Tikiriki

Hallottatok már Pókországról? Nem? Pedig igen nagy ország. Éppen akkora, mint a házatok, csak még egy kicsit nagyobb. Sok szép birodalom van benne, ott van például a Kamrasarok Királyság, a Plafon Nagyhercegség, vagy az Ágyalatti Birodalom. De mind közül a legislegszebb a Szekrényteteji Királyság. Ott vannak ám az igazán gyönyörű pókhálóházak! Kívül csipkések, belül puhák, megvan bennük minden, amit csak egy pók kívánhat. Hát még a királyi palota! Kaszó király meg Iszkába királyné valódi pókselyem ágyneműben alszik, és minden ablak előtt a legfinomabb pókfonálból font függönyök libegnek, márpedig az nagy szó, mert a palotának egyenesen százegy ablaka van. Száz lett volna, de a királykisasszony ragaszkodott hozzá, hogy legyen még egy ablak az ő legkedvesebb tornyában is, hogy onnan nézegethesse felséges édesapja gyönyörű birodalmát.

Nem is volt boldogabb pók egész Pókországban, mint a szekrénytetejiek. Főleg mivel az ő királykisasszonyuk volt a legszebb az egész vidéken, még a Plafon Nagyhercegségből is akadtak kérői Szálacska királykisasszonynak, pedig ott aztán igen válogatósak a hercegek.

Egyszer, amikor Szálacska királykisasszony kilovagolt szilaj lószúnyogja hátán, a beste állat levetette a hátáról. Jajdult egyet a királykisasszony, azután összecsuklott, és nem is mozdult többet.

Lett rögtön nagy sírás-rívás, jajgatás! Az ájult királykisasszony bevitték a palotába, a legfinomabb ágyba fektették, és sorban az ágyához járult a királyság valamennyi tudós orvosa, hogy meggyógyítsák. De bizony egy sem tudta Szálacskát magához téríteni. Aki csak tudós pók volt a királyságban, azt Kaszó király mind előhívatta, hogy segítenének kedves gyermekén, de hiába. A királykisasszony csak feküdt pókselyem ágyában, és nem mozdult, nem beszélt, a szemét se nyitotta ki.

Nagy búnak eresztette a fejét Kaszó király. Bánatában elrendelte, hogy az egész királyságban csak fekete pókfonalat fonjanak, aki pedig úgy véli, hogy segíteni tud a királykisasszony nagy baján, az tüstént jelenjen meg a palotában.

Három napig hiába várt Kaszó király, egy fia pók sem jött, aki orvosságot tudott volna a királykisasszony bajára. A negyedik napon bebicegett a palotába a vénséges vén Takácspók, a királyság legöregebb és legbölcsebb pókja. Jött volna előbb is, de olyan öreg volt, hogy három napig tartott az út, mire a palotához ért.

Kaszó király nyomban a királykisasszony ágyához vezette az öreg bölcset, és reszketve várta, vajon meggyógyítja-e a gyermekét.

Takácspók megnézte a királykisasszonyt jobbról, megnézte balról, megtapogatta a kezét-lábát, hümmögött egyet-kettőt, azután meghajolt a király felé, és azt mondta:

- Felséges királyom, a királykisasszony baján én nem segíthetek. Hanem azt megmondhatom, hol kaphat felséged orvosságot rá. Ahhoz egy bátor vitézre lesz felségednek szüksége, aki van olyan merész, hogy vállalkozzon a veszélyes útra, merthogy erre a bajra csakis a vén Banyapóknak van orvossága, akit felséged évekkel ezelőtt a messzi-messzi Ágyalatti Birodalomba száműzetett.

Örült is a király, meg búsult is. Örült, mert lám, mégis van orvosság a királykisasszony bajára, de búsult, mert ugyan hol talál olyan vitéz pókot, aki hajlandó lenne ilyen szörnyen veszélyes útra indulni?

Rögtön ki is hirdette, hogy ha van a királyságban olyan bátor vitéz, aki elhozná a Banyapóktól a királykisasszony orvosságát, az ne röstelljen nyomban útnak indulni, mert ha sikerrel jár, jutalmul megkapja a királykisasszony kezét és hozzá a fele királyságot.

