Áfonya utazik
Kip-kop, kip-kop. Áfonya barna szandáljának sarka kopogott a fülke ablak melletti ülésének alján, ahogy a kislány a lábát lógázta. Áfonya közel hajolt az ablaküveghez, nekinyomta az orrát, és úgy bámulta a vonatból az elsuhanó tájat. Odakint piros tetejű házakat látott, ahogy átsuhantak egy falun, aztán virágzó fákat, piros pólóban bicikliző gyerekeket, akiknek fújta a szél a haját, legelésző birkanyájat, és egyszer még egy nyulat is, amint keresztüliszkolt a friss, barna szántáson, megriadva a vonat zajától. Áfonya az ablakra tapasztotta a tenyerét, és úgy figyelte a nyuszit, amíg el nem tűnt a szeme elől. Két rövid szőke copfja nekilapult az arcának, és megcsiklandozta a nyakát.
Áfonya most utazott életében először teljesen egyedül. Anyu persze borzasztóan aggódott, és a lelkére kötötte Áfonyának, hogy amint a nagyihoz ér, azonnal telefonáljon, de azért elengedte, és a kislány nekivághatott a nagy kalandnak, hogy egyedül vonatozzon el Pécsről a nagymamájához Csibrákra, ahol majd a húsvéti szünetet tölti. Még a pályaudvarra is egyedül ment ki. Elvégre már nagylány volt, majdnem egészen tíz éves.
A fülkében, ahová beült, csak egy öreg néni volt, akivel Áfonya beszélgetett egy kicsit, de a néni leszállt Abaligeten, és Áfonya egyedül maradt. Áfonya gondolkodott egy ideig, vajon olvasson-e vagy inkább nézelődjön, aztán inkább a nézelődés mellett döntött, mivel olyan szép volt odakint az idő – áprilishoz képest szokatlanul meleg, mondta anyu – és annyi volt a látnivaló!
Pedig Áfonya jó sok könyvet is hozott magával, direkt azért, hogy legyen mivel elfoglalnia magát a vonaton. Nagyon szeretett olvasni. Hogy is hagyhatta volna otthon a kedvenc könyveit, éppen a szünetre? Számított rá, hogy a vonaton nagyobb kedve lesz nézelődni az olvasás helyett, de ha nem a vonaton, hát akkor majd elolvassa őket a nagyinál, kint a kertben, a körtefa alá terített pokrócra hasalva, vagy ha netán esne az eső, akkor nagyi pléddel kibélelt, nagy, régi, jó szagú foteljába kuporodva a muskátlikkal teli verandán, nagyi dióspitéjét majszolgatva. Nincs is annál jobb!
A kedves ismerősök ott lapultak kicsit kifakult farmer hátizsákjában, és csöndben zötykölődtek a vonatkattogás ritmusára. Áfonya belenézett a hátizsákba, hogy mind ott vannak-e még, de szerencsére megvoltak. Ott volt például a Micimackó. Az volt Áfonya egyik kedvence. Mindig mosolyognia kellett, amikor elolvasta, hogyan szorult bele Micimackó a Nyuszi bejáratába. Aztán ott volt a Misi Mókus, a fekete farkú mókusról, aki végigjárja a világot az örökké termő fa után. Vagy ott volt még a Benedek Elek bácsi meséskönyve, a Rókáné mézes-mákos kalácsa. Na az volt ám az igazi móka! Tele csuda mesékkel és bűvös-bájos történetekkel. És ott voltak még Szutyejev bácsi vidám meséi, a helyes kiskacsákkal, nyuszikkal, cicákkal, kutyákkal. Ez egy kicsit kicsiknek való könyv volt, kevés volt benne az olvasnivaló, és sok a rajz, de olyan kedvesek voltak a történetek, hogy Áfonya képtelen volt leszokni róluk. Szerette volna még elhozni azt a könyvét is, amiben magyar regék és mondák vannak, a hét vezérről, meg Emeséről, meg a csodaszarvasról, és azt is, amiben az afrikai állatmeséi voltak, de anyu szerint így is túl sok könyvet cipelt magával, így végül ezt a kettőt mégis otthon hagyta.
