Marculábi és a Nagymosás 

A reggeli szellő meglebegtette a diófán épült deszkaházikó ablakaiban a csipkefüggönyöket, és a konyhába beúszott a tavasz illata. Marculábi, az ezüstcirmos kandúrka, korán kelt, felvette piros ingét és strandpapucsát, megmosakodott, és megreggelizett. Éppen gondosan elmosogatta maga után a tejescsészikét, amikor kapirgálást és karmolászást hallott az ajtaja előtt. Amikor kinyitotta az ajtaját, hogy kikukucskáljon, és megnézze, ki kapirgál a háza előtt, ott találta a diófáján Levetkét, a mókust. Hatalmas pamacsban végződő bojtos fülei vígan rezegtek a finom szellőben, és fekete gombszemei fénylettek az izgalomtól.

- Ma van a Tavaszi Nagymosás! – jelentette Levetke lelkesen – Pacska mama már kikészítette a dézsáját a tisztás közepére! Gyere el te is!

Azzal meg sem várva Marculábi válaszát, sietett tovább, hogy mindenkihez odaérjen a hírrel, nehogy valaki megfeledkezzen a nagy eseményről. Végigkúszott a diófa egyik hosszú ágán, és ügyesen kormányozva magát bojtos farkával, átugrott az ág hegyéről Marculábi szembeszomszédjának, Ficerke kutyusnak a háza tetejére.

Marculábi visszaballagott a házikójába, és vidáman nekiállt összeszedni valamennyi mosnivalóját, azután előkerített egy szép új mosóteknőt, amit éppen a napokban faragott neki az ácsmester hód, Dáridob, és a teknőbe halmozva a kupacnyi szennyest, fütyörészve elindult a tisztásra.

Különleges nap volt a Tavaszi Nagymosás napja. Ez volt az év első közös munkája, amikor minden állat összegyűlt a tisztáson, hogy Pacska mama, a mosómedve vezényletével mindnyájan együtt mossák ki a holmijaikat. Ilyenkor együtt volt a környék apraja-nagyja, mindenki igyekezett minél többet segíteni, és a mosás után együtt mókáztak, míg a ruhák megszáradtak. Ilyenkor mindenki szennyesét egy kupacba rakták, és mindenki egyformán vette ki a részét a nagy munkából. Akinek sok mosnivalója volt, annak segítettek, akinek kevés, az talált bőven segítenivalót. Itt jutott mosóteknő annak is, akinek nem volt sajátja, és mindenkinek kimosták a holmiját. Attól nem kellett félni, hogy a mosás után nem találja meg ki-ki a maga ruháit, mivel minden ruhadarabba szépen bele volt hímezve a gazdája neve cifra betűkkel. Volt, aki maga ügyeskedte össze, másoknak, akik nem forgatták olyan ügyesen a tűt, a sünvarrónő, Szúrkeve hímezte ki selyemfonállal.

A tisztáson már nagy volt a sürgés-forgás, mire Marculábi odaért, mindenki javában készült a Nagymosásra. A tisztást körbevevő liget fái között Régirág, az egér, a férjével, Cincerével éppen azon igyekezett, hogy minél több szárítókötelet feszítsen ki a széles fatörzsek közé. Már a fél ligetet behálózták: a fák között három szinten ringatóztak a jó erős kötelek a mosott ruhák számára. Az egyik fatörzsön Nyárfarag, a harkály segédkezett Cincere mellett a kötözésben, és nemsokára beállt melléje a futárszolgálatból visszatért Levetke is. A tisztás közepén Pacska mama széles, kerek dézsája állt, tele vízzel, körülötte egyre többen állogatták fel félkaréjban a különféle mosóalkalmatosságaikat, teknőket, vályúkat, kádakat, ki mit tudott. Az erősebbek, mint Jávorka, a borz vagy Cikkcakk, a kecske, szorgosan hordták a patakról a teknőkbe való vizet csinos kis vödrökben. A patakban Dáridob, a hód, és Csipcsók, a vidra teljesítettek vödöradogató és meregető szolgálatot a vízhordóknak.

