogy megpillantotta rég nem látott, édes testvérét.

- Tudd meg, hogy a testvéred a szőlőpásztor fogságába esett – mondta a tündérek királynője. – Őt szolgálja keservesen, bilincsbe verve, immár csaknem egy esztendeje. Egyedül nem tudod őt megszabadítani, nem tudja azt senki emberfia, de mert háromszor kedves voltál hozzám, kapsz tőlem három ajándékot.

Még egyet suhintott, és Gyertyán képe eltűnt Tillárka elől. A helyében egy fej hagyma, egy kis csomag hamu, és egy hagymakaró termett. A királynő mindegyiket Tillárka kezébe adta.

- Itt van ez a hagyma, ez megvéd attól, hogy te is rabul ess. A szaga elnyomja a szőlő illatát, és nem csábíthat el téged. Ezt a marék hamut szórd bele a szélbe, és megmutatja neked, hol rántották le a fivéredet a föld alá a szőlőpásztor barlangjába. Aztán azt a helyet suhintsd csak meg ezzel a hagymakaróval, és azon nyomban megnyílik előtted a föld. Oda ugorj belé, odalent megtalálod a testvéredet. A többi már rajtad áll. De jól vigyázz! Meg ne érints egyetlen szőlőszemet, egyetlen kacsot sem a kertben, mert akkor hiába minden! Jön a szőlőpásztor, és elragad téged is, és akkor aztán soha meg nem szabadultok, sem te, sem a fivéred! Örök időkre a szőlőpásztor szolgái maradtok!

Köszönte Tillárka hálásan az ajándékokat, és köszönte a tündérkirálynő jóságát és segítségét is. Azzal a felséges asszony eltűnt Tillárka szemei elől, egy szempillantás alatt, és ő egyszeriben ott állt a tágas mezőn az ég alatt, nem volt se erdő, se kunyhó, mintha a föld nyelte volna el mindegyiket a tündérkirálynővel együtt. De a kötényében ott volt a három ajándék. Tillárka bekötötte őket a batyujába, aztán nekieredt, hogy megtalálja a szőlőskertet.

Ment, mendegélt, jó sokáig, mire végül elérkezett egy nagy búzatáblához, s annak a túlsó végében ott volt a csodálatos szőlőskert.

Hiába nem érezte Tillárka a hagymától a szőlő illatát, még így is nagy erejébe került, hogy meg ne érintse a szőlőfürtöket, mert azok olyan gyönyörűségesek voltak, hogy szinte kínálták magukat, hogy szakítson belőlük. De Tillárka erősen elhatározta magát, hogy nem nyúl a szőlőhöz, mert szegény testvérére gondolt, aki most is odalent ül valahol a föld alatt, vasban-láncban, és szolgálja a szőlőpásztort.

Belenyúlt a batyujába, elővette a hamut, és egy marokkal beleszórta a szőlőtőkék közé.

A hamu kerengett egy kicsit, majd odalebegett egy szép vörös tőke mellé. Még nézni is öröm volt, ahogy a harmatcseppek ringatóztak a gyönyörű nagy fürtökön, de Tillárka elfordította a fejét, és csak a földet nézte, ahol az ő szegény jó bátyjának el kellett tűnnie egy esztendővel ezelőtt. Mintha egy kis fekete foltot is látott volna a földön.

Nem tétovázott, előkapta a batyujából a hagymakarót, és megsuhintotta vele a földet.

Nagy reccsenéssel kettényílt alatta a föld, és egy mélységes-mély, feneketlen szakadék lett előtte. Belenézett Tillárka a fekete lyukba, és bizony megborzongott, mert nem látta a fenekét, de mit lehetett tenni, Gyertyán odalent volt, ezért hát elrugaszkodott, és bátran belevetette magát a lyukba.

Zuhant, zuhant lefelé Tillárka, mígnem egyszer csak földet ért. Csupa sötétség volt körülötte, nem látott semmit, hiába meresztgette a szemeit. No, idáig csak elsegítette a tündérkirálynő, de innen most már hogyan tovább? Nem tudott okosabbat, elindult tapogatózva a nagy sötétségben.

Ment, ment, míg egyszer csak végre valami világosságot nem látott. Közelebb óvakodott, és egyszerre megpillantotta a testvérét. Súlyos vasbilincsek voltak kezén-lábán, és egy nagy szőlőprés elő volt fogva, azt hajtotta szegény körbe-körbe, keservesen. A rőt szakállú manó mellette ült egy kecskelábú asztal tetején, mustot ivott, és vidáman énekelt, közben néha nagyokat csapott Gyertyán hátára az ostorával, úgy bíztatta, hogy húzzon erősebben.

