Marculábi legszebb napja

Közeledett pünkösd napja.

Nyárfarag, a harkály volt az őrszem és a hírvivő. Minden reggel megszámolta, hány szirma nyílott ki az első pünkösdirózsának, abból tudta, mennyi van még vissza a pünkösdikirály-választás napjáig. Amikor az utolsó rubinvörös szirmocska is kibomlott a rózsabokor első virágának kelyhéből, Nyárfarag felröppent, és végighintázott az erdőn a nagy hírrel.

- Pünkösd van! Pünkösd van! Ma van a nagy nap!

Marculábi ablakán is bekopogtatott, bekiabálta, hogy pünkösd van, aztán repült is tovább, mint egy hullámzó, hintázó, fekete-fehér, szárnyas labdácska.

Marculábi kinyitotta az ablakot, és jólesően nyújtózott egyet.

- Pünkösd van végre! – mondta mosolyogva, és bólogatott – Gyönyörű napunk lesz! Ideje felkelni, sok lesz ma a tennivaló!

Felöltözött, nyakába vetette a papucsát, és éles karmocskáival kapaszkodva lemászott a diófa törzsén. Odalent felvette a papucsát, és elindult, hogy dolog után nézzen.

Amikor Marculábi sétált, általában mindenhol barátságosan integettek neki, amerre csak járt, de ma bizony sokan észre sem vették, annyira el voltak foglalva. Az erdő meg az erdőszél már napok óta fojtott izgalomban várakozott a nagy hírre, mindenki csak arra várt, mikor száll végig a környéken Nyárfarag, belekiabálva az illatos levegőbe, hogy pünkösd van, és most, hogy végre beköszöntött a nap, az állatok szeme csillogott a boldog várakozástól. Marculábi mindenhol titokzatosan mosolygó arcokkal találkozott.

Mindenki a pünkösdikirály-választásra készült.

Minden évben, amikor az első pünkösdirózsa kinyílt, az erdőszél minden lakója összegyűlt, hogy mindenki bemutassa, mit tud. Mindenki azzal állt elő, amit a legjobban tudott, amihez a legjobban értett, és a három tagból álló zsűri aztán a nap végére eldöntötte, ki volt közülük abban az évben a legügyesebb, az lesz közülük a pünkösdikirály, aki megkapja a kitűzött ajándékot, és róla nevezik el a pünkösdirózsa első virágát. Minden állat napokon át lázasan készült, tervezgetett és gyakorolt, hogy a legszebb, a legjobb oldalát mutathassa pünkösd napján. Napok óta más sem volt a környéken, mint titkolózás, kuncogás meg pisszegés. Senki nem akarta elárulni, mivel készül, hogy minél nagyobb legyen a meglepetés.

Csak Marculábi nem titkolózott, meg sutyorgott meg pisszegett. Eszébe sem jutott, hogy pünkösdikirály akarjon lenni. Így hát minden izgalom nélkül, nyugodtan sétálgathatott, de nem lustálkodva, mert bár nem készült semmivel, a készülődésből természetesen ki akarta venni a részét, és tudta, hogy ma aztán igazán szükség lesz minden segítő mancsra.

Marculábi először Ficerke kutyus háza előtt sétált el. A kutyus ajtaja mögül titokzatos zajok hallatszottak, de úgy tűnt, nála minden rendben van, és Marculábi nem akarta megzavarni a titkos készülődését. Tovább sétált, és nem messze szembetalálkozott az izgatott Fürgefül nyuszival meg Cikkcakk kecskével, amint éppen egy hatalmas, jól megrakott, és egy kockás abrosszal gondosan letakart teknőt húztak-vontak, ráncigáltak lihegve a gyöngyvirágliget felé, ahol a pünkösdi ünnepség lesz. Csupa csapzott volt a bundácskájuk a nagy erőlködéstől, és nyögdécseltek a teknő súlya alatt.

- Szervusztok! – köszönt rájuk Marculábi.