Nagy volt az izgalom az ifjú póklegények között, szerették volna megnyerni a királykisasszony kezét nagyon, mert nem volt nála szebb póklány kerek egy világon, de bizony egyiknek sem volt elég bátorsága, hogy felkerekedjen az Ágyalatti Birodalomba. Még kevésbé volt kedvük ahhoz, hogy a Banyapókkal találkozzanak.

A Banyapók főzte a legbűvös-bájosabb főzeteket egész Pókországban, értett mindenféle varázslathoz meg igézéshez, de olyan goromba és elviselhetetlen volt, hogy ha valaki rossz kedvében találta, szerencsétlen flótás annyit se mondhatott, hogy mukk, máris fejbe kólintotta egy varázslat, és még szerencsésnek mondhatta magát, ha a Banyapók csak muslincává változtatta, és nem légypiszokká. Nem is igen mert a közelébe menni senki, a király követei is csak akkor, ha parancsuk volt rá, de akkor is citerázott az összes térdük. Amikor aztán egyszer a Banyapók haragjában dongóvá változtatta a palota egyik legszebb szúnyogparipáját, Kaszó király mérgében száműzette a királyságból.

Nem is igen akadt Kaszó király felhívására jelentkező, és aki mégis jelentkezett, az is meggondolta magát, amint el kellett volna indulnia. Kerek három napig senki nem akadt, aki útnak eredt volna, hogy orvosságot hozzon a királykisasszony bajára.

Volt a király lovászának egy inaskája. Olyan kicsike volt, hogy még a szúnyogcsikónak is csak a derekáig ért, nem is igen bíztak rá mást, csak a csikók etetését. Úgy hívták, hogy Tikiriki.

Tikiriki gyakran látta Szálacska királykisasszonyt, mert ahányszor kilovagolt, mindig eljött megsimogatni a szúnyogcsikókat, és olyankor Tikirikire bízták, hogy ne engedje a csikókat vele rakoncátlankodni. És mintha Szálacska is észrevette volna a legénykét, mert olykor rámosolygott a csikók feje felett, amíg mézharmattal etetgette őket. Fájt nagyon a szíve Tikirikinek a királykisasszonyért, hogy ilyen szerencsétlenség történt vele, és igen törte a fejét, hogy mit tehetne érte.

Amikor a király kihirdette, hogy bátor vitézeket keres, megugrott a szíve, de nem mert rögtön jelentkezni, hiszen nem volt vitéz, csak egy kisinas, és annak is eléggé aprócska. De amikor három nap után sem találtak jelentkezők, csak összeszedte a bátorságát. Gondolt egyet, és nagy merészen odaállt a király elé.

- Felséges királyom, ha megengedi nekem, én bizony megpróbálom elhozni a Banyapóktól a királykisasszony orvosságát!

Nagyot kacagott Kaszó király, mikor meglátta a picike inast, de Tikiriki olyan megbántottnak látszott, hogy gyorsan lecsillapította a nevetését.

- Nem bánom, fiam, ha van hozzá bátorságod, de tudod-e, mire vállalkozol? Nem veszélytelen az út, nem véletlen, hogy senki nem merte elvállalni eddig.

- Márpedig én elmegyek a Banyapókhoz, ha addig élek is! – felelte merészen Tikiriki.

Na, akkor már megszelídült Kaszó király is, és kicsit más szemmel nézett a legénykére.

- Jól van, fiam! Kísérjen szerencse az utadon! És hogy szavad ne lehessen, lovat is adok alád!

Már adta is volna a parancsot, hogy nyergeljék fel a legszebb tisztavérű lószúnyogját Tikirikinek, de a legényke megállította.

- Felséges királyom, nem kell nekem más, csak a legkisebb szúnyogcsikó az istállóból!

Hümmögött Kaszó király, de beleegyezett.

Tikiriki dongószőrből készült csizmát húzott mindegyik lábára, sarkantyút is kötött rá, felcsatolta derekára macskabajuszból készült kardját, aztán tarisznyát vetett a nyakába, és felpattant a felnyergelt szúnyogcsikó hátára.

