Kikelet

A reggeli szellő megringatta a mogyoróbokron nyíló fiatal barkákat, aztán körbefutotta a gombaházat bekopogtatott az ablakán, és kacagva elrepült a tó felé, hogy muzsikáljon egyet a nádas száraz levelei között.

Mályva, a manókislány kinyitotta a gombaházikó ablakát, és ásítozva megdörgölte a szemeit. Nem sokáig ásítozott, mert a finom tavaszi levegő belekúszott az orrocskájába, és megcsiklandozta. A virágmanócska tüsszentett egyet, aztán még egyet, aztán kinézett az ablakon, és kerekre tágultak a szemei.

- Nahát! Az éjjel kinyíltak a mogyoróbarkák! Megjött a tavasz!

Gyorsan kirakta a párnáját az ablakba, hadd járja át a friss, tavaszi levegő, és visszafutott a házba, hogy felrázza Pipitért is.

A manófiú még mélyen aludt virágpaplanja alatt. Mályva lehúzta a válláról a takarót, és megrázogatta.

- Pipitér! Pipitér, ébredj! Megjött a tavasz!

- Ki jött meg, mi jött meg? – motyogta álmosan Pipitér, miközben a szemét dörgölte.

- Hát a tavasz! – nevetett Mályva, és kirángatta a manófiút az ágyból.

Pipitér morgolódva tűrte, hogy Mályva odacibálja őt az ablakhoz. Álmában éppen mézes zsályacukrot szopogatott, amikor a manólány felébresztette, még érezte a szájában az ízét. Ha Mályva nem huzigálja olyan erőteljesen, biztos visszafeküdt volna, mert a zsályacukor volt a kedvence. Hanem ahogy az ablakhoz ért, neki is belebújt az orrába a tavasz illata, és mindjárt kipattantak a szemei.

- Mályvácska! Hiszen ez a tavasz! – mondta tátott szájjal.

- Ezt mondom! – nevetett a manólány.

Olyan csalogató volt az illatozó tavasz, hogy a két kis virágmanó nem is várt sokáig. Gyorsan felöltöztek, megették a reggeli zabkásájukat, és már szaladtak is kifelé a rétre.

Odakint még beteg, sárga volt a fű, amiről csak nemrég olvadt le a hó, de a fagy már felengedett, és a manócskáknak mindenhol pocsolyákat kellett kerülgetniük. Mályva vidáman számolgatta a kék tavaszi égen gomolygó felhőket.

Ahogy sétáltak, itt is, ott is pici zöld hajtásokat láttak előbújni a földből és a megsárgult füvek tövéből.

- Nézd, Mályvácska! Most születnek a fűbabák! – mutatta Pipitér a manólánynak.

Mályva boldogan tapsikolt, körbejárta a fűbabákat, azután továbbmentek. Az úton két kis hangyával is találkoztak. Mályva rájuk köszönt, de a hangyák nem válaszoltak, csak szaladtak tovább. Biztosan nagyon sürgős dolguk volt.

A két kis virágmanócska továbbment a patakpart felé. A patakparton már ünnepi ruhában álltak a fűzfabokrok, mind tele voltak puha, bolyhos barkával. Pipitér ügyesen felkapaszkodott az egyik bokorra, és szedett egy jó ölre valót a barkából, jó lesz majd megtölteni vele a paplanokat. Mályva kankalinlevelekből batyut varrt neki, abba belerakták. Jó nagy csomag lett belőle.

- De most aztán hogy vigyük magunkkal? – vakarta a feje búbját Pipitér. Nem volt nehéz, de ugyan ki szeret nagy csomaggal sétálgatni?

- Hagyjuk itt, amíg sétálunk – ajánlotta Mályva. – Aztán hazafelé majd visszajövünk érte.

Hogy el ne fújja a huncut tavaszi szellő, száraz nádlevélből kötelet fontak, és azzal hozzákötötték az egyik fűzfabokor ágához.

- Cini-cin, cini-cin – cippegett a fűzfa tetején egy kis kék sapkájú cinke. – Majd én vigyázok rá, amíg odalesztek!

- Köszönjük szépen! – felelték a virágmanók, és továbbindultak.

A patak mentén mindenhol apró pókok és giliszták ébredeztek. Mályva megcsiklandozta az egyik gilisztát, azután futóversenyt rendeztek a fiatal pókocskákkal. Amikor elfáradtak, leültek a partoldalba, és apró kavicsokat dobáltak a vízbe.

- Kurutty, kurutty! – köszöntötte őket a vízből mocsári békamama. – Látom, ti is előbújtatok! Felébresztett a tavasz.

- Bizony, békamama! – felelték a manócskák.

- Hamarosan itt az ideje a tavaszi békazenének. Gyertek el a koncertre! Majd üzenek értetek, ha békapapa is előbújt a téli szállásáról!

