Tollak

Virágillatú tavaszi szellő fújt. A gyöngyvirágok már elnyíltak, lehajigálták száraz virágszirmaikat, hogy ragyogó, piros bogyót növesszenek a helyén, de a levegő ugyanolyan édes illatokkal volt tele, mint azelőtt, vagy talán még finomabbakkal. Az árokpartokon csalogatóan bontogatta fehér virágfüggönyét az akác, és hamvas virágdíszbe öltöztek a bodzabokrok is. A méhecskék körülzsongták a csemegével teli asztalt, és azt sem tudták, melyikből egyenek előbb.

Mályva és Pipitér, a két kis virágmanócska, jókor reggel felkeltek, mert elhatározták, hogy ők is gyűjtenek egy kosárra valót az édes nektárral teli virágokból. A tavalyi akáclekvár már majdnem mind elfogyott, és a bodzavirágszörp is igencsak megcsappant a télen. Még szerencse, hogy nem kellett messzire menni a manóháztól: a patak partja tele volt sűrű bodza- és akácbokrokkal.

A bokrok körül egy csokor vérehulló fecskefű ringatta sárga virágait. Mályva és Pipitér ügyesen leterített mellettük a fűbe két nagy lepedőt, egyiket egy bodzabokor, a másikat egy akác alá, aztán fürgén felkapaszkodtak az ágak közé, és onnan dobálták le a terítőre a fürtös virágokat. Volt belőle bőven, jutott nekik is meg a méhecskéknek is.

- Cilili-tyilili! – kiabált rá a manócskákra egy kis piros fejű tengelice, aki a bodzabokor tetején billegette a farkát. – Ne gyertek közelebb, manócskák, mert még leveritek a fészkünket! Most keltek ki a fiókáink. Öten vannak! A feleségem meg én alig győzzük etetni őket!

- Ó! – sikkantotta Mályva boldogan. – Megnézhetjük őket?

- De csak óvatosan! – felelte a tengelice.

A két kis virágmanócska felkapaszkodott a bodzabokor törzsén, ahol a csinos kis fészek ült, finom puhára kibélelve. Tengelicné asszonyság éppen akkor hozott egy jókora pókot az éhes apróságoknak. A picik rózsaszínek voltak, a szemük csukva, csak a fejük meg a hátuk volt bolyhos.

- Jaj, milyen aranyosak! – dicsérte meg őket udvariasan Pipitér.

A tengelice büszkén kidüllesztette a mellét.

- Hiába! Az én gyerekeim!

- Ők is ilyen szép tarkák lesznek, mint te? – kérdezte Mályva a pihés apróságokat nézve.

- Bizony! Tetszik a ruhám, manócska? Ugye, szép? – illegette magát a tengelice, hogy Mályva minden oldalról megcsodálhassa.

Csakugyan nagyon csinos volt. Az arcocskája piros, a szeme mögött fehér, a feje búbja meg fekete. A barna háta mellett csak úgy villogtak büszke sárga és fekete szárnytollai.

- Ha szeretnéd, szívesen adok nektek egyet a tollaimból!

Mályva boldogan tapsikolt, és nem győzött hálálkodni.

- De ugye nem fájt? – kérdezte, amikor a tengelice kiválasztott egy szép színes tollat a szárnyában, és kirántotta.

A tengelice csak nevetett, és Mályva kezébe nyomta a tollat, aztán gyorsan elrepült, hogy ennivalót hozzon a kicsiknek, akik türelmetlenül sipogva tátogatták a csőrüket.

A manókislány lemászott a fűbe, és gondosan elrakta a tollat egy sima kő alá, hogy el ne fújja a szél, amíg ők befejezik a virágszedést.

Olyan ügyesen dolgoztak, hogy hamarosan két nagy virágkupac ült a két lepedőn. A lepedő sarkait ráhajtogatták a virághalomra, aztán az egyiket Mályva, a másikat Pipitér ragadta meg, jó erősen nekiveselkedtek, és hazahúzták. A tengelice tollát Mályva a sapkájába tűzte hazáig, hogy el ne vesszen.

A gombaház előtt egy szélvédett helyen kiteregették a virágokat, hadd száradjanak egy kicsit. A manókislány közben a színes tollat beleállította egy faháncsvázába, és kitette a gombaház ablakába.

- Szép, szép, csak olyan egyedül van – nézegette a homlokát ráncolva. – De szegény tengelicét mégsem kérhetem meg, hogy a kedvemért tépkedje ki az összes tollát.

- Ne aggódj, Mályvácska! – felelte vidáman Pipitér. – Úgyis sokkal szebb lesz a csokrod, ha minden tollat más madártól kérünk! Gyere, kérdezzük meg, hátha akad más is, aki szívesen ad a tollából!

A manókislány felvidult. Gyorsan lemosták a kezükről a ráragadt bodzavirágport, bekaptak pár falat pogácsát, aztán nekivágtak a mezőnek.

A patak partján haladtak, bólogató akácvirágok alatt. A fűben sárga réti boglárkák virítottak, Mályva körbetáncolta őket, aztán futott, hogy beérje Pipitért.

- Huncut a bíró! – kiabálta valaki egy magas, öreg akácfa tetejéről.

A manófiú megállt, és a kezét a homlokához emelve felpislogott a magasba.

- Sárgarigó! Kedves sárgarigó! – kiáltotta, mert felismerte, hogy ő volt az. – Leszállnál egy kicsit ide mihozzánk, ha szépen kérünk? Itt vagyunk lent!

Odafent a magasban a sárgarigó kidugta gyönyörű aranysárga fejét a lombok közül, és kíváncsian körülnézett. Pipitér kalimpálva integetett, hogy észrevegye őket.