Áfonya megkönnyebbülten, hogy mindegyik kincse megvan még, összehúzta a hátizsákja zsinórját, megsimogatta a zsák oldalát, aztán tovább nézelődött.
A vonatablakból nézelődni legalább olyan jó dolog volt, mint olvasni. Mindig lehetett látni valami érdekeset, és Áfonyának mindenről eszébe jutott valami. Nézte a csupa fehér virággal borított fákat a domboldalban, és elképzelte, hogy az ágaik között ugrált át Misi Mókus, mikor az örökké termő fát kereste. Falun zakatoltak át, és Áfonya elképzelte, hogy a körülkerített udvarokban laknak Szutyejev bácsi kis barátai, Hápisápi kiskacsa és Csahos kutyus. Nézte a sűrű erdőket, és azt képzelte, ott látja futni közöttük az aranyos agancsú csodaszarvast, vagy látja ott sompolyogni a lompos farkú Rókáné komámasszonyt, amint megpróbálja becsapni a vadgalambot. Ha egészen összehúzta a szemét, már majdnem látta is őket, és Áfonya ilyenkor mosolygott. Az afrikai elefántokat meg a páviánokat elképzelni egy kicsit már nehezebb volt, de azért néha az is sikerült.
Kip-kop, kip-kop. Áfonya sarkai kopogtak az ülés oldalán. Odakint egymás után suhantak el a falvak és rétek, a vonat néha megállt, aztán szaladt újra tovább. Már jó messze jártak Pécstől. Áfonya elunta az üldögélést és a láblógázást, és felállt a helyéről, hogy nyújtózkodjon egy kicsit. Körbesétálta a fülkét, megmozgatta a karjait meg a lábait, aztán lábujjhegyre állt, hogy felérje az ülések feletti tükröt, és megnézte benne, hogy nem állnak-e csálén a copfjai.
A copfjai olyan egyenesen álltak, mintha parancsot kaptak volna a vigyázzállásra. Viszont ahogy a tükörbe pislogott és a haját szemlélte, Áfonya észrevett valamit a tükörképben a háta mögött. A valami színes volt és lapos, és a legfelső csomagtartóban hevert, éppen az ő ülése felett, biztosan azért nem vette észre eddig. Áfonyában felébredt a kíváncsiság. Valaki biztosan itt felejtette ezt a valamit. Vajon mi lehet az?
Áfonya elfordult a tükörtől, szembefordult az üléssel, és felácsingózva nyújtogatta a nyakát az ülése feletti csomagtartó felé, hogy jobban lássa az ott felejtett tárgyat.
A valami egy könyv volt. Méghozzá egy igen szépnek tűnő, színes, vastag könyv.
Áfonyát elöntötte az izgalom. Egy könyv! Hogy volt képes valaki a vonat csomagtartójában felejteni egy könyvet? Egy ilyen szép könyvet! Hogy volt képes az illető egyáltalán elfeledkezni a könyvéről? Ő mindig, mindig nagyon vigyáz a kincseire!
A könyv nagyon magasan volt, magasabban, hogysem Áfonya a földről elérhette volna. Áfonya töprengve összeráncolta a homlokát. Ahhoz, hogy levegye onnan, kénytelen lesz felmászni az ülésekre. Sóhajtva lecsatolta a lábáról a szandáljait – mert megtanulta, hogy cipőben nem szabad felállni a tiszta üléshuzatra – lerúgta őket a lábáról, aztán felkapaszkodott az ülésre, és felnyújtózott a csomagtartóhoz.
Kényelmesen elérte. Megmarkolta a könyvet, leemelte a csomagtartóból, aztán lekászálódott vele az ülésről.
Áfonya kezei remegtek a gyönyörűségtől. A könyv még sokkal csodálatosabb volt, mint képzelte, mert egy meséskönyv volt az. Egy nagy meséskönyv. Áfonya izgalomtól remegve elolvasta a címét: Csipike, a törpe. Rá is volt rajzolva az elejére: egy mókás kis fickó, fekete szakállal, csíkos nadrágban, vicces sapkában, és nagy cipőben, a kalapja mellé gyöngyvirág volt tűzve. Áfonya elakadó lélegzettel lapozott bele a meséskönyvbe, ami belül is tele volt színes és fekete-fehér képekkel. Futólag beleolvasott itt-ott, és már látta, hogy a mese a kis törpéről szól, meg a barátairól, Nyúlról, Madárról, Kukucsiról, a vakondról és egy manólányról, Tipetupáról. Áfonya arca egészen kipirult az örömtől, és megsimogatta a könyv lapjait.