Most esett csak igazán gondolkodóba Tillárka. Mit tegyen, hogy megszabadítsa a testvérét? A manón ki nem foghat. Amint egyet mozdul, a szőlőpásztor észreveszi, elfogja, és odaláncolja őt is a bátyja mellé.

Amíg így töprengett búslakodva, dúdolgatni kezdett. Magától jött a dal az ajkára, úgy rémlett neki, hogy az édesanyja szokta ezt énekelni, amikor még élt szegény.

Darazsak, darazsak, gyülekezzetek,

mézédes szőlőben kárt tegyetek!

Egyszerre mit látott Tillárka? Kiegyenesedett a manó az asztalnál, felkiáltott, és elhajította a kezéből a musttal teli korsót.

- A szőlőm! Jaj, a szőlőm! Itt vannak a darazsak, kárt tesznek az én szépséges szőlőmben!

Leugrott a földre, toppantott egy nagyot, megcsengette a sarkantyúit, és – huss! – eltűnt egyetlen szempillantás alatt.

Feldobbant a szíve Tillárkának. Elment a manó! Na, Tillárka, most kell megszabadítanod a fivéredet, mielőtt a szőlőpásztor visszajön, vagy soha nem tudod megszabadítani! Előbújt a sötétségből, és odaszaladt a fivéréhez. A könnyei kicsurrantak a nagy boldogságtól, hogy újra látja.

Meglátta Gyertyán is Tillárkát, és azt hitte szegény, a húga is a szőlőpásztor foglya lett. Sírva kiáltott fel, és tárta felé a karjait.

- Édes húgom, hát te is ide jutottál, keserű rabságra? Jaj, miért is nem maradtál otthon? Miért is jöttél utánam?

- Csitt, Gyertyán, édes bátyám! Érted jöttem, hogy megszabadítsalak! – mondta Tillárka, és máris a szörnyű bilincseket tapogatta Gyertyán kezén, hogyan vehetné le róla őket. – Siessünk, mielőtt a manó visszajön! Gyorsan, mondd meg, hol tartja a szőlőpásztor a bilincsek kulcsait!

Gyertyán, aki már éppen reménykedni kezdett, mikor megtudta, hogy édes húga szabad, most újra nekikeseredett, és szomorúan lehajtotta a fejét.

- A derékövén vannak a kulcsok. Mindig magánál hordja, soha le nem veti őket. Onnan te meg nem szerzed soha, Tillárka, ha csak előbb el nem emészted a manót, de inkább ő fog elemészteni téged. Nincs remény, hogy megszabaduljak, kishúgom. Menekülj, hagyj sorsomra engem, menekülj innen, amíg lehet!

Sírva fakadt erre Tillárka. Belekapaszkodott a bátyja nyakába, és fogadkozott sírva, hogy ő bizony nem hagyja itt egyedül Gyertyánt, akárhogy lesz is, inkább a manó foglya marad ő is.

Egyszerre csak megszólalt valaki egészen közel hozzájuk.

- Nem kell hozzá a manó kulcsa, hogy megszabaduljatok!

Körülnézet Gyertyán és Tillárka ijedten, ki volt az, aki szólt hozzájuk, mert nem láttak senkit. Csak nem talán valami láthatatlan lidérc volt, a szőlőpásztor szolgája, aki csak arra vár, hogy a gazdája visszajöjjön?

Hanem akkor megszólalt megint a hang.

- Én vagyok, itt vagyok, Gyertyán kezén!

Nagyot nézett Gyertyán és Tillárka, mikor rájöttek, hogy a bilincs szólt hozzájuk emberi hangon.

- Miért segítenél nekünk? – kérdezte Tillárka.

- Én is fogoly vagyok – felelte a bilincs. – Az én apám a vörös király, az övé volt a szőlőskert, míg a rőt szakállú el nem lopta tőle és meg nem bűvölte. Eljöttem, hogy megfizessek a tolvajnak, és visszavegyem tőle, ami az apámé, de foglyul ejtett, és vasbilincsbe zárt. Idejét sem tudom már, mióta vagyok a rabja, azóta várom, hogy egyszer egy foglyáért eljöjjön valaki, mert az válthat meg engem is. Simíts csak végig háromszor, Tillárka, a bátyád mindegyik bilincsén, és le fognak esni!

