Varjúcska

A varjúfióka egyedül ücsörgött a fészekben a nagy nyárfa tetején. Varjúmama és varjúpapa ennivalóért mentek, testvére meg nem volt a fiókának. Varjúmama már idősecske volt, és idén csak egy tojást rakott. Varjúcska tehát üldögélt a fészekben és nézte a kék égen tovasuhanó felhőket. Egy darabig érdekes volt mindenféléhez hasonlítani a kövér, fehér felhőket, de azután elunta magát.

- Unatkozom! – károgta Varjúcska.

Felállt a fészekben, próbaképpen meglengette a szárnyát, de hát még csak néhány borzas tollacskája nőtt ki, azzal sehogy sem tudott volna repülni.

- Krá, krá! – nyöszörgött Varjúcska.

Megfordult a fészekben, és a fa kérgét kezdte nézegetni.

Egy szikrázó, zöld hátú gyíkocska szaladt felfelé a fa törzsén. Varjúcska felismerte, mert sokszor kapott már enni gyíkot varjúmamától.

- Szervusz, gyík! – kerregte Varjúcska.

De a gyíkocska is tudta, hogy miféle madár gyereke a fióka, és mielőtt még hazajönne varjúmama és varjúpapa, hogy megfogják őt reggelire, gyorsan eliszkolt.

Varjúcska csalódottan becsukta a csőrét.

A nyárfa ágai között egy sárga pillangó repült keresztül. Fel-alá táncikált, ide-oda lebbent, illegette magát a friss zöld falevelek között. Varjúcska megörült.

- Szervusz, lepke!

A lepkét is megismerte, azt is evett már.

A lepke összerezzent a fióka hangjára, és gyorsan tovaszállt, nehogy varjúebédként végezze.

Varjúcska szipogott egyet, felborzolta az apró tollakat a feje búbján, és megfordult a fészekben. Izgett-mozgott, míg meglátott a fészek közelében, a faágon egy szép nagy, szőrös hernyócskát. Komótosan araszolt előre a napsütötte ágon. Varjúcska felvidult.

- Szervusz, kis hernyó! – kiabálta a hernyónak.

A hernyó ijedten felágaskodott, és körülnézett. Amikor meglátta a föléje hajoló kölyökvarjú borzas fejét, felhördült, és rémülten elmenekült az ág túlsó oldalára, mielőtt még megfognák és megennék.

Varjúcska elszontyolodott. Lehajtotta a fejét, bedugta a csőrét a szárnya alá, és megpróbált aludni egy kicsit.

Hirtelen árnyék takarta el a napot. Varjúcska felnézett.

Egy madár szállt le a nyárfára, pont a varjúfészket tartó ágra, nem messze a fészektől. Varjúcska tágra nyitotta a szemét, mert ilyen jószágot még nem látott. Az idegen madárnak a feje, a szárnya és a farka is fekete volt, mint az övé, de a hasa és a háta hófehér.

Varjúcska nem is merte megszólítani, csak nézte félénken.

Az idegen madár is észrevette Varjúcskát. Közelebb ugrált a fészekhez.

- Szervusz, varjúcska!

- Ki vagy te? – kérdezte Varjúcska csodálkozva.

- Én a szarka vagyok – felelte az idegen madár barátságosan.

Varjúcska felbátorodott.

- Beszélgess velem, szarka, kérlek! Olyan egyedül vagyok, és úgy unatkozom!

A szarka odaugrált a fészek széléhez, leült mellé, és mesélni kezdett. Mesélt a fészekről, ahol született, mesélt a fákról, a mezőkről, a hernyókról, a pockokról, mesélt a repülésről, meg hogy milyen magas az ég. Varjúcska tátott csőrrel hallgatta.

Addig mesélt neki a szarka, míg esteledni nem kezdett.

- Most már mennem kell – mondta Varjúcskának. – Hamarosan hazaérnek a szüleid.

- Köszönöm, hogy beszélgettél velem! – kiabálta utána Varjúcska, mert a szarka már fel is reppent, és tovaszállt.

Alig tűnt el a távolban, megérkezett varjúmama és varjúpapa. Magokat, bogyókat, szöcskét és hernyót hoztak Varjúcskának.

- Ma beszélgettem egy gyíkkal, egy lepkével, egy hernyóval, és a szarkával! – mesélte Varjúcska lelkesen.

Varjúmama megsimogatta Varjúcska kopasz fejét, és betakargatta a szárnyával.

- És holnap is jön! – ásította elégedetten Varjúcska, miközben jóllakottan elvackolta magát varjúmama szárnyai alatt.