- Szehervuhusz! – szuszogta fáradtan Fürgefül, és lehuppant a teknő mellé a földre.

- De ne-ne-nehéz ez a te-te-teknő, Fü-für-fürgefül! – mondta Cikkcakk a szokásosnál is jobban dadogva a kimerült szuszogástól.

- Talán segíthetek, ha elfogadjátok. Hárman könnyebben elvisszük. – ajánlotta barátságosan Marculábi.

Ha másvalaki ajánlkozik, Fürgefül és Cikkcakk valószínűleg inkább cipekedtek volna kettesben, minthogy valakit is a közelébe engedjenek a művüknek, de Marculábi olyan kedvesen és együttérzően nézett rájuk, hogy eszükbe sem jutott tiltakozni.

- Ó! Igazán megtennéd? – csillantak fel hálásan a nyuszi szemei – Nagyon kedves tőled, Marculábi! Szörnyű nehéz ez kettőnknek, és nincs senki, akit megkérhetnénk!

- Hát persze, hogy segítek! - ismételte Marculábi, és felsegítette a földről a szuszogó Fürgefület, majd beállt közé és Cikkcakk közé, és megragadta a teknő egyik szélét.

Így hárman nekiveselkedve tényleg nem is volt már olyan nehéz. Akár táncolhattak is volna menet közben, olyan ügyesen elvitték a jól megrakott teknőt a ligetig.

- Köszönjük, Marculábi! – mondta Fürgefül, és hálából cuppanós puszit nyomott az ezüstcirmos kandúrka pofijára.

Marculábi még segített kettejüknek felállítani a teknő mellett egy deszkaasztalt, amire majd kipakolhatják a teknő tartalmát, aztán elbúcsúzott tőlük, és körülnézett a ligetben.

A gyöngyvirágliget most pünkösdiligetté változott. Körös-körül tele volt az erdő alja pünkösdirózsa-bokrokkal, amelyek csak úgy roskadoztak a bimbóktól, de teljesen kinyílva csak egyetlen virág volt, a pünkösdjelző első virág, amelyiket a pünkösdikirályról fognak ma elnevezni. Rimberumba, a birkatáncosnő, éppen azon fáradozott, hogy mint minden évben, most is selyemszalagokkal illő díszbe öltöztesse. Azaz most éppen nem fáradozott, hanem csak tipegett-topogott fel-alá a félig felszalagozott virág mellett, keserves arccal, és nyögdécselt. Marculábi odalépett hozzá.

- Szervusz, Rimberumba! Segíthetek valamiben?

- Ó, Marculábi! Micsoda szerencse, hogy jöttél! – borult a nyakába Rimberumba megkönnyebbülten – Otthon felejtettem a legszebbik aranyszalagomat, amivel a pünkösdirózsát akartam feldíszíteni. Anélkül nem tudom folytatni a díszítést, de ha hazaszaladok érte, a többi szalagomat itt a kosárkámban közben összevissza kuszálja, szétfújkálja a szél! Nincs senki, akire rábízhatnám, mindenki a saját dolga után szaladgál!

- Majd én vigyázok rá, csak szaladj el érte! – ajánlotta Marculábi.

- Jaj, de jó! Köszönöm, drága Marculábi! – ugrott a nyakába Rimberumba megint- Gyorsan hazaszaladok, és már jövök is! Ne aggódj, Marculábi, hamar megtalálom, nincs nálam rendetlenség! Megtanultam, hogy rendet tartsak a jurtámban! Pontosan ott van a szalagom a fésülködőszékem támlájára fektetve!

És már szaladt is, mint a nyúl, futott, hogy ne kelljen Marculábit soká várakoztatnia. Hipp-hopp, meg is fordult, karján ott lobogott az aranyszalag, ahogy sebesen futott visszafelé, és megölelte Marculábit köszönetül.

