Földalatti

Négy napig esett az eső. Hol sietősen zuhogott, mintha nagyon sürgős lenne neki földet érni, hol meg csak szép komótosan csepergett. A gombaház körül egyre nőttek-növekedtek a pocsolyák, és a mogyoróbokor alatt a lehullott, megbarnult falevelek egymásba kapaszkodtak, hogy el ne süllyedjenek a sárban.

Mályva és Pipitér, a két kis virágmanó, minden reggel kidugta az orrát a gombaházból, hogy megnézze, hátha elállt már az eső, de az csak nem akarta abbahagyni.

- Nincs mit tenni! Még mindig esik – csóválta a fejét Pipitér, miközben Mályva felrázta a paplanokat, és felseperte a konyhát.

Pipitér gondosan begyújtott a kandallóba, és miközben ő mogyorót pirított és csipkebogyót aszalt hozzá, a manókislány kiszellőztette a vastag téli kesztyűket és mohasálakat, hiszen hamarosan itt a tél, legyenek frissek, illatosak, amikor fel kell venni őket.

Ebéd után a konyhában szorgoskodtak: felfűzték a télire gyűjtött szegfűgombát, azután kipergették, megőrölték, és zsákocskákba rakták a komócsint, egérárpát és a többi gabonát, meg apróra tördelték a gyújtósnak való vékony ágakat, hogy legyen mivel befűteni reggelente. Esténként, mikor elfáradtak, a kandalló előtt, a puha mohaszőnyegen ülve társasjátékot játszottak, és a meleg szobából nézték az ablakon lecsurgó fürge esőcseppeket.

Az ötödik nap aztán végre napsütésre ébredtek. A napocska ugyan elég bátortalanul nyújtogatta a sugarait a vastag felhők mögül, és a szél is fújt, de az eső elállt, és a ház előtti tócsák abbahagyták a nyújtózkodást.

- Hurrá! – kiáltotta Mályva. – Menjünk sétálni!

Gyorsan meleg mohasálat tekertek a nyakuk köré, és elindultak.

A mogyoróbokor kopasz ágairól vízcseppek potyogtak a pocsolyákba. Mályva kiszabadított a sárból egy sárga falevelet, megmosta a tócsában, hajócskát hajtogatott belőle, és rátette a víz tetejére, hadd ússzon. A szél ide-oda fújta a levélhajót, és a virágmanók lelkesen hajtották vissza a vízre, ahányszor a pocsolya széléhez ért.

Amikor megunták a vitorlázást, otthagyták a hajót, hadd játsszon vele a szél egyedül, és továbbmentek.

A levelek már mind lehullottak a bokrokról, csak itt-ott lengedezett még néhány sárga folt, de a bogyók pirosan mosolyogtak az ágak közt. A dér már megcsípte őket, de a vadrózsa tele volt csipkebogyóval, és a kecskerágó szív alakú, rózsaszín csengőcskéi is ott himbálóztak az ágak között.

- Jaj de szép! – lelkendezett Mályva. – Vigyünk belőle, Pipitér!

Két kis zöldike ott ugrabugrált a bokrok között, és vidáman szemezgették a csipkebogyót. Már a pacsirták és a seregélyek is elköltöztek, csak a telelő madarak, zöldikék, cinkék, tengelicek, pintyek maradtak idehaza.

- Csiri-riri! – köszöntötték a zöldikék a virágmanókat teli szájjal. – Szervusztok, manócskák! Hová lesz a séta?

- Csak ide a csalitosba – válaszolta Pipitér. – Nem akarunk zavarni, csak szedünk néhány ág kecskerágót, és már megyünk is.

- Ó, minket nem zavartok! Elférünk itt mindnyájan!

Míg a virágmanók ügyesen letörtek néhány csinos ágat, ami jól mutat majd a vázában a kandallópárkányon, a zöldikék teli szájjal csicseregve pletykálkodtak mellettük.

Mályva csokorba kötötte és a hátára vette az ágacskákat, aztán búcsút intettek a zöldikéknek. Azok észre sem vették, annyira belemerültek a csivitelésbe.

A bokrokon túl, a vizes fűben mindenfelé fehér harangocskák ágaskodtak.

- Nini! – kiáltotta Pipitér. – Nézd, Mályvácska, mennyi gyapjas tintagomba!

Csakugyan, a réten itt is, ott is a tintagomba pelyhes, hosszú kalapjai fehérlettek, kicsalta őket a föld alól az eső.

- Ez ám a finomság! Szedjünk belőle, de aztán iszkiri, hazafelé, mert hamar tönkremegy! Ma este gombapaprikást eszünk!

Kiválasztottak egy csinos, kicsike gombát, Pipitér ügyesen letörte, Mályva meg beletette a tarisznyájába.

Ahogy elindultak hazafelé, a felhők egyre sűrűbben gomolyogtak, és a napocska már hiába próbált átkukucskálni közöttük.

- Ajjaj! Jobb lesz, ha sietünk! – mondta aggodalmasan Pipitér.

Szaporázni kezdték a lépést, de bizony az eső gyorsabb volt náluk.

Még félúton sem voltak a gombaház felé, amikor újra cseperegni kezdett, majd egyre sűrűbben esett, végül már csak úgy szakadt. Hogy bőrig ne ázzanak, a két kis virágmanó gyorsan bekucorodott egy acsalapu nagy levele alá, onnan nézték, hogy locsog az eső egy kövér pocsolyában. Egy ázott vándorpoloska is behúzódott melléjük, és ott szárítgatta a lábait.

