Nyírfácska

Messze, messze, valahol egy nagy-nagy fenyveserdő kellős közepében, élt egyszer egy szegény favágó. Nem volt neki más egyebe, mint egy jó éles fejszéje, meg egy kicsiny kunyhója a rengetegben, amit maga épített szép erős szálfákból. Becsületes, dolgos szegény ember volt, és nem volt neki csak egyetlen nagy bánata: felesége meghalt, és nem hagyott maga után gyermeket. Szegény favágó hát egyedül éldegélt kicsi kunyhójában, egyedül ette reggelijét, ebédjét, vacsoráját, és folyton azon búsult és sóhajtozott, hogy ha megöregszik, nem lesz senki, aki majd gondját viselje, gyámolítsa, és aggódjon érette.

Olyan szomorú volt, és annyit búslakodott, hogy nagy bánatát látva megesett rajta az erdő úrnőjének, a hatalmas Tündérkirálynőnek a szíve, és eldöntötte, hogy segít rajta. Ezért hát egyik éjjel megjelent a favágó álmában, és így szólt hozzá:

- Te szegény favágó, te mindig dolgos, becsületes szegény ember voltál, békében élsz az erdővel, nem bántottad soha az alattvalóimat, ezért segíteni akarok rajtad! Tudom, mi a te bánatod, és hogy lásd, milyen kegyes vagyok hozzád, megajándékozlak téged egy gyermekkel! Holnap reggel, amikor felkel a nap, indulj el az erdőben, és mindig csak arra menj, amerre a nap sugara mutat! Ahol eltűnik, ott állj meg! Egy kis fát fogsz ott találni. Állj meg előtte, vágd meg az ujjadat a fejszéddel, és cseppents három cseppet a véredből a törzsére, azután eredj vissza a kunyhódba! Másnap reggel térj vissza arra a helyre, és meglátod, mi vár ott reád!

Másnap, mikor a favágó felébredt, igen csodálkozott a furcsa álmán, és nem tudta eldönteni, vajon valóban a Tündérkirálynő szólt-e hozzá, vagy csak a kunyhójába besütő huncut holdfény csalta meg őt hamis álommal, amit a szemébe lopott. Törte a fejét, mit tegyen, higgyen-e, ne higgyen az álmának, de akkor a nap besütött az erdőbe, és a favágó megijedt, hogy elszalasztja az egyetlen lehetőséget, amelyet a sors felkínált neki. Kapta sietve a fejszéjét, kiszaladt a kunyhóból, és ment a napsugár után.

Ment, csak ment, amerre a sugár vezette, olyan messzire, hogy a lábai már-már sajogni kezdtek, amikor a sugár végre eltűnt, mintha csak felszívódott volna az erdő fái között. Ott aztán a favágó megállt, és egy gyönyörűséges, karcsú, sudár kicsi nyírfácskát talált maga előtt. Már a szép kis fa látványától is ugrándozni kezdett a szíve örömében, és egyszerre kezdte hinni, hogy igaza lehet az álomnak. Elővette hát a fejszéjét, megvágta vele az ujját, és három csepp vért odacseppentett belőle a nyírfa tövére. Azután hol reménykedve, hol hitetlenkedve szépen hazaballagott, és nem felejtette el gondosan megjegyezni az utat, hogy aztán majd visszataláljon.

Aznap éjjel újra megjelent az álmában a Tündérkirálynő.

- Jól van, favágó, megtetted, amit megtehettél – mondta a királynő komoly arccal. – Ma éjjel én is megöntözöm a véremmel a fácskádat, és holnaptól már lesz gyermeked, aki szeretni fog téged. De jól vigyázz! Becsüld meg a gyermeket, és soha ne kényszerítsd semmire, mert ha megteszed, keservesen megbánod azt is, hogy valaha gyermek után vágyakoztál! Jól jegyezd meg a szavaimat, favágó, mert ha ellenszegülsz nekik, keserűen meglakolsz érte!