Azután rögtön szomorúan csukta össze. Ó, de szerette volna, ha az övé ez a csodálatos mesekönyv! De nem rakhatta el. Az lopás lett volna, és Áfonya még soha életében nem lopott el semmit. Ez a könyv valakié. Még akkor is, ha buta és gondatlan volt, és nem vigyázott rá, és egyszerűen itt felejtette a csomagtartóban. Talán nem is a könyv gazdája volt az. Talán csak egy feledékeny anyuka, aki a kisfiának vitte ajándékba, és azóta már összevissza keresi. Áfonya nagyot sóhajtott. Oda kell adnia a könyvet a kalauz bácsinak, aki majd visszajuttatja annak, aki itt felejtette.
Vonakodva felállt, és a kezében a könyvvel elindult, hogy megkeresse a kalauz bácsit. Már majdnem kilépett a fülke ajtaján, amikor ijedt nyöszörgést hallott, és mintha valaki sikkantott volna. Áfonya meglepetten visszalépett a fülkébe, és alaposan körülnézett. Mi sikkantott? Egérke lakna talán valahol az ülések alatt? Visszament az üléséhez, és megcsóválta a fejét.
- Ne! Kérlek, ne vidd el a könyvet! – nyöszörögte egy vékony hangocska a feje felett. Áfonya felnézett, és végre meglátta a hang gazdáját, és majdnem elejtette a könyvet meglepetésében. Apró, zöld ruhás manócska térdelt a csomagtartón, nem volt nagyobb, mint Áfonya cipőjének a talpa. Kócos, fekete haja volt, és görbe sipka ült a fején, és olyan rettenetes szomorú könyörgéssel nézett Áfonyára, hogy a kislánynak majdnem megszakadt a szíve, ahogy ránézett. Olyan picurka arca volt a manónak, hogy alig lehetett látni, Áfonya mégis érezte, hogy a manószemekből mindjárt kibuggyan a könny, ahogy apró kezecskéit kérlelően összekulcsolva nézett le rá a csomagtartóról.
- Légy szíves, ne vidd el! Kérlek szépen!
- Hát te meg ki vagy? – kérdezte Áfonya meglepetten. A manócska szipogva meg hüppögve válaszolt, mint aki mindjárt elsírja magát.
- Ciktabukta a nevem. Kérlek szépen, ne vidd el a könyvet!
- Talán a tiéd ez a könyv? – kérdezte Áfonya. A manócska tovább hüppögött, és apró kezecskéjével megtörölte az orrát.
- A... a gazdámé volt. Egy Tücsök nevű kisfiúé.
Áfonya lepislantott a könyvre, és kinyitotta az első oldalon. Bele is volt írva a könyvbe, pont ahogyan ő szokta beleírni a nevét a saját könyveibe, szép ákombákom betűkkel: Tücsök, 12 éves.
- Tényleg! Ide van írva. – mondta Áfonya, és rosszallóan megrázta a fejét. – És Tücsök itt felejtette a könyvét? Ezt a csodaszép könyvet? A vonaton?
Ciktabukta bánatosan bólintott.
- Itt. Velem együtt... Én voltam Tücsök könyvmanója. Nagyon jó könyvmanó voltam, mindig tisztán tartottam Tücsök könyveinek a lapjait, sose hagytam, hogy összeragadjanak, összekoszolódjanak, elszakadjanak, vigyáztam, hogy mindig szép fehérek maradjanak a lapok, és ne essenek ki a könyvből. És akkor ő egyszerűen itt felejtett. Felszállt, épp csak felrakott a könyvvel együtt a csomagtartóba, aztán hirtelen felugrott, kapta a csomagjait, és engem meg a könyvet itt hagyva fent, elment.
Áfonya egészen elborzadt.
- De hisz ez szörnyű! Szegény Ciktabukta! Nagyon haszontalan fiú lehet ez a Tücsök!
