A pitetolvaj

Hallottatok már Bergengóciáról? Nem? Bizony, azt nem csodálom, mert Bergengócia nagyon-nagyon messze van. Az Óperenciás tengeren is túl, de még azon a helyen is túl, ahol a kurta farkú kismalac túr; olyan messze, hogy a kurta farkú malackának is két napig kellene utaznia villamoson, hogy odaérjen Bergengóciába, ha járna arra villamos.

Bergengóciában csupa-csupa bergengóc lakik. A bergengócokat arról lehet megismerni, hogy nagyon szeretik a piros színt, és a kedvenc ételük a málnás pite. Ha találkoztok egyszer valakivel, aki piros ruhát hord, vagy málnás pitét eszik, csak kérdezzétek meg tőle, nem Bergengóciából jött-e véletlenül! Ha azt feleli rá, hogy nem, akkor egész biztosan bergengóc, mert a bergengócok nagyon szeretnek füllenteni is. Annyira szeretnek füllenteni, hogy a bergengóc mamák még csak nyakon se csapják a bergengóc gyerekekeket, ha füllentenek, sőt még meg is dicsérik őket érte. Képzeljétek!

És ha egy bergengóc Bergengócia vezetőjével, a fő-főbergengóccal beszél, akkor egyenesen kötelező valamit füllentenie. Maga a fő-főbergengóc adta ezt parancsba, mert nagyon szeretett füllentéseket hallgatni.

Ezért is történhetett, hogy a fő-főbergengóc félreértette a kamarását, amikor az véletlenül elfelejtett neki füllenteni.

Az történt, hogy egyik délben a fő-főbergengóc szakácsnője jajveszékelve rohant a kamaráshoz, mivel egy ismeretlen egyén belemajszolt a málnás pite készletbe, amit a szakácsnő az ablakba rakott hűlni. Hatalmas adag málnás pite volt, és az lett volna a fő-főbergengócnak és kíséretének az ebédje aznapra, meg másnapra, meg azutánra is. A titokzatos egyén megette a málnás pite felét, meg a maradéknak a felét, meg annak a felét, így a fő-főbergengócnak nemhogy másnapra, de aznapra se maradt elég ebédre való pitéje.

A kamarást annyira fejbe kólintotta a hír, hogy teljesen elfelejtett füllenteni, amikor a fő-főbergengóchoz rohant a rettenetes újsággal.

- Bergengócságod! Bergengócságod! – (Ugyanis minden bergengócnak így kell szólítania a fő-főbergengócot). – Rettenetes! Borzasztó! Főbenjáró dolog történt! Valaki megdézsmálta a málnás pite készletet!

- Nagyszerű! – bólogatott a fő-főbergengóc elégedetten. – Igazán ügyes füllentés!

A kamarás meglepetten pislogott egy nagyot.

- Nem, nem, bergengócságod! Ez nem füllentés!

- Ó, micsoda füllentés, hogy nem füllentés! – tapsikolt a fő-főbergengóc boldogan.

A kamarásnak akkor jutott eszébe, hogy neki füllentenie kell.

- Azaz, akarom mondani, bergengócságod, valaki NEM dézsmálta meg a málnás pite készletet!

- MICSODAAA!? – ugrott fel a fő-főbergengóc mérgesen.

Azonnal parancsba adta a katonáinak, hogy tűvé tegyék az országot az elvetemült pitetolvaj után, és kerítsék elő akár a föld alól is, ha kedves az életük.

Egy tucat bergengóc rögtön puskát, kardot, bugylibicskát ragadott, felvették piros páncélruhájukat, és így felszerelkezve a rettenetes pitetolvaj ellen, gondosan megvizsgálták a helyszínt. Bizony jól tették! Mert a szakácsnő ablaka alatt, ahonnan a pite leevődött, összevissza volt taposva a csinos kis pipacsos ágyás.

És mit gondoltok, mi taposta össze? Hatalmas OROSZLÁNtappancsok!

Úgy ám!

Az úgy volt, hogy az oroszlán békésen éldegélt a szomszéd ország, Burkusország egyik állatkertjében. Az állatkerti gondozók jól tartották, minden nap kapott egy szekér húst, és a főgondozó minden reggel megsétáltatta egy pórázon.

Egyik nap egy kisfiú, aki Bergengóciából ment látogatóba a burkus állatkertbe, éppen málnás pitét majszolt, amikor az oroszlán ordított egyet, és a kisfiú ijedtében beejtette a félig megevett málnás pitéjét az oroszlán ketrecébe.

Az oroszlán megszagolta a málnás pitét. Aztán meg is nyalta. Aztán meg is kóstolta. És rájött, hogy ezt NAGYON SZERETI!

Meg is mondta a gondozóknak, hogy ezután csak málnás pitét kér reggelire, ebédre, meg vacsorára is. Csakhogy az oroszlán oroszlánul beszélt, a gondozók meg burkusul, ezért nem értették meg egymást. A gondozók azt hitték, azért morog, mert éhes, ezért ettől kezdve két szekér húst kapott minden nap. Szegény oroszlán már a hús szagát sem bírta elviselni, de hiába magyarázta, hogy ezt nem szereti, senki sem értette, mit akar. Amikor már látni sem bírta a húst, gondolt egyet, és megszökött. Egyenesen Bergengóciába.

Ha így tett, bizony jól tette! Ugyanis Bergengóciában minden másnap málnás pite volt az ebéd. Az oroszlán hol innen, hol onnan csórt magának egy adag málnás pitét, és olyan boldog volt, mint még soha, a szája a füléig ért, úgy vigyorgott.