Másnap reggel, amikor a favágó felébredt, nem kételkedett már az álmában. A szíve majd kiugrott a helyéből, olyan boldognak érezte magát, és nem is bírt magával, nem is reggelizett, csak rohant ki az erdőbe, egyenesen a kis nyírfához. De nem nyírfa volt az már, nem bizony! Ott, ahol azelőtt a sudár kis fácska állt, most egy apró kisleány aludt édesdeden, ujját a szájába véve, derűs arcocskával, és olyan szépséges volt, hogy a favágónak kicsordultak a könnyei a gyönyörűségtől. A kisleány bőre halovány volt, mint a nyírfa törzse, arca piros, mint a hajnal pírja, puha haja pedig ragyogó ezüst, mint a fiatal nyírfák levélkéi.

A favágó rögvest a karjába kapta, hazavitte boldogan a kunyhójába, és elnevezte őt Nyírfácskának.

Teltek-múltak az évek, a kis Nyírfácska nőtt-nődögélt szerető édesapja karjai között, és kedves, gondos, szerető szívű leánnyá serdült, aki odaadóan vigyázta öregedő édesapját. Hamarosan tizenhat éves lett, és olyan gyönyörűséges, sudár hajadonná vált, hogy az egész világon nem volt nála szebb, nála bájosabb teremtés. Karcsú volt, mint az erdők legszebb nyírfája, a lépte kecses, édes hangja, mint az ezüstcsengettyű, mint a patak csobogása, mint a zizegő nyárfalevelek éneke. Büszke is volt rá az édesapja, de még milyen büszke! Nem lehetett büszkébb nála senki a világon!

Egyik nap, amikor a favágó szokása szerint az erdőre ment fát vágni, és leányára hagyta a házat, Nyírfácska éppen vesszőseprűjével takarított a kicsi kunyhóban, amikor vidám nótázást és füttyszót hallott odakintről. Kíváncsian kilépett az ajtón, és az erdei ösvényen egy alakot látott közeledni a kunyhójuk felé, az énekelt és fütyült olyan vidáman. Egy szegény vándorlegény volt, vállán kevéske batyujával, és vígan lépegetett előre, amíg csak észre nem vette a kunyhó ajtajában álldogáló Nyírfácskát, merthogy akkor földbe gyökerezett a lába és torkán akadt a füttyszó a csodálattól. Csak állt és bámulta a szépséges leányt, és megszólalni nem tudott.

Nyírfácska mélyen elpirult, s hogy ne legyen olyan zavarban, ráköszönt a legényre.

- Adjon Isten jó napot, kedves vándor!

De már ettől megjött a vándorlegény szava is, pedig a csilingelő leányhangra hevesen megugrott a szíve a mellkasában.

- Neked is, szép húgom, ha ugyan ember vagy és nem valami tündér, mert ilyen szépséget emberben én még nem láttam! – felelte a legény.

Nyírfácska piros arca még pirosabb lett, s lesütötte a szemeit, úgy válaszolt.

- Ó, csak egy szegény leány vagyok, édesapámmal élek ebben a kunyhóban, aki egyszerű favágó.

- No hát, ha édesapád favágó, akkor én meg beállok melléje favágósegédnek! – felelte a legény lelkesen, és azonmód le is pakolta a batyuját a válláról.

- Szívesen itt tartanálak - válaszolta Nyírfácska –, de azt édesapámnak kell eldöntenie, hogy maradhatsz-e.

Meghajtotta a fejét a legény, s azt felelte, hogy akkor ő bizony megvárja a favágót, és nem tágít, amíg meg nem engedi neki, hogy itt maradjon.

Nyírfácska erre már nem felelt neki semmit, csak gyorsan visszament a házba, és tovább sürgölődött, de bizony attól fogva többet nézett kifelé az ablakon a ház előtt üldögélő legényre, mint a seprűjére! Alig-alig haladt a takarítással, és míg az ebédet főzte is, remegett a keze, és minduntalan azt leste, jön-e már hazafelé az apja.

Jött is a favágó hamarost, és meg is torpant, amikor a legényt meglátta a kunyhó előtt. Amikor aztán a legény megvallotta neki, hogy be akar állni melléje segédnek legalább egy esztendőre, csak összevonta a szemöldökét, és nem szólt semmit. Nem volt semmi oka, hogy elkergesse a fiút, meg aztán, érezte maga is, bizony öregedett már, nem volt már olyan erős a karja, mint valaha régen, a fejsze is egyre nehezebb lett, és érezte, hogy elkél a ház körül a segítség. Ezért hát végül belegyezett.