- Pedig mindig olyan rendes fiú volt! – ingatta a fejét a manó. – Szeretett olvasni. Sosem tépkedte a könyvei lapjait, és nem firkált beléjük. Azt hittem... azt hittem... És akkor itt felejtett!
Ciktabukta hirtelen zokogni kezdett, csak úgy csorgott a könnye. Áfonyának a szíve szakadt meg érte. Letette a könyvet, óvatosan a tenyerébe véve leemelte a manócskát a magasból, és addig vigasztalta, simogatta az ujjával, amíg abba nem hagyta a sírást.
- Nem maradt másom... Hüpp!... Mint ez a könyv... Szip!... Ne vidd el, kérlek szépen!... Hüpp-hüpp! – szipogta Ciktabukta szánni valóan szomorúan, és Áfonya rettenetesen megsajnálta.
- Hát persze, hogy nem viszem el, ha azt akarod – felelte a manónak. – De tudod, ha én nem viszem el, valaki más majd megtalálja, és elviszi. A kalauz bácsinak akartam vinni. Mert tudod, ha találunk a vonaton valamit, amit ott felejtettek, akkor neki kell adni, és ő majd megkeresi a gazdáját.
- És gondolod... Gondolod, ha odaviszel a könyvvel a kalauzhoz, akkor meg fogja keresni Tücsököt, és visszaad neki? – kérdezte könnyes arccal Ciktabukta. Áfonya határozottan rábólintott. A manócska arca rögtön egy kicsivel vidámabb lett, és száradni kezdtek róla a könnyek.
- Bár... – mormolta Áfonya elgondolkodva. – Ha meggondolom, milyen haszontalanul elhagyott téged ez a Tücsök, lehet, hogy meg sem érdemli, hogy visszamenj hozzá.
Ciktabukta újra elkámpicsorodott, és Áfonya rögtön megbánta, hogy egyáltalán szóba hozta ezt a dolgot. Nem akarta megbántani a manócskát. Éppen megpróbált kieszelni valamit, amivel megvigasztalhatja, amikor váratlanul kinyílt a fülke ajtaja. Áfonya annyira elmerült a beszélgetésbe Ciktabuktával, hogy majdnem felugrott rémületében az ajtónyitásra. A könyvmanó ijedten felsikkantott, felugrott, majd eltűnt a mesekönyv lapjai között.
Áfonya felnézett az ajtóban álló idegenre. Egy nála kicsivel idősebb fiút látott, kesze-kusza, fekete haja kócos volt, farmert és pólót viselt, és egy szemüveget az orrán. Áfonya láttán zavartan kinyitotta a száját, és megállt az ajtóban. Nem mert belépni.
- Szia – nyögte végül halkan.
- Szia – köszönt vissza rá Áfonya, és félredöntött fejjel megnézte magának a fiút.
- Te egyedül utazol? – kérdezte a fiú. Áfonya bólintott.
- Igen. Már tíz éves vagyok! Tudok egyedül utazni!
- Én... Izé... – motyogta a fiú zavartan, és az ülésre nézett Áfonya mellett, ahol a mesekönyv hevert. – Az a könyv az enyém.
- Ó – mondta Áfonya, és felszaladt a szemöldöke. – Akkor te vagy Tücsök.
A fiú arca egy pillanatra felderült.
- Belenéztél? Oda van írva a nevem az elejére! Az anyukámtól kaptam a születésnapomra februárban. Akkor írtam bele. De jó, hogy megtaláltad! – mondta örömmel, és felbátorodva beljebb lépett a fülkébe.
- És olvasni is szoktad, vagy csak elhagyni? – kérdezte szigorúan Áfonya, és haragosan csípőre tette a kezeit, ahogy Tücsökre nézett. – Nem lehet olyan nagyon fontos neked, ha csak úgy ott felejted egy vonatfülkében!
Tücsök arca azonnal csupa piros lett a szégyentől. Lehajtotta a fejét, és a cipője hegyét nézte, amivel zavartan rugdosta az ülések szegélyét.