- Gyí te lovam! – kurjantotta. – Vágtass velem a Banyapókhoz!

Három nap és három éjjel vágtatott Tikiriki Pókországon át. Belovagolt a Plafon Nagyhercegségbe, keresztülvágtatott a Függönybirodalmon, megjárta az Asztalháta Királyságot és Szőnyegiát, míg végül hosszú fáradalmak után végre megérkezett az Ágyalatti Birodalomba.

Ahogy átlépte a birodalom határát, egyre sötétebb és sötétebb lett, míg végül egy fikarcnyit sem látott, azt sem tudta merre van az előre meg a hátra.

- Ennek fele se tréfa! – füttyentette Tikiriki, és megállította a szúnyogcsikót, hogy gondolkodjon. Addig törte a fejét, míg eszébe nem jutott, hogy hiszen bepakolt ő a tarisznyájába egy szentjánosbogárlámpást. Nagy nehezen kitapogatta a sötétben a tarisznyáját, és addig kotorászott benne, míg elő nem szedte a lámpást. Meg sem kellett gyújtani, felgyulladt magától, ahogy kiemelte. Belevetette a szúnyogcsikó nyakába, és úgy mentek tovább.

Hát ahogy mentek, egyszer csak nagy fújtatást meg prüszkölést hallott Tikiriki a sötétségből. Körülnézett, de a sötétség olyan sűrű volt, hogy semmit sem látott. Azért mégis ügetésre fogta a lószúnyogját, hanem egyszer csak a csikó megmerevedett ijedtében, és nem ment tovább egy lépést sem, akárhogy ösztökélte is Tikiriki a sarkantyújával. Úgy reszketett szegény pára, hogy Tikiriki csak úgy rázkódott bele.

- Ej, hát mi van veled? – mérgelődött.

Már éppen újra meg akarta sarkantyúzni a csikót, amikor a sötétségből három szörnyűséges, dühödten fújtató porcica vetette rá magát három felől. Csak úgy villogott a szemük a sötétben.

Tikiriki sem volt rest. Előrántotta macskabajusz-kardját, és bátran odasuhintott vele a legelső, legmérgesebb porcicának. A bestia felnyávogott, mert Tikirki kardja eltalálta az orrát. Nem is támadott újra, megfordult, és rémületében úgy menekült vissza a sötétségbe, hogy a nyomát sem lehetett látni.

Hanem ott volt még a másik két szörnyeteg. De Tikiriki meglengette a kardját, és olyan vitézül forgatta a porcicák felé, hogy végül mindkét vadállat megfutott.

Tikiriki megtörölte a homlokát, és visszadugta a hüvelyébe a macskabajuszt.

- De most aztán hajrá, lovam! – bíztatta a szúnyogcsikót. – Innen már nem lehet messze a Banyapók odúja!

Nem is volt. Éppen csak egy macskalépésnyit kellett vágtatnia, hogy rátaláljon a vacokra, ahol a vénséges Banyapók tanyát ütött. Egy nagy pókhálókunyhó állt a sötét mezőn, amit hajszálakból font, poros kerítés vett körbe.

Tikiriki megvakarta a feje búbját, mert a kunyhó nem volt valami vendéghívogató.

- Akárhogy nézem, abból ugyan nem lesz orvosság, és szegény Szálacska királykisasszony sosem épül fel a bajából, ha csak itt tátom a számat – mondta végül. Leugrott a lószúnyogja hátáról, kikötötte a kerítéshez, és nagy bátran belépett a kunyhóba.

A kunyhó közepén ott ült a Banyapók, és éppen morzsalevest kevergetett egy nagy kondérban.

- Adjisten, öreganyám! – köszöntötte Tikiriki.

- Hát te ki fia vagy, és hogy mered betenni a lábad a házamba? – förmedt rá a Banyapók mérgesen. – Különben mindegy is, ki fia vagy, mert azon nyomban összemorzsollak, és muslincává változtatlak!

- Nem addig van az! – kiáltott rá bátran Tikiriki. – Én a Szekrényteteji Királyságból jöttem, hogy orvosságot kérjek a királykisasszony bajára, akit levetett a hátáról a lószúnyogja.