Szót fogadott rögtön Tillárka a rab királyfinak. Rátette a kezét a bátyja bilincsére a jobb kezén, és háromszor végigsimította. Azon nyomban kinyílt a vaspánt, és a súlyos lánc földre hullot Gyertyén kezéről. Felkiáltott Tillárka örömében, és gyorsan megsimogatta a bilincset Gyertyán másik kezén és a két lábán is. Nagy szeretettel simogatta, mert tudta, hogy szegény rab arcát simogatja.

Mind lehullottak az érintésétől a vasak. Hanem ha azt hitte, hogy a bilincsbe zárt királyfi is megszabadulhat, bizony csalódott Tillárka. Nem volt az más most sem, csak lánc és bilincs. Tillárka lehajolt hozzá, és felvette az ölébe.

- Nem szabadulok meg, csak ha kijutok a rőt szakállú barlangjából – mondta szomorúan a királyfi. – De hogy ki hogy juttok innen, azt már meg nem mondhatom, mert magam sem tudom a módját.

Nekibúsult Gyertyán és Tillárka, és tanakodni kezdtek, vajon mihez kezdjenek. Eszébe jutott Tillárkának a tündérkirályasszony három ajándéka, fel is vidult rögtön, kereste a batyujában a hagymakarót, hogy majd azzal megnyitja maguk előtt az utat. De bizony hiába kereste, hűlt helye volt csak mindháromnak, se hagyma, se hamu, se hagymakaró. Elvégezték a feladatukat, visszatértek a királynőjükhöz.

Most búsult csak el igazán Tillárka, mert most már valóban nem tudta, miképpen juthatnának ki a föld alól.

Ahogy így búsultak, tanakodtak, hát egyszer csak nagy csengés-bongás támadt. A szőlőpásztor sarkantyúi csengtek olyan nagyon, elkergette a darazsakat, és jött vissza a szőlőből. Amint meglátta Gyertyánt és Tillárkát, meg a lány kötényében a bilincsekké varázsolt királyfit, rögtön éktelen haragra gerjedt.

- Megállj, te leány! El akartad lopni a szolgáimat? Megfizetsz érte mindjárt keservesen! Kőbe zárlak benneteket, megvakultok, megnémultok, sosem mozdulhattok többé!

Azzal összeütötte a sarkantyúit, és megcsengette őket, olyan hangosan, hogy csak úgy visszhangzott az egész barlang.

Összekapaszkodott ijedtében Gyertyán és Tillárka, reszkettek, mint a nyárfalevél, mert tudták, hogy most aztán végük van. A manó szörnyű varázslattal kővé változtatja őket, és nem szabadulnak meg soha többé.

Tillárkának egyszer csak megint eszébe jutott az a kis dalocska, amit az édesanyjáétól hallott, de most egy csöppet másképpen hangzott.

Darazsak, darazsak, gyülekezzetek,

szőlőpásztorban kárt tegyetek!

Csípjétek meg a farát,

lássátok el a baját!

Egyszerre nagy zúgást hallottak, éppen mikor a rőt szakállú kővé akarta varázsolni őket, zengett-zsongott az egész barlang, mintha vihar készülne, aztán nagy zümmögéssel egy falka darázs lepte meg a manót. Körülvették, rászálltak a sipkájára, és csípték, nemcsak a farát, de csípték annak mindenét, amit értek.

A manó rögvest éktelen jajgatásba, kiáltozásba kezdett.

- Jaj, jaj, te leány! Nem tudtad, hogy a darazsak az én halálos ellenségeim?! Megölnek, ha megtalálnak!

Csak jajgatott, kiáltozott, űzte, hajtotta a darazsakat, de azok nem tágítottak a közeléből, és csipkedték szorgalmasan. Végül nem tehetett mást, térdre borult Tillárka előtt, és úgy könyörgött neki, hogy szabadítaná meg őt a darazsaktól.

- Könyörülj meg rajtam! Mondd meg a darazsaknak, hogy ne csípjenek tovább, mert meghalok!

- Dehogy mondom! – felelte Tillárka. – Örülök, hogy megszabadultunk tőled! Elloptad a szőlőskertet, és megbűvölted, hogy foglyul ejtsd az ártatlan vándorokat, elvarázsoltad a királyfit, ostorral verted a testvéremet, miért kegyelmezzek neked?

- Bármit megteszek, amit csak kívánsz, csak segíts rajtam! – zokogott a manó. – Teljesítem minden kívánságodat, csak hívd vissza a darazsakat!

Akkorra már úgy körbevették a darazsak, hogy alig látszott ki a szeme-szája a sok darázs közül.