- Én... Izé... Szóval... Igenis szoktam olvasni! – emelte fel a fejét dacosan, és még mindig pirosan Áfonya szemébe nézett. – És nem szoktam könyveket csak úgy elhagyni! Csak éppen... amikor felszálltam Pécsen, egy idősebb néni cigarettázni kezdett a fülke előtt a folyosón, és nem akartam érezni a füstöt, és ezért gyorsan előrementem egy másik fülkébe, és... Szóval ezért. De mindjárt le kell szállnom, és nem találtam a Csipikét, és rögtön gondoltam, hogy itt hagytam, és mindjárt visszajöttem, és...
Tücsök zavartan elhallgatott, mert nem jutott több az eszébe. Levette a szemét Áfonyáról, és csak a könyvét nézte mellette az ülésen.
Áfonya először haragudott a fiúra, mert szegény zokogó Ciktabukta jutott az eszébe. De mostanra egészen megsajnálta Tücsököt, aki még mindig az ülések szélét rugdalta zavartan. Végül is visszajött. És lehet, hogy nem is tud Ciktabuktáról. Elfelejtette megkérdezni a manótól, vajon bemutatkozott-e Tücsöknek. A vonat közben nagyot dudált, és kigördült az előző állomásról, tovább zakatolva a következő megálló felé. Áfonya véletlenül kinézett az ablakon, és ismerős tájat látott.
- Jaj! – sikkantotta. – Mindjárt Csibrákra érünk! Nekem le kell szállnom!
Miközben Ciktabuktával, aztán meg Tücsökkel beszélgetett, majdnem feledkezett arról, hogy figyelje a megállókat. Ha most nem néz ki, még a végén fent maradt volna, aztán utazhatott volna utána a nagyi a következő állomásra. Hű, mi lett volna itt! Anyu soha többé nem engedte volna el egyedül. Áfonya gyorsan felkapta a talált könyvet és könyvmanóstul, mindenestül a fiú kezébe nyomta, aztán a hátára kapta a hátizsákját, és egy gyors sziát hátrakiáltva kirohant a fiú mellett a fülkéből.
- De hiszen... – mondta Tücsök, de Áfonya elrohant mellette.
Éppen odaért az ajtóhoz, mire a vonat megállt. Szerencsére szállt le előtte egy néni, aki kinyitotta az ajtót, így nem neki kellett küszködnie vele, hogy kinyissa.
Lemászott a lépcsőkön, majd megállt a zöld fűvel benőtt árokparton, és kifújta magát. A kalauz jelzett a mozdonyvezetőnek, és a vonat meglódult, majd egyre gyorsulva tovább robogott a következő megálló felé. Áfonya a szeme elé emelte a kezét, hogy eltakarja a napocskát, és észrevette a faluból az állomás felé ballagó nagyit. Vidáman integetett neki.
- Nem mondtad meg a neved – szólalt meg egy ismerős hang Áfonya háta mögött. Áfonya meglepetten megfordult, és a Tücsök nevű fiú mosolygós szemeibe nézett. A fiú ott szorongatta a kezében a könyvet Csipikéről meg a barátairól.
- Tücsök! De hát...
- Mondtam, hogy azért jöttem vissza a könyvemért, mert le kell szállnom – mondta Tücsök. – Tavaszi szünetre jöttem a nagymamámhoz. Szóval, ha te is... mármint te is szünetre jöttél, akkor még találkozni fogunk. Persze, csak ha akarod... Elárulod a nevedet?
Áfonya arcán felcsillant a mosoly. A fiú is Csibrákra jött! És vele együtt Ciktabukta meg a csodaszép mesekönyv. Áfonya bólintott.
- Áfonyának hívnak – felelte Tücsöknek. – És örülnék neki, ha találkoznánk. Átjöhetsz hozzánk. Majd megmutatom neked a nagyi kertjét meg a tyúkjait. És...
- És kölcsönadhatjuk egymásnak a könyveinket – tette hozzá félénken Tücsök, de amikor látta, hogy Áfonya lelkesen rábólint, neki is felvidult az arca. A vonat után néztek, és a kezüket lóbálva integettek az utolsó kocsi hátuljának, ami éppen akkor tűnt el a virágzó fákkal teli dombok között.
- Nézd, ott jön a nagyim! – kiabálta Áfonya Tücsöknek, és a hátára kapva táskáját, futásnak indult a nagymamája felé.
|