Pacska mama, a Nagymosás főparancsnoka ott sürgött-forgott a sok dézsa körül, intézkedett, parancsokat osztogatott, segített, ahol kellett, noszogatta a lustálkodókat, és megdicsérte a szorgosakat. Marculábi is szépen felállította a saját teknőjét a sorba, és köszöntötte a többieket. Középen egyre gyűlt, gyülekezett a számtalan mosnivaló, már egész hegyben állt a tisztás közepén. Pacska mama egyre csak szaladgált, most épp a mosószappanokat osztogatta két kisfia, a két kis virgonc mosómedvekölyök segítségével, akik most, hogy ilyen fontos feladatot kaptak, egyáltalán nem is látszottak olyan szeleburdinak, mint egyébként máskor, és komoly képpel, buzgón engedelmeskedtek a mamájuk parancsainak. A környékbeli gyerekek közül sokan a mamájuk mellett segédkeztek a teknők felállításában, mások meg fogócskát játszottak a ligetben a kifeszített kötelek között.

Telides-teli lett az egész tisztás a nagymosókkal. Mást se lehetett látni, mint teknőket meg dézsákat, és mindegyiknél egyszerre többen is forgolódtak, mert nem tudott mindenki mosóedényt hozni.

Nekifogtak mind a munkának, és a tisztás hamarosan megtelt vidám nevetgéléssel és tapicskoló hangokkal. A gyerekek, mivel a teknőkhöz úgysem fértek oda, Lótonfut, az ürge vezetésével megszervezték a teregetőcsapatot, és a már kimosott ruhákat szorgosan hordták a ligetbe kifeszített kötelekre. Néha pihentek egy kicsit, ilyenkor bújócskáztak meg fogócskáztak. Nagyon jól lehetett ezeket játszani a köteleken libegő-lobogó, nedves ruhák erdejében. Az egészen kicsinyek pedig a mosás közben elszabadult szappanbuborékokat kergették a teknők között.

- Így, így, fiaim! – dicsérte a dolgozókat Pacska mama elégedetten – Csak ügyesen, csak fürgén! Hadd legyen minden szép patyolattiszta! A friss tavaszi víz majd felüdíti a téli szekrények mélyén elfáradt ruhákat, és a szellőben száradva olyan üdék lesznek, hogy amikor majd felveszitek őket, úgy fogjátok érezni, mintha maghát a tavaszt vennétek vele magatokra!

- Úgy ám! – helyeselt Fürgefül nyuszi, miközben serényen dörgölte a kezében tartott ruhákat a finom szappanos vízben – Nincs is jobb dolog a szép, ropogós, tiszta köténynél! Kivéve talán a káposztalevest.

- Meg a sza-sza-szappanbuborékokat! – mondta Cikkcakk kicsit dadogva, ahogyan mindig szokott – Olyan gyö-gyönyörűek!

És ábrándozva nézte a szivárványszínben ragyogó, lebegő gömböcskéket.

- De azért a ká-ká-káposztaleves se rossz!

Pacska mama elégedetten bólogatott, és miközben hatalmas dézsájában vígan dagasztotta és gyömöszölte a szappanhab alá a temérdek ruhát, jókedvűen dudorászta a mosónő-nótát.

Úgy szép az állat, úgy takaros,

ha mindent szép tisztára mos!

Tisztaság a legszebb erény!

Tiszta mancs és tiszta kötény!

- Ó, pedig olyan jóóó koszosnak lenni! – sivított közbe szemtelenül Csíkmakk, a vadmalac, Borzonkával, a kisöccsével egyetértésben, akivel ebben a pillanatban érkeztek meg a tisztásra fülig sárosan. Tegnap este esett egy kis eső, nem sok, csak annyi, hogy átnedvesítette a földet, de a nagyobb gödrökben megállt a víz, és a két mihaszna képtelen volt ellenállni a kísértésnek. Addig csavarogtak, míg a környék összes tócsáját végig nem tocsogták. A nadrágjuk tele volt apró sárpöttyökkel, ahogy összefröcskölte őket a koszos víz, mikor belecsobbantak.

Pacska mama észrevette a két piszkos lurkót, és összeszaladt a két szemöldöke. Csípőre tette a kezeit, és szikrát hánytak a szemei, úgy nézett a kismalacokra.

- Hej, ti két szurtosjankó! Van merszetek ilyen szutykosan ideállítani a Nagymosás napján? Megálljatok csak, ebadták, toljátok csak közelebb a csülkeiteket, majd megfürdetlek én benneteket! A fületeknél fogva lógatlak bele a mosódézsába!

