Marculábi tornaórája

Marculábi egy szép őszi napon arra ébredt, hogy az ablakon besütő napsugárkák csiklandozzák az orrát. Olyan szépen táncikáltak a dunyháján meg a párnáján, hogy a kandúrkának rögtön elment a kedve a lustálkodástól. Kiugrott az ágyból, szélesre tárta az ablakát, és nagyot szippantott a friss erdei levegőből.

- Micsoda gyönyörű napunk van! – mondta az ablakpárkányra könyökölve.

A levegő hűvös és üde volt, és tele finom őszi illatokkal. Már réges-rég elmúlt a tikkasztó nyári hőség, tegnap meg tegnapelőtt a napot se lehetett látni az égen, de ma csak úgy szikrázott a napsütés, és megmelengette Marculábi pofácskáját.

- Ilyen időben kár idebent maradni! – rikkantotta Marculábi.

Gyorsan megreggelizett, aztán vékony kabátkát húzott, mert hiszen hűvös volt odakint, a strandpapucsát kiscsizmára cserélte, és lemászott a fa tetejére épült házikójából a földre.

Marculábi vidáman sétálgatott a fák között. A piros meg a sárga levelek leintegettek neki az ágakról, és ha néha lehullott egy, a kandúrka körbeugrálta, és magában dudorászott hozzá egy kis macskanótát.

A nagy tisztás most sokkal nagyobbnak látszott, mint nyáron, mert nem vette körül a fák sűrű lombja. A levelek fele lehullott már, a másik fele viszont csupa pirosban, aranyban, sárgában tündökölt a tisztás körül. Csuda szép volt! Marculábinak a lélegzete is elállt tőle. Örömében mindjárt bukfencezett is egyet a tisztás füvén. A bundácskája teleragadt színes levelekkel, de Marculábi csak nevetve megrázta magát, és csinált néhány cigánykereket is.

Apró szellő támadt, és megrezegtette a fák ágait Marculábi feje felett, amitől rögtön újabb tarka levelek kezdtek lefelé karikázni. A kandúrka borostyánszínű szemei megcsillantak. Füleit kihegyezte, halkan murrantott egyet, majd lesállásra helyezkedett, és amikor a levelek a feje fölé értek, felpattant, mint a rugó, és villámgyorsan levadászta őket.

- Most megvagytok! – kiáltotta.

Fölpúpozta a hátát, hanyatt hengeredett, és úgy rúgta, cibálta tovább a faleveleket. Azután beletúrt az avarba, feldobálta a leveleket, és újra levadászta őket. Roppant élvezetes játék volt! Marculábi kurrogva és dorombolva szaladgált föl és alá, és nem győzött eleget játszani. A sok szaladgálástól egészen kipirultak a fülei, és már egy cseppet sem fázott.

Éppen megtépázott egy nagy kupac piros juharlevelet, amikor kuncogást hallott a tisztásra vezető ösvényről. Marculábi abbahagyta az ugrándozást, és felnézett.

Ficerke kutyus volt az, őt is kicsalta a jó idő. Kis kosarat tartott a karján, tele illatos gombával, most szedte őket az erdőn.

- Szervusz Marculábi! Látom, nagyon vidáman vagy!

- Ó, szervusz, Ficerke! Csodaszép időnk van, nem igaz? Sétálni indultam, és kedvem támadt mozogni egy kicsit. Úgy szeretek szaladgálni meg ugrándozni!

- Nahát, én is pont így vagyok vele! Nincs egészségesebb egy jó kis szaladgálásnál. Talán csak egy jó tornázás! Csuda jó hely ez egy kis mozgáshoz. Volna kedved tornázni velem egyet?

- De még mennyire hogy van! – felelte lelkesen Marculábi.

Ficerke lerakta a gombás kosarát egy fatuskóra, odaállt Marculábival szemben, és nagyot nyújtózott.

- A jó tornát mindig bemelegítéssel kezdjük – mondta Marculábinak. – Bár te már alaposan bemelegítettél, azért csak csináld te is velem a gyakorlatokat!

Marculábi lelkesen bólogatott.

Ficerke először légzőgyakorlatokat csinált, és jól kinyújtózott. Jól megnyújtotta a karjait meg a derekát meg a nyakát, hogy kilazuljanak az izmai. Marculábi ezt nagyon jól tudta csinálni, hiszen a cicák nagyon szeretnek nyújtózkodni. Utána helyben futottak egy kicsit, hogy a lábaik is bemelegedjenek, és végül párszor körbefutották a tisztást. Marculábi mindent pontosan a kutyus után csinált, miközben Ficerke folyamatosan vezényelte neki az ütemet.