Mályva és Pipitér megköszönték a szíves meghívást, és megígérték békamamának, hogy eljönnek. Azután felkerekedtek, és sűrű integetéssel búcsúzva a pókoktól, gilisztáktól és békamamától, továbbindultak a réten.

A fű között fehér hóvirágok és kék csillagvirágok nyitogatták a szirmaikat. Mályva beszaladt alájuk, és a levelek között kergetőzve Pipitérrel, meg-megrázta a csüngő fehér kelyheket, azt sem bánta, ha a szirmok közül néha a fejére cseppent a harmat.

Mire a napocska delelőre ért az égen, alaposan megéheztek. Letelepedtek egy csillagvirág tövében, és mind megették az aszalt szamócát és áfonyát, amivel reggel Pipitér előrelátóan teletömte a zsebét, mielőtt útnak indultak. Ebéd után szundikáltak egy kicsit.

Amikor kialudták magukat, az erdő széle felé vették az irányt.

Még oda sem értek, amikor Mályva már ugrándozni kezdett örömében. A csupasz, téli faágak között beláttak az erdőbe, ami csak úgy virult a rengeteg tavaszi virágtól.

- Nézd, Pipitér, nézd! – sikkantotta Mályva boldogan, és előrerohant. A manófiú alig győzte utolérni.

Az erdő alján még a tavalyi avar hevert, de a száraz barna levelek között mindenhol színes virágok dugták elő a fejüket, sárga kankalinok és téltemetők, rózsaszín keltikék, lila és sárga sáfrányok. A bodzabokor tövében még néhány martilapu is bontogatta félénken sárga szirmait.

- Jaj de szép, jaj de szép! – örvendezett Mályva.

Egyik virágtól a másikig szaladt, hogy mindet megcsodálja. A nagy szaladgálásban elbotlott egy barna csigaházban. Szerencsére nem esett nagyot, mert mindent beborított a puha avar.

Pipitér felsegítette, aztán ketten együtt ügyesen helyére forgatták a felborult csigaházat is.

- Nahát, ez a csiga még alszik? – mondta Pipitér.

- Kopogjunk be hozzá! Biztosan örül majd, ha megtudja, hogy megjött a tavasz!

- Kop-kop! Jó reggelt, kedves csiga! – kopogtatott be a csigaház betapasztott ajtaján udvariasan Pipitér.

Jó sokáig kellett kopognia, mire a csiga kinyitotta az ajtót, és ijedősen kidugta rajta vékony szarvacskáit.

- Jaj, csak ti vagytok, manócskák! – mondta megkönnyebbülve, ahogy megpillantotta Mályvát és Pipitért. Azután észrevette mögöttük a téltemetőket, és megszimatolta a friss illatot. – De hiszen tavasz van!

A két virágmanó felkacagott.

- Azért ébresztettünk fel! Ugye jól tettük?

A csiga hálásan bólogatott, de már nem is figyelt rájuk. Izgatottan a hátára vette a házát, hogy felfedezze a környéket.

- Igazán álomszuszék egy csiga – jegyezte meg Mályva. – Megköszönhette volna, hogy felkeltettük.

- Biztos csak elfelejtette, mert annyira megörült a tavasznak – felelte Pipitér.

Sétáltak még egyet az erdőben, azután a téltemetők sárga virágai között hazafelé vették az útjukat, mert a szellőcske már egyre hűvösebben fújdogált, és bár a sétában kimelegedtek és nem fáztak, de tudták, hogy hamarosan besötétedik.

A cinke valóban ott ült még a fűzfaágon, amikor visszakanyarodtak a patakparthoz, és megvolt a barkabatyujuk is. Leoldozták róla a kötelet, és gondosan eltették azt is, jó lesz az még valamire.

- Cini-cin! Igyekezzetek haza, manócskák! Nemsokára esteledik! – búcsúzott tőlük a cinke.

Pipitér a vállára vette a batyut, és szépen hazaballagtak. A fűbabák összébb húzták magukat éjszakára, de Mályva így is megtalálta őket, és megsimogatta a fejüket.

A gombaházban gondosan kipakolták a barkát, szétválogatták őket, és a nagyobbakat kosárba, a kisebbeket zsákocskákba rakták. Mielőtt teljesen besötétedett volna, Mályva még kiszaladt a mogyoróbokorhoz, és rázott a sárga mogyoróbarkákból egy csupor friss virágport a másnapi reggelihez.

Az ágyneműiket szépen átjárta a finom tavaszillat, úgyhogy amikor megágyaztak, egészen olyan volt, mintha még mindig a mezőn lennének a hóvirágok és csillagvirágok között.

- Biztosan fűbabákról, csigákról és csillagvirágokról fogok álmodni – nyújtózkodott elégedetten Mályva.

Becsukta az ablakot, bebújt az ágyba, és magára húzta a paplant.

- Jó éjszakát, kedves tavasz! – motyogta álmosan. – Aztán holnap is itt legyél!