Csíkmakk és Borzonka már iszkoltak is, nehogy a dézsában végezzék Pacska mama kezei között, aki biztos jó alaposan megdörgölte volna őket, és még a szappanhab is csípte volna a szemüket. Egykettőre eltűntek a tisztásról. Tudták, hogy Pacska mama nem megy utánuk, nem hagyná ott a rengeteg munkát meg a mosódézsáját.

- Ejnye-ejnye! Ez a két rosszcsont kölyök! – rázta meg a fejét Fürgefül a két kismalac után nézve – Hát nem találnak maguknak valami hasznos dolgot? Az öreg Zsúp biztosan örülne a segítségüknek. Szegény, ez már a harmadik tavasz, hogy nem tudott eljönni a Nagymosásra!

Marculábi egész idő alatt csöndesen dagasztotta a ruhákat, de azért igazából nagyon figyelt, és mindent jól megjegyzett. Éppen félrehúzódott egy kicsit, hogy bekapja a tízóraiját, és addig átengedte a helyét Ficerkének, amikor a vadmalacok megérkeztek. Most csak hümmögött egyet, meg még egyet, aztán se szó, se beszéd, felkerekedett és szépen csöndesen otthagyta a tisztást.

Hátratett kézzel, fütyörészve sétált. A madarak a fák tetejéről néha visszafütyültek neki, ilyenkor mosolygott, és ha látta a válaszolót, még integetett is neki. Addig sétált, míg oda nem ért egy nagy, szürke kövekből rakott kis házacska elé. A háznak vidám, sárga szalmateteje volt, és vékony csíkban eregette a füstöt a kéménye. A ház előtt egy vakondtúrás tetején üldögélt Zsúp, a nagyon-nagyon öreg teknős, és boldogan sütkérezett a langyos tavaszi napfényben.

- Szervusz, Marculábi! – köszönt rá a kandúrra vékonyka hangján, amikor észrevette – Milyen szép napunk van a Nagymosásra!

- Igen, nagyon szép. – felelte Marculábi mosolyogva, és leült a fűbe a vén teknős mellé.

- Te miért nem vagy ott? –kérdezte Zsúp.

- Mert eljöttem téged meglátogatni, hogy megnézzem, hogy vagy.

Zsúp félrebillentette a fejét, hogy jobban rálásson Marculábi arcára, és rámosolygott.

- Igazán nagyon kedves tőled. Tudod, én már nagyon öreg vagyok, és nem tudok elmenni a tisztásig. Inkább kiülök ide, és élvezem a csendet.

- De hát nincs mosnivaló ruhád, amit elvinnél a Nagymosásra?

- Ó, nem sok ruhája van egy magamfajta öregnek! – mondta Zsúp békésen mosolyogva – És Pacska mama olyan kedves, hogy néha eljön, és kimossa azt, ami akad. Ugyan tegnap erre járt a két kis vadmalac, akik felajánlották, hogy elviszik a mosnivalómat a Nagymosásra, de biztosan elfelejtették. Biztos fontosabb dolguk akadt, vagy találtak valami játszanivalót. Tudom én: fiatalság, bolondság! Hadd játszanak!

Marculábi erre nem szólt semmit, csak hümmögött egy kicsit, meg ráncolta a homlokát, meg a fülét vakargatta. Beszélgetett még egy kicsit az öreg teknőssel, aztán szépen elköszönt, és tovább sétált.

Arra ment, amerre a legnedvesebb volt a talaj, és még néhány tócsát is látott. A strandpapucsa nyoma meglátszott a nedves földön, és olyan volt, mintha valaki papucsmintás nyomdát játszott volna az úton. Addig ment, míg rá nem akadt a két kismalacra, akik közben már megunták a tócsázást, és egy kerítés tetején üldögéltek a lábukat lógázva.

- Szervusz, Marculábi! Hát te meg hová mész? Nem kéne a Nagymosáson lened? – kiabált rá Borzonka, amikor meglátta.

- Ó, nem! Ugyanis éppen keresek valakit. Illetve valakiket. – felelte Marculábi a fejét rázva.

- És kit keresel? – kérdezte Csíkmakk lelkes kíváncsisággal - Majd mi segítünk neked megtalálni!

Marculábi komoly arcot vágott, és végigmérte a két lurkót.

- Hát... néhány gyereket keresek, aki ráérne, hogy segítsen egy kicsit az öreg Zsúpnak, és elvinné a ruháit a nagymosásra. Valaki már megígérte neki, de az illető nem jött el.