A sárgarigó végre meglátta a manócskákat, és leröppent hozzájuk az akácfa egyik alsó ágára. Mályva csak bámulta, milyen szépen ragyognak a tollai.

- Kedves sárgarigó! – mondta Pipitér. – Mályvácska tollakat gyűjt a legszebb madaraktól. Nem adnál egyet nekünk?

A sárgarigó rögtön kihúzta magát, hogy szebben csillogjon a nap a tollain.

- Dehogynem! – felelte, és gondosan kiválasztott a szárnyából egy szép, formás, sárga tollat.

- Köszönjük szépen! – mondta Mályva. – Igazán gyönyörű madár vagy.

A sárgarigó büszkén körbefordult, aztán szárnyra kapott, és visszaröppent a magasba az akácfa legfelső ágára, hogy tovább énekeljen.

A manócskák tovább indultak. Mályva boldogan integetett a szép sárga tollal.

Pipitér a kiserdő felé kanyarodott, ahonnan már messziről hallatszott a búbosbanka kiáltozása.

- Pupupu! Pupupu!

A virágmanócskák a nyakukat tekergetve keresték az öreg fák között, vajon hol bújik meg, és a hangját követve rábukkantak, ahogy a fűszálak között gyalogolva éppen ennivalót keresett. Mályva megcsodálta narancssárga hátát, meg szép, fekete-fehér csíkos farkát és szárnyait.

A búbosbanka kíváncsian félredöntötte a fejét, mikor meglátta a manócskákat.

- Hát ti mi járatban?

- Szeretnénk kérni egyet a tollaidból! – felelte Pipitér. – Mályvácska összegyűjti a legszebbeket.

A búbosbanka felborzolta a búbját, és bólintott.

- Jól van, adok nektek egyet. Honnan szeretnétek, a farkamból vagy a búbomból?

Mályva a búbját választotta, mert azon nemcsak fekete és fehér szín volt, hanem szép narancssárga is.

Udvariasan megköszönték a búbosbankának a kedvességét, és továbbindultak a kiserdő melletti lösz szurdik felé.

A szurdik oldalában jókora lyukak sorakoztak a löszfalban, és egy sereg színes gyurgyalag repkedett körülötte ki-be hangos zsinatolással.

- Prü-prü-prü! Prü-prü!

Akkora volt a hangzavar, hogy Pipitérnek és Mályvának teli torokból kellett kiáltoznia, mire egyikük végre észrevette őket, és leröppent hozzájuk. Mályva megcsodálta szép sárga torkát, rozsdabarna fejét, és gyönyörű, kékeszöld szárnytollait.

- Mondjátok manócskák, de gyorsan, mert sietek! – hadarta a gyurgyalag. – Fel kell váltanom a feleségemet a kotlásban.

Mályva és Pipitér sietve előadta neki, miért jöttek.

- Már van tollunk a tengelicétől, a sárgarigótól és a búbosbankától. A tiéd is jól mutatna a csokorban.

- Persze, persze! – bólogatott a gyurgyalag. – Akár kettőt is. Húzzátok ki, ahonnan tetszik. De igyekezzetek, mert a feleségem már türelmetlen!

Odatárta a szárnyát a manócskáknak, és Mályva gyorsan kiválasztott a szárnyából egy égszínkéket, meg egy halványvöröset fekete szegéllyel.

Meg se köszönhették, a gyurgyóka máris felreppent, és már ott sem volt.

- Nahát, milyen sietős! – mondta Mályva.

Már egész csokorra való tolluk volt, a manókislány alig bírta fogni őket a kezében, de azért hazafelé fordulva a patak mentén még bekukkantottak a nádasba, hátha ott találják a jégmadarat. Szerencséjük volt. A jégmadár egy hosszú, kopasz ág hegyén üldögélt, ami messze benyúlt a víz fölé, ott, ahol a patak kiszélesedett. Lehajtott fejjel kémlelte a vizet apró halak után, amiket kifoghat uzsonnára.

Mályva és Pipitér odaosontak, és halkan megszólították.

- Ne haragudj, hogy megzavarunk a halászatban, kedves jégmadár! Csak szeretnénk valamit kérni tőled.

- Egy pillanat! – felelte a jégmadár.

Félredöntötte a fejét, majd hirtelen levetette magát az ágról. Fejjel előre lecsapott a vízre, és amikor felröppent, egy apró halat szorongatott a csőrében.

- Most már kérdezhettek – felelte elégedetten, miután lenyelte a halat, és leröppent a fűbe a manócskák mellé.

- Csak egy tollat szeretnénk kérni tőled – felelte Pipitér. – Adnál egyet a szárnyadból?

A jégmadár széttárta a szárnyait, és kiválasztott egy szép kék, fehér pettyes tollat, amit a csőrével kihúzott, és odanyújtott Mályvának. Ráadásul adott egy vörös-narancs színű pehelytollat is a melléből. A manókislány oda is tette mindjárt mindkettőt a többi mellé.

Lassan közeledett a vacsoraidő. A virágmanók alaposan elfáradtak az egész napos gyaloglásban. A gombaház felé vették az útjukat, és a vérehulló fecskefű árnyékában hazaballagtak.

Mályva otthon hozzátette az összegyűjtött tollakhoz azt, amit a tengelicétől kaptak, egy fehér szalaggal gondosan összekötötte őket, és beletette a csokrot a faháncsvázába. A színes tollakon vidáman csillogott a napocska fénye.

- Ugye, milyen szép? – kérdezte Mályva Pipitért.

A manófiú helyeslően bólogatott.

Miután megvacsoráztak, egy ideig még üldögéltek a tollakat csodálva a bodza- és akácillatú levegőben, azután amikor a napocska leereszkedett az ég alá, ők is elmentek aludni. Mályva a fülére húzta a takarót, és színes madártollakról álmodott.