A Banyapók gonoszul felnevetett.

- Ha-ha! Úgy kell annak a gőgös Kaszó királynak! Megérdemelte! Elkergetett a királyságból, és ide kellett menekülnöm, hogy sötétségben tengődjek. Juszt sem adok orvosságot a lányának!

Megmérgesedett erre Tikiriki, de olyan rettenetesen, hogy majd szétrepedt a feje a nagy méregtől. Kirántotta macskabajuszból készült kardját, és olyan bőszen lengette meg a Banyapók orra előtt, hogy annak rögvest torkán akadt a nevetés.

- Megállj, te gonosz féreg! Márpedig meggyógyítod a királykisasszonyt, vagy különben nyomban kopaszra borotvállak a kardommal, és a szőrödből csizmát csináltatok a királynak!

Bizony nem nevetett tovább a Banyapók! Olyan szörnyű elszántan villogtak Tikiriki szemei, hogy a banya biztos volt benne, ha nem csinálja meg az orvosságot, de rögtön, beváltja a fenyegetését, és ott helyben kopaszra nyírja. Ijedtében olyan gyorsan kapkodta össze az orvossághoz valókat, hogy kis híja, hogy el nem törte az üvegcséit.

Rotyogott a kondér, a Banyapók keverte-kavarta, és végül elkészült az orvosság. Tikiriki gondosan beletekerte az ingébe, hogy el ne törjön a hazafelé úton.

- Így ni! – mondta a Banyapóknak, és még egyszer utoljára az orra alá tolta fényesen villogó macskabajusz-kardját. – Most pedig elviszem az orvosságot a királykisasszonynak. De ha becsaptál, banya, visszajövök, és akkor jaj lesz neked! Egy porszem sem marad a tanyádból, úgy vigyázz!

Reszketett a Banyapók összes lába a fenyegetéstől. Tikiriki meg szép komótosan kisétált, eloldotta a szúnyogcsikót, felkapott a hátára, és uzsgyi, hazafelé! Olyan sebesen vágtatott, mint a szélvész, a lószúnyognak a lába se érte a földet. Repültek árkon-bokron át, míg haza nem értek Szekrénytetejére.

Tikiriki nem tétovázott, egyenesen a királyi palotába vágtatott a kinccsel, és meg sem állt, míg a felséges Kaszó király előtt nem állott.

- Felséges királyom, meghoztam a királykisasszony orvosságát! – jelentette büszkén.

Felugrott ám a király, de felugrott a királyné is örömében! Azonnal hívatták az udvari keresztespókot, hogy adja be az orvosságot a királykisasszonynak, azután lélegzetvisszafojtva várták, mi történik. De várta ám Tikiriki is! Egészen elakadt a lélegzete. Csak nézte a szépséges királykisasszonyt, ahogy mozdulatlanul feküdt a selyemágyában, és a keresztespók belecsepegtette a szájába az orvosságot.

A királykisasszony pillája megrebbent, azután sóhajtott egy nagyot, és – láss csodát! – felült az ágyban, és egyenesen Tikirikire mosolygott.

Haj, de nagy volt az öröm a palotában! Kaszó király úgy ölelgette Tikirikit, mintha a saját fia volna, és nem győzte csókolni az arcát. Iszkába királyné meg sírt örömében, potyogott a könnye, mint a záporeső.

Amikor aztán a királykisasszony is felkelt, és hálásan Tikiriki nyakába borult, a póklegényke akkorát kurjantott örömében, hogy a palota három szobájában is leszakadt tőle a függöny, úgy kellett két kamarásnak visszavarrni.

Mondjam, ne mondjam? Hát persze, hogy hozzáadták a királykisasszonyt Tikirikihez feleségül. Akkora lagzi volt, hogy egész Szekrényteteje jóllakott az ünnepi ebédből, de még harmadnap sem főzött senki az egész királyságban, annyi volt a maradék. Még a Plafon Nagyhercegségből is odajártak volna kunyerálni, ha nem sárgultak volna az irigységtől.

Aki nem hiszi, járjon utána!