Kislibák

Amikor Mályva reggel kirázta a paplanokat és a párnákat a gombaház nyitott ablakánál, a napocska melegen megsimogatta az arcát.

Az éjjel esett az eső, de reggelre kisütött a nap, az esőfelhők továbbmentek, és csak szép, kövér, fehér rokonaik maradtak a kék égen. Az esőre csak az a kis kerek tócsa emlékeztetett a virágmanók házikója előtt, amiben három kis hangya nézegette magát, miközben a manólány a párnákat paskolta az ablakban.

A gombaház fölé hajló mogyoróágakon egy vadgalamb tollászkodott hangosan burukkolva, és a rét felől finom virágillatot hozott a szél.

- Nahát, micsoda nagyszerű idő! – örvendezett Mályva. – Kár lenne idebent maradni a házban!

Pipitér is éppen erre gondolhatott, mert miközben a reggeli sóskapüréjüket kanalazták, odafordult a manólányhoz.

- Mályvácska, mit szólnál hozzá, ha kirándulni mennénk a tóhoz?

- Jaj de jó! – tapsikolt lelkesen Mályva, és örömében még a szép fehér asztalterítőt is összegyűrte. – Megyünk a tóhoz!

Reggeli után gondosan rendet raktak, azután összecsomagoltak egy kis elemózsiát, és bepakolták egy fűzfaháncsból font kosárkába. Mályva még le is takarta egy darabka lapulevéllel.

Miután így összekészültek, Pipitér a karjára vette a kosárkát, és útnak indultak.

A rét javában ébredezett a vidám tavaszi napsütésben. A két kis virágmanó árvacsalánok és repkények lila és kék virágai között haladt a tó felé. Az út hosszú volt, de a virágmanók nem bánták, mert mindig találtak valami érdekes felfedeznivalót.

Először hangyákkal találkoztak egy nagy pásztortáska tövében. Mályva vidáman rázogatta a virág szárát, hogy meghintáztassa rajta az apró, szív alakú magházakat. A hangyák udvariasan bólogattak, de aztán sietve továbbrohantak.

A virágmanók százszorszépek között sétáltak tovább a patakig. A patakparton kökénybokrok álltak, habos fehér virágruhába öltözve. Mályva és Pipitér felmásztak a virágzó ágakra, és bújócskát játszottak a méhecskékkel, amikor pedig megunták, leültek egy ágra, és a lábukat lógázva hűsöltek egy keveset a jó illatú virágok között.

Odébb jókora sóskabokorra találtak. Olyan finoman illatozott, hogy nem tudtak neki ellenállni, alaposan belakmároztak a savanykás levelekből. Amikor jóllaktak, Pipitér szedett egy marékkal, és beletette a kosarukba a többi ennivaló mellé.

Pitypangok között értek le a tóhoz. A zsombékok között néha egy-egy béka brekkent, és a vízben sűrű nád lengedezett.

Mályva és Pipitér lepakolták a kosarukat egy napsütötte vakondtúrás mellé, és már szaladtak is felfedezni a tavat.

A parton mindenhol gólyahírek sárga virágai virítottak. A virágmanók bebujkáltak sűrű leveleik közé, és onnan nézték a sárga virágokon pihenő méhecskéket. Amikor elunták a méhecskefigyelést, átugráltak néhány vakondtúráson, és bevették magukat a gyékény és a nád közé. A hatalmas nádszálak között úgy érezték magukat, mintha valami sűrű manóerdőben járnának, a fejük felett a tavaszi szél susogtatta a leveleket.

- Sú! Sú! – utánozta Mályva vidáman a nádas susogását. Magasra nyújtotta a karjait, és úgy hajladozott, mintha ő is nádszál volna. Pipitér odaállt mellé, és most már ketten susogtak meg hajladoztak.

- Ssssz! Takarodj! – sziszegett egy mérges hang a kákalevelek közül, amikor éppen a legvidámabban játszottak nádszálasdit.

Mályva rémülten felkiáltott, és Pipitér nyakába csimpaszkodott.

- Jaj! Meneküljünk! – könyörgött ijedten Pipitérnek.

De a manófiúnak esze ágában sem volt menekülni. Bátran átkarolta Mályvát, és bedugta a fejét a sűrű kákásba, ahonnan a dühös sziszegő hangok jöttek.

- Ki az? – kérdezte. – Ki sziszeg? Virágmanók vagyunk, nem akarunk ártani senkinek.

- Ó! Nahát, bocsánat, manócskák – mondta a hang ezúttal jóval barátságosabban, és már nem is sziszegett.

Mályva, aki eddig félelmében Pipitér vállába fúrta a fejét, összeszedte a bátorságát, és felnézett.

Egy nyári lúd nézett le rá barna szemeivel. A lúdmama a fészkén ült, a takaros, földre rakott vackot sűrű káka takarta a kíváncsiskodók elől. A virágmanók észre sem vették a nád között, hogy a nagy játékban ilyen közel jutottak hozzá.