- Egy-kettő! Egy-kettő! Bal-jobb! Bal-jobb! Ez az, Marculábi!

Mire idáig jutottak, már Ficerke arca is szép pirosan fénylett.

A nagy bemelegítésben észre sem vették, hogy közönségük van.

- Hihihi! Hahaha! – kuncogott Csíkmakk, a vadmalac egy vakondtúráson ülve. Egy szép nagy almát csócsált, a pocakja csak úgy dudorodott a nadrágjában, annyira telerakta. A nagy nevetésben majdnem legurult a földkupacról.

- Ne nevess! Inkább gyere, tornázz te is velünk! – hívta Marculábi.

- Rád is fér, amekkora pocakod van! – tódította Ficerke.

Csíkmakk a füle tövéig elvörösödött.

- Nem vagyok kövér, csak egy kicsit széles a derekam! – motyogta, de azért elhajította az almacsutkát, és beállt Ficerke meg Marculábi mellé.

Először bizony elég sután ment, de ahogy igyekezett utánozni Ficerkét meg Marculábit, mindig egyre ügyesebben sikerült, és Csíkmakk végül majdnem olyan jól csinálta, mint ők. Szuszogott, lihegett, fújtatott, de egyre jobban élvezte a dolgot. Amikor az öcsikéje, Borzonka nem sokkal később kidugta az orrát a bokrok közül, még ő kiáltott oda neki hangosan szuszogva.

- Gyere öcskös, tornázz te is!

- Nem estem a fejemre! – horkant fel Borzonka.

- Jó. Hát akkor csak bámulj! Nem tudod, micsoda mókából maradsz ki!

Alig kapott levegőt a nagy erőlködéstől, de olyan vidáman fénylett az arca, meg Marculábié és Ficerkéé is, hogy Borzonka végül nem tudta megállni. Egy darabig húzódozott, de aztán akárhogy morgolódott is, végül ő is odasompolygott melléjük, és belefogott a tornába. Marculábi biztatóan rámosolygott.

- Hé! Hát itt meg mi folyik? – kiáltotta Lótonfut, az ürge, aki éppen szokásos őszi avargyűjtő körútját végezte az erdőben, amikor útközben észrevette a tornázókat. Száraz leveleket szedett, hogy abból készítsen majd jó meleg szőnyeget a kuckója padlójára a télre.

- Erdei tornaóra! – felelte neki Csíkmakk. – Gyere te is!

Lótonfutnak nem kellett kétszer mondani. Letette a faleveleket Ficerke gombás kosara mellé, és beállt a sorba. Most már öten tornáztak a tisztáson körben állva.

Gombocska épp az öreg tölgyfákat ellenőrizte, hány makk érett meg rajtuk tegnap óta, és melyikeket kell leszedni, amikor megpillantotta fentről a díszes társaságot, ahogy odalent tornáznak. Bozontos mókusfarka meg a füle bojtjai mindjárt izgatottan remegni kezdtek.

- Hé! Micsoda móka ez itt? Erről másnak is tudnia kell!

Egy darabig nézte őket, aztán átugrott a szomszédos juharfára, onnan a nyárfára, onnan az öreg somfára, és lekiáltott Jávorkának, aki a kis mókus hangját meghallva kidugta a fejét a somfa tövébe épített borzkuckó ajtaján.

- Jó reggelt, Gombocska!

- Hahó, Jávorka! Tornaóra van a nagy tisztáson! Le ne maradj róla!

Meg sem várta, hogy mit felel Jávorka, már ugrált is tovább, hogy másoknak is megvigye a nagy hírt.

- Tornaóra a nagy tisztáson! Marculábi és Ficerke tornaórát tartanak a nagy tisztáson!

Lekiáltott fácánéknak a bozótosban, Csipcsóknak és Dáridobnak a patak partján, Őrlábnak és Láplevélnek a tónál, bekiabált Cikkcakknak és Fürgefülnek, ahogy elsuhant a veteményeskertek felett, benézett Cirókához és Marókához a kotorékba, és felugrasztotta a reggelijükből az egérkéket.

- Hurrá! Tornaóra! – rikkantotta Cippentyű lelkesen, és a sarokba is hajította mindjárt a karalábétorzsát, amit addig rágicsált. Régirág mama azt adott a csemetéinek reggelire, de Cippentyű csak tessék-lássék eszegette, mert jobban szerette nála a reszelt sajtot. Gombocska hangjára felugrott az asztaltól, és rögtön el is rohant volna, ha Cincere papa el nem kapja a farkát.

- Nana! Előbb edd csak meg szépen a reggelidet!