Amikor meglátta az ablakba kitett hatalmas adag pitét a fő-főbergengóc szakácsnőjének ablakában, rávetette magát, és egy pillanat alatt behabzsolta majdnem az egészet. Az utolsó szeletet már meg sem bírta enni. Úgy teleette magát, hogy nyomban duplájára nőtt a pocakja.

Ti is tudjátok, milyen nehéz a tele has. Az oroszlánnak is nehéz volt. Nem is ment vele messzire, csak a fő-főbergengóc rózsakertjéig. Ott ledőlt a rózsabokrok közé, és elégedetten hortyogni kezdett.

Akkor is hortyogott, amikor a felfegyverkezett bergengócok a pipacságyásban talált nyomokat követve rátaláltak.

- Oroszlán! Oroszlán! – kiabáltak a bergengócok, amikor meglátták.

Az oroszlán éppen azt álmodta, hogy egy lavórnyi málnás pite közepén ül, és a piték maguktól repülnek a szájába. Kitátotta a száját, hogy nehogy mellérepüljön a pite, a pite pedig csak jött, jött, de pont mielőtt elérte volna a száját, az oroszlán felébredt.

Észre sem vette, hogy amikor álmában kitátotta a száját, akkor igazából is kitátotta.

Bezzeg észrevették a bergengócok.

- ÁÁÁ!!! – üvöltötték egyszerre, mert azt hitték, hogy az oroszlán be akarja kapni őket.

Eldobálták a fegyvereiket, és szanaszét rohantak.

Az oroszlán azt hitte, azt a sok mindent neki dobták le, mert az állatkertben is így szokták etetni. Megszagolta a kardokat. Nem volt málnás pite szaguk. Megszagolta a puskákat. Azoknak se volt. Megszagolta a bunkósbotokat. Azoknak se.

A levegőben viszont határozottan málnás pite illatát érezte.

Érezhette is! Mert az egyik bergengóc vitéz, mielőtt elindultak oroszlánt vadászni, gyorsan megevett még egy utolsó szelet málnás pitét, hogy ha véletlenül elkapja és megeszi őt az oroszlán, legalább előtte lakjon jól.

Az oroszlán megérezte a bergengóc vitézen a málnás pite szagot, és mivel kezdett újra éhes lenni, szép kényelmesen elindult utána.

A bergengóc hátranézett, és amikor meglátta a nyomában kocogó oroszlánt, sikoltozni kezdett.

- Segítség! Segítség!

Az oroszlán megnyalta a szája szélét a málnás pite illatára. A bergengóc azt hitte, hogy őrá feni a fogát, és még hangosabban sikoltozott, és körbe-körbe kezdett rohanni ijedtében.

Az oroszlán kicsit zavarba jött a kiabálástól, meg a körbeszaladgálástól, de kiabál vagy sem, a bergengócnak málnás pite szaga volt, úgyhogy az oroszlán odaügetett a bergengóchoz, és rávetette magát. Átölelte, hogy meg ne szökjön (nagyon éhes volt már), és tetőtől talpig megszaglászta.

A bergengóc úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Az oroszlán orra megállt az arcánál, ahol a leginkább málnás pite szaga volt, mivel siettében a bergengóc olyan mohón falta be a pitét az oroszlánvadászat előtt, hogy a felét szétkente a képén. Az oroszlán megérezte a pite szagát, és boldogan nyalogatni kezdte a bergengóc vitéz arcát.

A többi bergengóc csak akkor mert előjönni a bokrok alól meg a fák tetejéről, ahová felmenekültek az oroszlán elől.

- Fogd erősen az oroszlánt! – kiabálták az oroszlán ölében ülő bergengócnak biztos távolságból. – El ne engedd! Mindjárt hozunk egy hálót, amivel elkaphatjuk!

A bergengócok boldogan elrohantak, örültek, hogy nem kell közel lenniük a rémséges fenevadhoz. Mire visszatértek egy nagy hálóval, szegény pités arcú bergengócnak már csupa oroszlánnyál volt a képe.

A többi bergengóc gyorsan rádobta a hálót az oroszlánra, a megnyalogatott bergengóccal együtt összecsomagolták, és elszállították a bergengóc állatkertbe. Persze csak az oroszlánt zárták be az állatkertbe, a bergengócot előtte kiszabadították a mancsából. Addigra már az oroszlán lenyalogatta róla az összes rákenődött málnás pitét, és mivel nem volt többé málnás pite szaga, el is engedte.

A fő-főbergengóc, amikor megtudta, hogy mi történt, a megnyalogatott bergengócot azonmód kitüntette a legmagasabb elismeréssel, a málnás pite kereszttel, rögtön utána pedig elment meglátogatni az oroszlánt az állatkertben.

Az oroszlán hanyatt fekve, vígan csámcsogott egy hatalmas málnás pitén.

- Ez igen! – mondta bergengócul a fő-főbergengóc. – Ez a nekünk való oroszlán! Aki csak málnás pitét eszik! Látszik, hogy igazi bergengóc!

- Ez igen! – mondta a fő-főbergengóc szakácsnője ugyancsak bergengócul. – Ezután kétszer annyi málnás pitét kell sütnöm, hogy éhen ne vesszen szegény!

- Ez igen! – mondta oroszlánul az oroszlán. – Ez a nekem való hely! Ahol csak málnás pitét adnak! Sosem megyek el innen!