Marculábi meg ment tovább. Nagy volt a jövés-menés a ligetben, Dáridob és az egész hódcsalád, Sompolyával és Jávorkával meg Dongabökkel a színpadot ácsolták. Dongabök véletlenül éppen mellé ütött, és a kalapács kirepült a kezéből, pont akkor, amikor Marculábi arra járt.

- Ejnye, Marculábi, add fel, légy kedves, azt a kalapácsot nekem! – kérte Dongabök, amint észrevette a kandúrkát.

Marculábi nem is válaszolt, már emelte is a szerszámot, és nyújtotta a sündisznó kezébe.

- Köszönöm, Marculábi! – mondta Dongabök, és verte is már tovább a szögeket.

Marculábi alig ment pár lépést, Cippentyűvel, a legkisebb egérgyerekkel találkozott, ott szipogott szegény a fűben, mert az előbb szaladgálás közben elesett, és beverte a térdét. A rókatestvérek, Ciróka és Maróka türelmetlenül próbálták vigasztalni.

- Jaj, Marculábi, kedves, de jó hogy erre jársz! – állította meg Ciróka Marculábit – Ránk bízta a mamája ezt a csipetet néhány percre, és máris megütötte magát. Haza kéne vinni, és bekötözni a lábacskáját, de még fel kell építeni a sátrunkat...

Nem is kellett többet mondania. Marculábi máris gondjaiba vette az elfancsalodott Cippentyűt, kézen fogva hazavezette, megmosdatta, megtörölgette, bekötözte a sebesült lábacskát, aztán visszavitte a kis egérfit Régirág egérmamához.

Azután segített még a mókusoknak asztalokat állítani; kicipelte Ficerkével a kutyus tornaszereit a színpadhoz; felállogatta az iskolai kórus kottaállványait Dongabökkel, a tanító bácsival, aki a színpad ácsolását befejezve visszatért a gyerekekhez, hogy készüljenek az előadásra; azután Marculábi tüzifát hordott Sörterőt péknek a vaddisznólak kemencéjébe; virágot szedett a mosómedvebocsokkal a színpad díszítéséhez; kipiszkálta a Láplevél tollába ragadt bogáncsot; és megkereste egy ijedt óvodás egérkislány elveszett rongybabáját. Végül elkísérte a falu végi kunyhójából a ligetbe a zsűri elnökét, az öreg teknősbékát, Zsúpot, aki már csak úgy tudott ilyen hosszú útra indulni, ha valakinek a karjára támaszkodott.

Miután a színes lampionokat is felhúzták a liget fölé a mókusok segítségével, és minden készen állt, az arcok már csupa pirosak voltak az izgalomtól, a zsűri – öreg Zsúp, Pacska mama és Jávorka – fellépett a színpadra. Mindenki elcsendesedett.

- Kedves barátaim! – mondta Zsúp – Köszöntelek mindnyájótokat, akik eljöttetek ma, hogy mind bemutassátok, amit tudtok, és megtaláljuk az idei pünkösdikirályt! Tapsoljuk meg az idei első pünkösdirózsát, és aztán hadd lássuk, ki mivel készült a mai ünnepségre! Érezzétek jól magatokat!

Mindnyájan megtapsolták a gyönyörűen felszalagozott pünkösdirózsát – Rimberumba elpirult – és természetesen Zsúpot, aztán megkezdődött a pünkösdi vígasság.

Először az óvodások műsora következett. A büszke Somorka vaddisznó-óvónéni beterelte a picurkákat a színpadra, és elénekelték az összes dalt, amit tanultak, és elsorolták a mondókákat is. Hatalmas tapsot kaptak, főleg Cippentyű, aki szegény kétszer is belesült a versébe, és csak úgy tudta befejezni, hogy az óvónéni súgott neki.

Aztán Dongabök vezényelte fel a színpadra az iskolai kórust, akik csodaszép kánonokat adtak elő. Majd Ficerke lépett fel a gyerekekhez, és következett az iskolai tornacsapattal begyakorolt bemutatójuk, azután a gyerekek meghajoltak, Ficerke pedig elővette tornaszereit, és csoda ügyes tornamutatványokat csinált, bukfenceket hányt, cigánykerekezett, és végül még fatányérokkal zsonglőrködött is.