- Jól van fiam, itt maradhatsz, és ha tisztességgel dolgozol, megbecsüllek érte, és amikor kitelik az esztendőd, megkérheted a béredet! Már csak azt mondd meg, mi a neved!

- Péter fia Péter vagyok, bátyámuram, és köszönöm a bizalmát kegyelmednek, meg fogom szolgálni!

Azzal a favágó kezet nyújtott, és jól megrázták egymás kezét az egyezségükre.

Attól kezdve hármasban éltek a kicsi kunyhóban. Péter fia Péter kapott egy szalmazsákot, amin elalhatott, reggel aztán Nyírfácska neki is és apjának is csomagolt elemózsiát, a két férfi kiment az erdőre, s estére, mire hazatértek, Nyírfácska vacsorával várta őket. Telt-múlt az idő, járta az erdőt a favágó és a legénye, és a két fiatal eközben egyre jobban megkedvelte egymást, s hamarosan esténként, mikor a favágó már aludt, ki-kilopóztak a ház mögé kettesben, és sokáig beszélgettek a holdfényben édes szerelemmel.

Amikor aztán kitelt Péter esztendője, odaállt a favágó elé, és így szólt hozzá.

- Az én esztendőm letelt, bátyámuram, most már add ki nekem a béremet! Megszolgáltam.

- Igazad van, fiam, Péter! – felelte a favágó. – Kérj hát, amit akarsz, megígértem, hogy teljesítem!

Kihúzta magát Péter, vetett egy lopott pillantást az édesapja mögött álló, reszkető Nyírfácskára, majd nagy bátran így válaszolt:

- Nem kérek én semmit, bátyámuram, csak a leányát adja nekem! Megszerettem őt, ő is szeret engem, adja őt hozzám feleségül!

Hej, de nagy haragra gerjedt hirtelen a favágó, arcába szaladt minden vére! Nem is gyanította, hogy a két fiatal szereti egymást, s iszonyatosan megdühödött. Merthogy a hajdani szerény favágóból, ahogy Nyírfácska szépsége nőttön-nőtt, úgy lett egyre gőgösebb, büszkébb ember, és már egy ideje elhatározta, hogy az ő szépséges, gyönyörű leányát nem adja, csak ha herceg kéri, vagy annál nagyobb uraság! Ilyen csodaszép leány, mint az ő gyermeke, nem érdemel ennél kevesebbet! S most egy ilyen senkifia merészeli kérni tőle!

- Hej, te nyomorult arcátlan! – kiáltotta iszonyú haraggal. - Még merészelsz a leányomra nézni? Etettelek, itattalak egy esztendőn át, és most ilyen hitványul mersz viselkedni velem? Nem kapsz semmit, és főleg nem az én Nyírfácskámat! Pusztulj innen! Takarodj ki a házamból!

Meghökkent a legény, mert a favágó szörnyű dühében még a fejszéjét is felkapta, s azzal rontott szegény Péterre. Legyőzhette volna, hiszen tudta jól, hogy erősebb nála, de hát mégis Nyírfácskája édesapja volt, akinek nem akart fájdalmat okozni, ezért hát inkább nyakába kapta a lábait, és elmenekült a házból.

Ó, szegény Nyírfácska! Milyen szörnyű volt ezt látnia! Keserves zokogásban tört ki, úgy hullott az édesapja lábai elé, és sírva könyörgött neki, ne kergesse el Pétert, hívja vissza, hadd legyen a felesége, hiszen csak őt szereti, senki mást. Fájt a favágónak a leánya könnyes arca, de semmiképpen sem volt hajlandó engedni. Átölelte Nyírfácskát, úgy bizonygatta neki, hogy így-meg úgy, hogy mennyivel jobb lesz, ha egy herceg vagy egy király felesége lesz, és szegény Nyírfácska hiába esküdözött, hogy neki nem kell sem király, sem herceg, csak Péter fia Péter. Végül a favágó megelégelte a leány szüntelen zokogását, és félrelökte.

- Hát akkor csak sírj, te ostoba leány, akkor sem leszel soha azé a senkiházié!

S azzal dühösen felkapta a fejszéjét, és elrohant.

Bizony elfelejtette már, mit ígért a Tündérkirálynőnek, amikor az megajándékozta a gyermekkel, és elfelejtette azt is, hogy keservesen meg kell még lakolnia azért, ha a leányát akarata ellenére kényszeríti valamire.