Elsőként Jávorka érkezett meg a nagy tisztásra a somfalakból. Mire belemelegedett a tornába, már ott volt Fenyőmag, a fácán is, a feleségével, Gyöngypihével. Már épp a tükör előtt öltözködtek, mikor Gombocska bekiáltott hozzájuk. A rókatestvérek még gyorsan felrázták a dunyháikat, aztán szaladtak ők is a tisztásra. Jött az egész süncsalád, jött Pacska mama a két fiával, a mókusok, a vaddisznók, még Éjcsőr doktor is otthagyta a bagolyodút a torna kedvéért, Sompolya is elősompolygott, és jött Cincere és Régirág meg az összes egércsemete. Cippentyű szája sarkából még kilógott a torzsacsücsök, mikor lihegve megérkezett. A legelső sorba állt, egyenesen Marculábi elé.

Hamarosan, aki csak élt és mozgott az erdőben, mind ott tornázott a nagy tisztáson. Még Murvaláb is kikönyökölt a vakondtúrásból, amelyiken azelőtt Csíkmakk üldögélt, és bólogatva követte az ütemet.

- Egy-kettő! Egy-kettő! Hajlít, dönt! Hajlít, dönt!

Nyárfarag felröppent egy juharfára, és a csőrével kopogtatni kezdte a ritmust a törzsén.

- Juhé! Micsoda jó ötlet! – kiáltotta Lótonfut.

Felkapott egy nagy ágat, és egy odvas fadarabot ütögetve csatlakozott Nyárfaraghoz. Még füttyögött is hozzá.

A zenétől mindjárt könnyebben ment a torna is. Aki eddig fáradt volt, most az is rögtön élénkebben ugrándozott.

- Nagyon ügyesek vagytok! – dicsérte meg őket Ficerke. – Csak így tovább! Egy-kettő! Tapsol, ugrik, három, négy! Még egyszer!

Csupa kacagás volt a nagy tisztás. Cippentyű mindig elvétette a ritmust, és még mindig csak hajlongott, amikor a többiek már ugrottak, de ez cseppet sem zavart senkit. Csipcsók kihúzta Murvalábat a vakondtúrásból, és őt is befogta a tornázásba. A mókusok és Dáridob egy kidőlt fatörzs tetején járták. Cikkcakk a mosómedvefiúk mellett ugrált. Rútnyak, a pulyka, csak megszokásból lökdösődött egy kicsit Fenyőmaggal és Gyöngypihével, de most még ő sem kötözködött, együtt tornázott a többiekkel.

Lengett a sok farok, libegtek a fülek, csak úgy piroslott a sok arc és csőr és pofácska. Mind hangosan, jókedvűen szuszogtak, és eszük ágában sem volt abbahagyni, senki sem akart lemaradni a többiek mögött. Marculábi lelkesen tapsolt és hajolt és ugrott Ficerke oldalán, Lótonfut pedig fel-le masírozott a tisztás szélén a rögtönzött dobjával, és úgy füttyögte a ritmust.

Olyan jó kedvük volt, és úgy belemelegedtek, hogy észre sem vették a gyülekező felhőket a tisztás fölött. Csak amikor Ficerke befejezésül nyújtózkodást és légzőgyakorlatokat vezényelt, akkor pislogtak csodálkozva az égre.

- Ujuj! Mindjárt esni fog!

Már permeteztek is az apró esőcseppek a népes seregletre. A kisebbek behúzták a fülüket, Cippentyű pedig megpróbálta elkapdosni a nyelvével a cseppeket.

- Egészségetekre! – mondta Ficerke, amikor befejezték a légzőgyakorlatot. – Köszönöm, hogy velünk tornáztatok! Siessetek haza, nehogy megázzatok!

- Köszönjük a tornát!

- Köszönjük a mókát! – tette hozzá Cippentyű. Aztán futott, mert Régirág és Cincere meg a többi egércsemete már iszkoltak is hazafelé.

Mindenki szedte a sátorfáját, és ki sietve, ki ráérősen, elindult hazafelé. Szép lassan kiürült a tisztás. Csak Ficerke és Marculábi, meg az ürge maradtak a réten.

- Ez jó móka volt! Máskor csinálhatnánk ilyet! – füttyentette futtában Lótonfut. Összekapkodta a faleveleit, és sebesen elrohant, hogy hazaérjen, mielőtt még az egész kupac gondosan gyűjtött száraz avar elázhatna.

- Elkísérhetlek? – kérdezte Ficerke Marculábit. Karjára vette a gombás kosárkáját, és kinyitotta sárga virágos esernyőjét, amit előrelátóan magával hozott, amikor reggel elindult.

- Hát persze! – felelte Marculábi.

Bebújt az ernyő alá, belekarolt a kutyusba, és elballagtak együtt hazafelé.