Elgondolkodott Tillárka. Hiszen hiába pusztul el a manó, ha ők fogságban maradnak itt a föld alatt, sosem jutnak ki, itt pusztulnak el valamennyien, ha valaki meg nem mutatja a kivezető utat. Ráparancsolt hát a manóra.

- Add vissza a szőlőt a királyfi édesapjának, juttass ki minket innen a föld alól, te pedig takarodj el a környékről, és ne lássunk soha többet! Ha mindezt megteszed, elküldöm a darazsakat!

Jajgatott nagyon a manó, sírt, rimánkodott, hogy csak ezt ne, kérjen Tillárka, amit akar, aranyat, gyémántot, birodalmat, de ne vegye el a szőlőjét.

- No hát, csak ennyit ér a te szavad! – mondta Tillárka mérgesen. – Most ígérted, hogy teljesíted minden kívánságomat, és máris ki akarsz bújni a szavad alól! Mondom is a darazsaknak, hogy csipkedjenek halálra!

Jaj, megijedt nagyon a szőlőpásztor, esdekelni kezdett Tillárkának, hogy ne tegye, irgalmazzon az ő nyomorult életének, megtesz mindent, amit kért, de igazán, övék a szőlő, és minden, amit csak akarnak, csak ne hagyják őt elpusztulni.

- Jól van – felelte a manónak Tillárka. – Csak aztán nehogy megint elfelejtsd, mit ígértél!

- Dehogy, dehogy! Csak szabadíts meg!

Tillárka nem nagyon hitt a rőt szakállúnak, de azért énekelni kezdett.

Darazsak, darazsak, gyülekezzetek,

a szőlőpásztorban kárt ne tegyetek!

Abban a szempillantásban a darazsak egyszerre mind felszálltak a manóról, és rögtön köddé váltak, mintha ott sem lettek volna.

A szőlőpásztor nyomban alázatosan leborult Tillárka lábai elé. Félt nagyon a gonosz jószág, hogy visszajönnek a darazsak.

- Köszönöm, irgalmas úrnő, hogy megkegyelmeztél az életemnek! Megteszek mindent, amit parancsoltál! Visszaadom a szőlőt a vörös királynak, és nyomomat sem látjátok többé, esküszöm, csak ne küldd rám megint a darazsakat!

- És mi hogy jutunk ki innen a napvilágra?

- Csak vegyétek fel a csizmámat – nyögdécselt a manó. – Ha összeütitek a sarkantyúit, azon nyomban a föld felett teremtek. A királyfi is visszaváltozik, mihelyst a nap fénye éri.

Tillárka ráparancsolt a manóra, hogy vegye le a csizmáit, és adja át nekik. Keserves arcot vágott a manó, de sokkal jobban félt a darazsaktól, mint amennyire a varázscsizmáját féltette. Inkább az élete maradjon meg, mint a sarkantyús csizmája! Lecibálta hát a csizmákat, és odaadta Tillárkának.

Tillárka azokat rögtön fel is vette. Kötényébe vette az elvarázsolt királyfit, átölelte a testvérét, azután akkorát csendített a sarkantyúkon, amekkorát csak bírt.

Csengett-bongott az egész barlang, visszhangzottak a kövek, aztán egyszerre csak a fényes napvilágon találták magukat odafent mindhárman, csak pislogott Tillárka a nagy világosságtól. Hát még amikor meglátta a királyfit! Nem volt már vasba zárva, mint addig, emberré lett megint, megtört a szőlőpásztor varázslata a ragyogó napsugárban.

Volt nagy öröm, boldogság! Ölelték, csókolták egymást, és nevettek nagy örömükben. A királyfi pedig így szólt Tillárkához:

- Megmentettél, megszabadítottál, és én igen megkedveltelek téged, ezért hát ha te is akarod, Tillárka, ásó, kapa, nagyharang, az válasszon el minket ezután egymástól!

Akarta Tillárka, hát hogyne akarta volna, hiszen neki is nagyon megtetszett a királyfi. Nyomban fel is kerekedtek, meg sem álltak a vörös király udvaráig, ahol már rég elsiratták a királyfit, és a király meg a királyné most azt sem tudták, hova legyenek örömükben, hogy a fiuk élve megkerült.

Három napig mást sem csináltak a palotában, csak ünnepeltek. Azután meg a királyfi elvette feleségül Tillárkát, nagy lakodalmat csaptak, Gyertyánt megtették hercegnek, és mindnyájan boldogan éltek, míg meg nem haltak.