Csíkmakk és Borzonka versenyt pirulva vörösödtek el, mert bizony magukra ismertek, és egyszerre eszükbe jutott, hogy elígérkeztek, de szégyenszemre teljesen megfeledkeztek az ígéretükről. Nem mondott Marculábi semmi feddőt, nem szidta őket, a hangja csupa szeretet volt, Csíkmakk mégis lehajtotta a fejét, és alig mert felnézni. Gyorsan leugrottak a kerítés tetejéről.

- Esetleg... – mondta suttogva Borzonka, és nagyot nyelt – Nem segíthetnénk mi az öreg Zsúpnak?

- Dehogynem! – helyeselt Marculábi elfojtva a mosolyát – Zsúp biztosan meg fogja nektek köszönni. Nagyon rendes kölykök vagytok, rendesebbek, mint azok, akik megígérték neki, hogy segítenek, aztán elfeledkeztek róla.

Csíkmakk és Borzonka szégyenkezve összenéztek, de nem szóltak egy szót sem, csak összedugták az orrukat, mintha tanácskoznának.

- Először hazamegyünk, és alaposan megmosakszunk, nehogy összesározzuk a ruhákat. – mondta Csíkmakk.

- És nem is illik ilyen koszosan odamennünk a nagymosásra. – tette hozzá Borzonka.

Aztán mint a szélvész, nekiiramodtak, és sebesen elfutottak. Marculábi pedig elégedetten visszaballagott a tisztásra.

Az öreg Zsúp majdnem leesett a vakondtúrásról meglepetésében, amikor a két vadmalac beállított hozzá díszkísérettel, ugyanis menet közben csatlakozott hozzájuk Tüskelep, a kis sündisznókölyök, meg vagy fél tucat lelkes egérpalánta. Ez a népes csapat rohanta le az öreg teknőst, vidáman ricsajozva összeszedték minden mosnivalóját, és diadalmas menetben vonultak el vele a tisztásra, és megígérték, hogy estére meghozzák a szépen összehajtogatott tiszta ruhákat.

Pacska mama nem szólt semmit, amikor a tarka menet megérkezett a tisztásra az öreg Zsúp ruháival, de később, amikor a két kis vadmalac már a teregetők között szorgoskodott, mindkettőnek elismerően megsimogatta a buksiját.

Uzsonnára elfogyott a mosnivaló, és kiürültek a dézsák. A szorgos csapat kitisztogatta a teknőket és kádakat, aztán kitették őket a fűre száradni, hogy legyen majd miben hazavinni a megszáradt ruhákat. A liget olyan volt, mint egy útvesztő, mindenhol tarkabarka ruhák lengedeztek a fák között. A fáradt társaság körbeülte a tisztást, meguzsonnáztak, és amíg várták, hogy a ruhák és a dézsák megszáradjanak, énekeltek meg zenéltek egy kicsit. Csipcsók, a vidra volt a legmagasabb hangú, Jávorka a legmélyebb. Dáridob széles, lapos hódfarkával, mint egy nagy dobverővel ütötte lelkesen a ritmust a földön, Nyárfarag egy korhadt fatörzsön kísérte a saját kopácsolásával, a többiek pedig tapssal kísérték, és sokan táncra perdültek. Még Pacska mama is felkapta a szoknyája szélét, kiperdült a tisztás közepére, és ott ropta. Az egyik kicsi egérkölyök, miközben táncolni próbált, véletlenül megbotlott az egyik dézsa fülében – nem lett semmi baja, csak az ijedtségtől pityergett egy kicsit, de mindjárt felvidult, amikor rájött, milyen jó dongó hangot adott a dézsa, amikor belerúgott. Rögtön fel is ugrott a tetejére, és hangos dobolással kísérte a zenét, amitől a többi kicsi is azonnal ellepte a száradó mosóedényeket, és mind dobolni kezdett.

Így mulattak, míg a ruhákat meg nem szárította a szél, akkor aztán nekiveselkedtek, és szépen sorban leszedegették, és gondosan összetűrték őket. Külön kis csapat válogatta szét a holmikat, azután pedig a nagy teknőkbe rakva házról házra járva osztották szét kinek-kinek a maga holmiját.

Az öreg Zsúpnak Csíkmakk, Borzonka, Tüskelep meg a kisegerek személyesen vitték vissza a kimosott ruháit, és csak úgy dagadt a mellük a büszkeségtől. Zsúp pedig mindannyiukat megvendégelte egy kis főtt kukoricával.