Ficerke után Lótonfut és Rimberumba közös produkciója következett. Az ürge vidám dalokat citerázott, Rimberumba pedig vadonatúj, egyenesen pünkösdre kitalált táncot lejtett rá tarka kendőiben, és csipkés legyezőket forgatott hozzá boszorkányos ügyességgel. Nagy tapsot arattak.

Ezután kezdődött a kézművesek nagy kiállítása. A ligetben felállított asztalokról, padokról lekerültek a takarók, és fény derült a napok óta gondosan rejtegetett remekművekre.

Őrláb és Láplevél mesterien font gyékénytakaróit és párnáit mutatta be a zsűrinek és a népes közönségnek. Még papucsot is kötöttek sáslevélből, és Láplevél készített egy gyönyörű, kecses kalapot.

Fürgefül és Cikkcakk ezúttal valódi különlegességgel készültek. nagy fazekakban tárolt csoda finom leveseik mellett, amelyeket bárki megkóstolhatott, teknőjükből zöldségekből készült szobrok kerültek fel az asztalukra. Csak úgy repkedett a sok hű meg há, amikor az állatok meglátták a vicces szobrokat. Volt ott répából faragott nyuszi, salátából készült sündisznó, hagyma-malacka, és egy tündéri, retekből és sóskából készült, pirinyó egérke.

Szúrkeve és Régirág, a hímzés-varrás két szakértője egymás mellett teregették ki szebbnél szebb saját készítésű kendőiket, kötényeiket és terítőiket.

Csipcsók vidra, a fazekas, a folyómenti agyagból idén mókás mosómedve- és borz alakú köcsögöket és kancsókat készített, és tarka színekkel ki is pingálta őket.

A rókatestvérek nemcsak gyönyörű munkáikat hozták, mint máskor, hanem felállították nagy becsben tartott rokkájukat és szövőszéküket is, arra teregették ki a szép, színes, rókamancs-mintás szőtteseket.

Dáridob tölgylevél-mintásra faragott fatálakat, merőkanalakat, ládikókat, és egy karosszéket is hozott, aminek a háttámlájába a saját vigyorgó arcát faragta bele.

A mókusok, akik ősidők óta valamennyien híres-neves ékszerkészítők voltak, a legszebb makkhéj nyakláncaikat, mókusszőrből font karkötőiket hozták el a bemutatóra. Tavaly pünkösdkor Fülebojtos mesteri makkgyöngyös, mókusszőr-diadémja volt a fődíj. Idén Régirágnak jutott a megtiszteltetés, hogy elkészíthette a díjat, és élete legszebb csipkéjét verte a hófehér terítőre – ott ragyogott már a zsűri asztalán a színpadon, bárki megcsodálhatta.

Mire a zsűri valamennyi mesterművet megszemlélte, Sörterőt papa kemencéjében is kisültek a különleges kalácsok, és csemetéi segítségével fonott kosarakban ő is elhozta a keze munkáját a vaddisznólakból a ligetbe. Egyik kalács mézes-mákos volt, a másik lenmagos, egyik gömbölyű, másik hosszúkás, és volt egy egészen különös, teknősbéka formájúra sütött nagy fahéjas kalács is, mazsolából voltak kirakva a szemei.

Bizony nehéz dolga volt a zsűrinek! Mindenki kitett magáért pünkösd tiszteletére, és csupa remekmű született. Zsúp, Pacska mama és Jávorka tanakodva dugták össze a fejüket, vajon kit jelentsenek be győztesként, ki legyen idén a pünkösdikirály.

Marculábi ott téblábolt a közelükben, éppen a vaddisznók szépséges finomságait szaglászta élvezettel. Jávorkának hirtelen eszébe jutott, hogy a kandúrka művét még nem is látták, és fogalma sincs, egyáltalán mivel készült.