Hanem megrettent ám a favágó, mikor éjjel álmában egyszerre megjelent neki a Tündérkirálynő, de nem ám úgy, mint azelőtt! Ezúttal cseppet sem volt kedves; mint szörnyű viharfelhő, úgy nézett a favágóra, és villámokat szórtak a szemei rettenetes haragjában.

- Favágó, favágó! Hitvány, rongy ember vagy! – kiáltotta, s csak úgy dörgött a hangja rettentő dühében. – Elfeledted már, mit ígértél? Hát ha te elfeledted, én bizony nem feledtem! Nem becsülted a leányodat, ezért hát elveszem tőled! Megmondtam neked, hogy keservesen meglakolsz a hitszegésedért! Nem láthatod a gyermekedet soha többé!

Bezzeg leborult most a favágó, térdre rogyott a Tündérkirálynő előtt, sírt, könyörgött, rimánkodott, kegyelmezzen neki, ne vegye el tőle a legdrágábbat, az élete egyetlen értelmét, de hiába, a Tündérkirálynő csak még sötétebb haragra gyulladt.

- Ő a legdrágább neked? Akkor miért nem becsülted? Megmondtam, favágó, keservesen megfizetsz a hitványságodért! Nincs kegyelem! Viszem a leányodat!

Azzal mint egy fekete förgeteg, felreppent, és eltűnt.

Felriadt rögtön a favágó, de csupa lucsok volt, annyira megizzadt a szörnyű félelemtől. Kiugrott az ágyából, s rohant mindjárt Nyírfácskáért, hátha csak rossz álom volt, hátha mégsem vitte magával a Tündérkirálynő, de bizony hiába hívta, hiába kereste a leányát, drága egyetlen gyermekét, nem volt az már sehol, üres volt a kunyhó, a Tündérkirálynő már magával ragadta.

Összeroppant a favágó, megőszült rögtön a szörnyű felindulástól, hogyne, hiszen tudta már, hogy ő maga okozta szívtelenségével, hogy soha többé nem láthatja immár kedves gyermekét. Annyira kínozta a lelkét a bűnének terhe, hogy leroskadt a földre, és csak zokogott, zokogott megállíthatatlanul rettentő fájdalmában.

Így talált rá Péter fia Péter, aki reggel visszajött, mert abban reménykedett, hátha másnapra megenyhül kicsit az öreg, és feléjük tudja hajlítani a szívét, ha szépen megkérleli, s mégis hozzáadja Nyírfácskát feleségül. Megijedt Péter, mikor meglátta a zokogó, ősz öreg embert, s alig-alig ismerte fel benne kedvesének édesapját, olyan nagyon megváltozott a szörnyű fájdalomtól. Lehajolt az öreg emberért, felemelte szépen, s gyengéden leültette egy székre. Hej, de nagyon fájt ez most a favágónak, hiszen igen nagyot vétett Péter ellen is, és most lám, mégis milyen kedvesen bánik vele a legény! Nem is bírta tovább, kifakadt belőle újra a sírás, és elmondott neki mindent, elmondta, hogyan kapta a gyermekét a Tündérkirálynőtől, s hogyan szegte meg most az ígéretét, amiért azzal kellett lakolnia, hogy elveszítette örökre.

Megsápadt Péter arca, mikor meghallotta a történetet, fehér lett, mint a fal. Hogyne lett volna, hiszen most már ő sem láthatja többé édes Nyírfácskáját! Nem is volt többé maradása. Miért is maradt volna? Felállt hát, elbúcsúzott a favágótól, s ment, mondta, hogy elbujdosson a világból.

Azzal nekivágott Péter az erdőnek, ment keservesen, bánattól és gyásztól összefacsarodott szívvel, azt sem tudta, merre megy, csak ment az orra után, mígnem egyszer annyira elöntötte a bánat, hogy nem vitte tovább a lába, ott aztán lerogyott, s keserves sírásra fakadt.