A lapulevél alatt szárazon voltak, de a szél ide is befújt. Mályva fázósan maga köré tekerte a sálját.

A lábuk alatt egyszer csak remegni kezdett a föld.

- Jaj! – kiáltott fel a manólány, és belekapaszkodott Pipitérbe, hogy el ne essen. A poloska úgy megijedt, hogy rögtön elszaladt.

A göröngyök szétgurultak, és hamarosan egy helyre is kupac nőtt belőlük, a kupac tetején pedig kikukkantott egy bársonyos fekete fej.

- Nahát! Vakond gazda! – üdvözölte Pipitér.

A vakond beleszimatolt a levegőbe.

- Aha! Szóval ti vagytok azok, manócskák! Nem láttatok erre véletlenül egy szép kövér poloskát?

Mályva gyorsan körülnézett, és látta, hogy a poloska már szerencsésen eliszkolt, mielőtt a vakond ebédje lehetett volna.

- Nem, nem láttunk egyet sem – felelte.

- Ó – mondta a vakond. – És gilisztát sem láttatok?

- Nem, azt sem.

- Kár – sóhajtotta a vakond kedvetlenül, és megcsóválta a fejét. – Fel kell töltenem az élelmiszerkészletemet. Hamarosan itt a tél, és ha nem gyűjtök elég eleséget, a hidegben nem lesz mit ennem.

Mályva azonnal megsajnálta.

- Esetleg megkínálhatunk egy kis gombával – mondta udvariasan.

A vakond megrázta a fejét.

- Csak gilisztát és bogarakat eszem. De azért igazán nagyon kedves tőled, manócska. Tudjátok mit? Gyertek velem a fészkembe, megmutatom az alagútjaimat!

A virágmanók összenéztek.

- Úgysem tudunk hazamenni, amíg esik az eső – vonta meg a vállát Pipitér. – Köszönjük szépen a meghívást, kedves vakond gazda!

A vakond lelkesen bólogatott, aztán villámgyorsan eltűnt a lyukban. Mályva és Pipitér óvatosan leereszkedtek utána.

- Gyertek csak, gyertek! – kiabált a vakond, és fürgén előreszaladt a járatban.

A manócskák alig bírták követni a sötétben. Pipitér egy csokor száraz ágból fáklyát csinált, és meggyújtotta.

- Ne haragudjatok – mondta szégyenkezve a vakond, ahogy utolérték, és megérezte a fáklyafüst illatát. – Elfelejtettem, hogy nektek nincs olyan jó hallásotok és szaglásotok, mint nekem, és látnotok kell a sötétben. De most már nem maradtok le, ugye?

A virágmanók megnyugtatták, hogy most már tökéletesen látnak, de még így is igencsak szaporázniuk kellett, hogy le ne maradjanak fürge házigazdájuk mögött.

A vakond büszkén mutogatta nekik a különböző folyosókat és kamrákat, és a két virágmanó egy idő után már azt sem tudta, merre járnak. Alaposan elfáradtak, mire a vakond végre leültette őket egy széles, kellemes üregben, hogy kissé megpihenjenek. Puha szénával volt kibélelve. Mályva és Pipitér kényelmesen elvackolódott rajta, és hagyták, hogy a vakond tovább meséljen.

Egy idő után Mályva ásítozni kezdett a kellemes, meleg sötétségben.

- Most már igazán ideje hazamennünk – mondta végül a manófiú.

- Majd én ások nektek egy járatot a gombaházig, akkor nem kell kimennetek az esőre, és szárazon hazaértek! – ajánlotta fel a vakond.

Mályva felvidult.

- Ó, az nagyszerű lenne! Köszönjük szépen!

A vakond már nem is hallotta, mert már neki is fogott az ásásnak. Csak úgy repkedtek körülötte az apró rögök, ahogy fúrt. Mályva és Pipitér gondosan lemaradtak mögötte, nehogy földesek legyenek.

Csak egyszer kellett a vakondnak felkukkantania a felszínre, hogy körbeszaglásszon, és megkeresse az utat. Olyan ügyesen ásott, hogy pontosan a gombaház előtt lyukadtak ki.

Pipitér óvatosan kikapaszkodott a vakondtúráson keresztül, és felsegítette maga után a manókislányt is. Az eső még mindig esett, ezért gyorsan beszaladtak a tornác alá, és onnan integettek vissza a vakondnak.

- Köszönjük szépen!

A vakond odaintett nekik, majd egy szempillantás alatt eltűnt a vakondtúrásban.

- Egészen kedves vakond volt – mondta Mályva, miközben letörölték a sarat a cipőjükről a küszöbön, hogy össze ne piszkolják a konyhát.

A tűz még pislákolt a manólakban, Pipitér gyorsan felszította, hadd ropogjon.

Mályvácska vidáman vázába tette a kecskerágóágakat, és feltette a kandalló szélére. Csak akkor szontyolodott el egy kicsit, amikor belenyúlt a tarisznyába, hogy elővegye a vacsorára szánt tintagombát.

Úgy összelöttyedt, hogy nem maradt belőle más, csak egy nagy kupac tintaszínű maszat.

Pipitér vigasztalóan megsimogatta a karját.

- Ne búsulj, Mályvácska! Majd holnap szedünk helyette másikat!