A lúdmama pironkodva lehajtotta a fejét Pipitérhez.

- Ne haragudjatok, kedveseim, nem tudtam, hogy csak ti vagytok. Vigyáznom kell, hogy meg ne támadja valaki a fészkemet.

- Igazán nem akartunk zavarni – mondta udvariasan Pipitér. – Már megyünk is. Csak tessék nyugodtan költeni!

- Ó, de hiszen már kikeltek! – felelte mosolyogva nyári lúd mama.

A szárnytollai meglibbentek, ahogy egy csapatnyi pelyhes fejű, bumfordi kisliba bújt elő alóla.

- Sip, sip, sip! – sisegtek a kislibák a virágmanókra, és botladozva totyorászni kezdtek a fészekben a mamájuk körül.

Erre már Mályvának is végképp elszállt minden ijedtsége.

- Ó, milyen aranyosak! – mondta lelkesen, és közelebb hajolt az egyik pihés aprósághoz, aki kíváncsian megbökdöste a manólány kezét a csőrével. Az egyik testvére arrébb lökte, hogy ő is megcsipdeshesse Mályva tenyerét.

- Nahát, milyen ügyesek! – dicsérte őket Pipitér.

A lúdmama büszkén kidüllesztette a mellét.

- Ugye? Pedig csak ma reggel keltek ki a tojásból!

- És tudnak már úszni is? – kérdezte Mályva.

- Bizony ám! – felelte lúdmama még nagyobb büszkeséggel, miközben az egyik kislibát, aki a fenekére tottyant, gyengéden felsegítette a csőrével. – Gyertek, manócskák, megmutatom, milyen ügyesen úsznak a csemetéim! Kapaszkodjatok fel a hátamra!

Pipitér felsegítette Mályvát a lúdmama szárnytollain a nyaka tövébe, aztán maga is utána mászott. Kényelmesen elhelyezkedtek, a nyári lúd pedig maga köré parancsolta az apróságokat, és szépen csapatban elindultak a tó felé.

Ahol a nádszálak már térdig vízben álltak, a kislibák betotyogtak a vízbe, és a mamájukkal a nyomukban szorgosan lapátolni kezdtek a lábacskáikkal. A libacsapat kiúszott a nádasból, és a virágmanók ámulva nézték a kéken tükröződő nyílt vizet a lúdmama nyakából.

A vízben szürke gémek, hófehér kócsagok, kunkori bóbitájú bíbicek álldogáltak, hosszú csőrükkel bele-belenyúltak a vízbe. A távolban egy pár hattyú úszkált.

- Nézd, Pipitér! Felhők vannak a vízben! – mutatta Mályva nevetve a felhők pufók tükörképét a vízen.

Lúdmama megállt egy hínáros részen, és a kislibák sipogva körbeúszkálták, apró csőrükkel vidáman csipegették a finom hínárt a víz alól.

- Sip, sip, sip! – sipogtak boldogan.

Mályva és Pipitér nézték hogyan nyüzsögnek az anyjuk körül, és kotorásznak a vízben. Egy csöppet sem voltak setesuták, olyan ügyesen úsztak, mintha világéletükben csak ezt csinálták volna.

Lúdmama úszott velük egy kört a tó innenső végén, azután kivitte a manócskákat a partra, és lehajtotta a fejét, hogy lemászhassanak a szárazra a nyakán.

- Én még visszamegyek egy kicsit a vízbe a csemetéimmel. Hadd úszkáljanak, amíg lúdpapa haza nem ér – mondta, miközben elbúcsúzott.

- Köszönjük szépen a kirándulást! – mondta Pipitér.

- És köszönjük szépen, hogy megnézhettük a piciket! – tette hozzá Mályva. – Nagyon aranyosak!

A nyári lúd büszke mosollyal kihúzta magát, és miközben a virágmanók integettek neki meg a kislibáknak, a csőrével visszaterelgette az apróságokat a nyílt vízre.

Mályva és Pipitér visszaballagtak a gólyahírekhez, ahol a kosarukat hagyták, és mivel a libakaland közben igencsak megéheztek, jó étvággyal megették az uzsonnájukat. Elrágcsálták a sóskát is, amit Pipitér szedett idefelé.

Hanyatt feküdtek a fűben, és kicsit még nézték a felhőket, ahogy mindenféle formát öltöttek. Az egyik úgy nézett ki, mint egy nyári lúd, a másik meg úgy, mint egy fehér kócsag.

Végül Pipitér hasra fordult, és jólesően kinyújtózott.

- Gyere, Mályvácska, ideje hazamenni!

Mályva felült, a karjára vette a kiürült kosárkát, és már pattant is fel.

- Jó! Hazafelé szedhetünk még sóskát vacsorára! És hátha a hangyák már ráérnek megnézni, hogyan csilingelek a pásztortáskával!