Hát ahogy ott zokogott keserű bánatában, egyszerre azt vette észre, hogy valami lecsöppent rá. Ahogyan felnézett, egy szép, sudár kis nyírfácskát látott maga előtt – hogyan, hogyan se, de éppen az előtt roskadt le nagy bánatában, s arról a karcsú kis fácskáról csepegett le valami harmat. Azám, de nem harmat volt az, mert egy csepp egyszerre Péter ajkára csöppent, és a legény megérezte, hogy bizony sós. Könnycsepp volt az, nem harmat, és egyre csak hullott, hullott Péterre a nyírfácska ágai, levelei közül. Mert hogy Nyírfácska volt az a kis fa, akit a Tündérkirálynő visszaültetett a helyére, ahol annak előtte emberi alakot öltött, és szegény elvarázsolt leány nem bírta nézni kedvese keserves zokogását, s maga is szomorú könnyekre fakadt.

- Lám, még a fák is velem sírnak nagy bánatomban! – gondolta Péter, mert nem ismerte fel a kedvesét, de valahogy mégis megnyugodott egy kissé, s mivel nagyon kimerítette a nagy bánat, hát lekucorodott a fa tövébe, és el is nyomta rögtön az álom.

Egyszerre arra ébredt, hogy valaki szólongatja. Felnézett Péter, s hát kit látott az ezüstös holdfényben? Az ő Nyírfácskáját! Ott térdelt mellette, s az ölében tartotta Péter fejét. Felugrott volna Péter örömében nyomban, de valami szörnyű erő megbénította, s nem bírt moccanni sem, csak azt érezte, hogy Nyírfácska sűrű könnyei rápotyognak az arcára.

- Péter, Péter! Én szegény szerelmesem, rám találtál, de meg nem menthetsz te sem! – kiáltott fel szomorúan a leány. - Hej, édes szívem szép szerelme, mirajtunk már csak a Tündérkirálynő segíthet, ha ugyan segít! Ő az én anyám. Ha valaha embernek akarsz még látni engem, eredj, keresd meg őt, és könyörögj hozzá érettünk, hátha megesik a szíve rajtunk!

Megdobbant a szíve Péternek, s meg akart szólalni, meg akart esküdni Nyírfácskának, hogy ne féljen, ne sírjon, ő most nyomban nekiindul a világnak, és nem nyugszik, míg a Tündérkirálynőre rá nem talál, de nem tudott még mindig mozdulni sem, a leány pedig hirtelenjében megremegett, és finom párává változott, s eltűnt Péter szemei elől, ő pedig újra mélységes álomba zuhant.

Reggel aztán hiába tanakodott Péter, meg nem tudta volna mondani, vajon álom volt-e, ami az éjszaka történt, vagy valóság. Hanem akkor hirtelen ránézett a sudár kis nyírfára, amelynek az ölén aludt az éjszaka, s egyszerre megértette, hogy az az ő kedvese. Hej, de megörült a legény! Leborult a fácska elé, átölelte a derekát, s megcsókolta nem egyszer, de százszor, úgy esküdött meg neki, hogy addig vissza nem tér, míg a Tündérkirálynőt rá nem bírja valahogy, hogy kegyelmezzen meg kettejüknek.

Most már legalább volt mit tennie Péternek. Felszedelőzködött, még egyszer megcsókolta a sudár kis nyírfát búcsúzóul, majd nekiindult a világnak.

Ment, mendegélt Péter a rengeteg nagy erdőben hegyen-völgyön, amerre a szíve vitte, mert nem tudta szegény, merre is kereshetné a Tündérkirálynőt, s csak abban bízott, hogy a szíve majd utat mutat. Ahogy ment előre, egyszerre megsűrűsödtek körülötte a lombok, és nagyon megsötétedett az erdő. Összehúzta magán a gúnyáját Péter, és megborzongott. Ugyan jó lesz itt vigyázni, gondolta, ki tudja, miféle vadállatok élnek ebben a szörnyű sötétségben! Még rám találnak, s akkor aztán, szervusz világ, szétszaggatnak, s felfalnak reggelire!

Meg is szaporázta kissé a lépteit, hogy mihamarabb kiérjen erről a helyről, de hiába, mintha egyre csak még beljebb ment volna a sötét sűrűségbe, a lombok összeborultak a feje felett.