- Nahát, Marculábi! – szólította meg – Hiszen téged még meg sem hallgattunk! Mondd csak, mivel készültél?

Marculábi hátratette a kezeit, és szerényen lesütötte a szemeit.

- Én nem is akartam pünkösdikirály lenni. – mondta halkan, szégyellős mosollyal – Vannak itt nálam sokkal ügyesebbek. Nem is tudok semmit. Talán egy egész kicsit énekelni...

Jávorka összehúzta a szemöldökét és elszontyolodott. Nagyon szerette a kandúrkát, és szerette volna megdicsérni valamiért, szerette volna, ha ő is készült volna a versenyre. Tanácstalanul összenézett a zsűri másik két tagjával, Pacska mamával és öreg Zsúppal. Pacska mama csak a kötényét gyűrögette, és éppen olyan szomorú és tanácstalan volt, mint Jávorka, de Zsúp kedvesen mosolygott, aztán odalépett Marculábihoz.

- Dehogyis nem tudsz te semmit. – mondta – Hiszen elkísértél engem ide a kunyhómból, igaz? Ugyan ki vezetett engem olyan kedvesen, kire támaszkodtam én egész úton? Azám, Marculábira!

Jávorka arca felderült.

- Nahát! Valóban! És ki adta fel Dongabök kalapácsát, amikor leejtette? Marculábi!

- És ki segített idecipelni a zöldségünket? – tódította Fürgefül felfigyelve – Marculábi!

Odaperdült mosolygó arccal Rimberumba is.

- És ki vigyázott a szalagjaimra, amíg én hazaszaladtam? Marculábi, úgy ám!

Egyszerre mindenki ott nyüzsgött körülöttük, és egymás szavába vágva sorolták, mit köszönhetnek a mai napon Marculábinak.

- Ki állította fel a kottatartóinkat? Marculábi!

- Ki kötötte be Cippentyű sebes lábát? Marculábi!

- Ki hordott tűzifát a kemencémbe? Marculábi!

- Ki szedte ki a bogáncsot a szárnyamból? Marculábi!

Mind lelkesen kiabáltak, Marculábi meg csak állt közöttük, szégyellős, de boldog mosollyal.

- Ugyan már! – mondta, és a földet rugdosta a papucsával örömében és zavarában.

- Na látod! – bólogatott öreg Zsúp – Ezt tudod te, Marculábi! Másoknak segíteni! És mivel ma olyan sokat segítettél, javaslom, hogy idén válasszuk meg Marculábit pünkösdikirálynak!

- Éljen! Éljen! – kiabálta egyszerre mindenki, és kitört a tapsvihar. Mindenki meg akarta ölelgetni Marculábit, akit végül a vállukra kaptak, és felcipeltek a színpadra, ahol átvehette az idei díjat. Pacska mama pedig ünnepélyesen elnevezte az első pünkösdirózsát Marculábinak, és a szirmok alá kötött aranyszínű szalagot a kandúrka ingére tűzte.

Marculábi fülig vörös volt a boldogságtól, meg a nagy szeretettől, amivel a barátai elárasztották. A bajuszkája gyanúsan remegett, és igen fényesek voltak borostyánszínű cicaszemei.

Amikor beesteledett, meggyújtották a színes lampionokat, és az újdonsült pünkösdikirály megnyitotta a bált. A legelső sorban járta az első táncot, nem mással, mint a kis Cippentyűvel, akit ettől majd szétvetett a büszkeség, és egyfolytában forgolódott, hogy integethessen a mamájának.

Marculábi szemei még akkor is fényesen ragyogtak, amikor hajnaltájban véget ért a pünkösdi vigalom, és végre ágyba bújhatott a diófára épült házikója hálószobájában. Magára húzta a puha fehér takaróját, becsukta a szemeit, és arra gondolt, ez volt életének eddigi legszebb napja.