Egyszerre valami furcsa nyöszörgés meg szuszogás ütötte meg a fülét. Megtorpant Péter, s hallgatózott, és hát minek tagadjam, megfagyott benne a vér a félelemtől. Valami szörnyeteg ólálkodik bizonyosan körülötte, aki mindjárt ráveti magát, és cafatokra szaggatja. De a szuszogás meg nyöszörgés nem közeledett, s Péternek hamarosan visszatért a bátorsága, és elindult arrafelé, ahonnan a zajokat hallotta. Ment, ment a hang nyomában, míg végül, ahogy széthajtotta a bokrokat, megtalálta a hangok forrását: hát, két apró kis medvebocs kucorgott egy fészekben a bokrok között, akkorkák voltak, mint egy macska, azok szuszogtak és nyögdécseltek olyan keservesen, mert fáztak szegénykék a fészek alján, csak úgy rázta őket a reszketés.

Megesett Péter szíve szegény kis ártatlanokon.

- Szegény kis jószágok, ti is csak isten teremtményei vagytok! Nem hagyhatom, hogy odavesszetek! – mondta, s azzal lekanyarította magáról a bekecsét, és betakargatta vele a bocsokat. Még néhány marék puha füvet is tépett, s azzal jól kibélelte a fészket, hogy ne reszkessenek úgy szegénykék. Össze is bújtak a bocsok rögtön a bekecs alatt, és elégedetten szuszogni kezdtek.

Fázott kissé a bekecs nélkül Péter, mert hűvös volt a sötét erdőben, de mégsem vette vissza, hanem elbúcsúzott a bocsoktól, s ment tovább a maga útján.

Hiába remélte Péter, hogy hamarosan világosodik, hiába bíztatta magát, hogy mindjárt kiér ebből a sötétségből, az erdő egyre csak sűrűsödött, csak sötétedett körülötte, s hamarosan már alig látott. Nem volt mit tennie, hiszen tapogatózva mégsem mehet tovább, hát körbetapogatva összehordott valami kis rőzsét maga körül, abból aprócska tüzet gyújtott, és letelepedett melléje, gondolta, megvárja, amíg eljön a reggel, talán kivilágosodik kicsit ez az erdő is. Szépen megvacsorázott, aztán lefeküdt aludni.

Hanem reggel volt csak bajban Péter! Mert valóban kicsit mintha világosabb lett volna a rengeteg nappali fénynél, csakhogy közben elfelejtette, hogy merről jött, és merre ment, és valami varázslat lehetett az erdőn, mert hiába indult volna el, már a szíve sem súgott neki semmit. Lerogyott Péter a földre, és búnak eresztette a fejét. Most vajon mit tegyen, merre menjen ezután?

Ahogy ott búsult, egyszerre megreccsentek körülötte a bokrok, és egy rettenetes nagy loncsos medve rontott elő a sűrűből, egyenesen feléje. Szegény Péter halálosan megrémült, minden szál haja az égnek állt. Hogyne rémült volna, mikor a szörnyű bestiának akkora fogai voltak, mint a fél karja, s akkora karmai, mint egy kisbalta. Hej, Péter fia Péter, most aztán vége van fiatal életednek! Ez a rettenetes vadállat nyomban széttép téged!

Elbúcsúzott Péter az életétől, el a világtól, és drága Nyírfácskájától, akit nem lát már soha többé, azután várta a halált.

A rettenetes nagy medve egyenesen odavágtatott Péterhez, s megállt fölötte. Péter érezte az arcán a leheletét, s azt hitte, most van vége a világnak, hanem a medve ahelyett, hogy rávetette volna magát, megszólalt:

- Te vagy az a legény, aki odább betakart a bekecsével két medvebocsot?

Péter szólni sem bírt, annyira reszketett a szörnyű félelemtől, csak bólintott egyet.

A roppant nagy loncsos medve lehajolt hozzá, s alaposan megszaglászta őt elölről-hátulról. Azután pedig hátrált egy lépést, majd egyszeriben letottyant a hátsó felére.

- Tényleg te vagy az, éreztem a bekecseden a szagodat! – mondta a medve. – Nohát tudd meg te legény, hogy azok a bocsok az én fiaim, és ha te be nem takarod őket, meghaltak volna a hidegtől. Odahagytad náluk a jó meleg bekecsedet, pedig te magad is fázol, csak hogy rajtuk segíts. Ezért én most az adósod vagyok, kívánj bármit cserébe a jótettedért, én teljesítem, ha tudom.

Hatalmas sóhaj szakadt fel Péterből, és megugrott a szíve örömében. Nem kell mégsem meghalnia, s hej, ha ez a loncsos medve még segíteni is tudna rajta! Beszélni kezdett hát, és elmondta szép sorjában a nagy medvének, kicsoda-micsoda, és hogy hová igyekszik és miért, és hogy ő bizony eltévedt ebben a rengeteg erdőben.

Megrázta magát a medve, és kivillantak a hatalmas fogai, ahogyan válaszolt, Péternek még a háta is borsódzott belé, de már nem félt az állattól.

- Szerencséd van, Péter fia Péter, hogy éppen velem találkoztál, s hogy olyan jó voltál a fiaimhoz, mert én ismerem a Tündérkirálynőt, akihez igyekszel, és el is tudlak vinni odáig. Nem is kell messze mennünk, nekem csak két-három napi járóföld. Csak kapaszkodj fel a hátamra, és már viszlek is!

Köszönte Péter a loncsos medvének, igen nagyon köszönte a segítségét, azután felkapaszkodott a hátára. A nagy medve lefeküdt addig a földre, hogy Péter felérje. Azután felvetette bozontos nagy fejét, és hátraszólt mély, dörmögő hangján a hátán kuporgó Péternek.

- Jól fogódzz meg, Péter fia Péter, mert gyorsan megyünk!

Azzal kimeresztette hatalmas karmait, és nekirugaszkodott az erdőnek.

Jól tette Péter, hogy kapaszkodott, el nem engedte volna a medve loncsos bundáját, mert úgy repültek, mint a szél! Csak úgy repkedtek szanaszéjjel a földdarabkák a medve karma alól, ahol futás közben felszántotta a földet, és a fák nem győztek elhajolni a rettenetesen rohanó tömeg útjából. Mégis ilyen rettentő sebességgel is még egy álló napon keresztül vitte a medve Pétert, mire a fekete erdő ritkulni kezdett, és végre meglátták az édes napfényt. Akkor aztán a szörnyű nagy medve futása is meglassúdott, és Péter már meg tudta számolni a fákat, amelyek mellett elfutottak.

Még két napig vitte a medve a hátán Pétert, mire végre megállt, és leeresztette a hátáról. Amikor Péter körülnézett, egy roppant nagy sziklaszorosban találta magát, s nem volt ott rajtuk kívül semmi más a világon, csak kő.

A nagy medve meghajtotta a fejét, és azt mondta:

- Innen már nem vihetlek tovább. A Tündérkirálynő barlangja ebben a szorosban van, de innentől már olyan szűk, hogy az én medvemancsom oda nem tudom betenni. Egyedül kell továbbmenned. Csak menj mindig előre, és megtalálod a barlangot. A többi már rajtad múlik.

Megköszönte szépen Péter a medve segítségét, azután elbúcsúzott tőle, és elindult előre a szorosban. Ment, ment a hatalmas kőfalak között, míg rá nem talált a barlang bejáratára, és dobogó szívvel belépett.

Hát, majdnem elvakult a nagy csillogás-ragyogástól, amikor a barlangba betette a lábát! Csupa kristály volt odabent minden, a falak, a padló, de még a mennyezet is, és úgy szikráztak, ragyogtak, hogy Péter már azt sem tudta, előrefelé megy-e vagy hátra. No Péter fia Péter, idáig szerencsésen eljutottál, de már innen merre tovább? Nézett, nézett, szédülten, de bizony a barlangban egy teremtett lelket sem látott, még egy árva kis pókocskát sem, nemhogy a Tündérkirálynőt.

Ahogy álldogált ott, tanácstalanul, valami csilingelés ütötte meg a fülét:

- Csingiling, csingiling!

Jobban fülelni kezdett, s most már egyre erősebben és tisztán hallotta a csilingelést, s most már azt is érteni kezdte, mit mondanak a hangok:

- Csingiling, csingiling, ha úrnőnket, a Tündérkirálynőt keresed, nem találhatod meg, csak ha válaszolsz a találós kérdésünkre!

Körülnézett Péter csodálkozva, ki az, aki így beszél hozzá, de nem látott senkit, s egyszerre rájött, hogy a kristályok csilingelnek, azok szólították meg imigyen.

Meghajolt hát a barlang közepén tisztelettel, és úgy kérdezte:

- És ha nem tudok megfelelni a kérdésre?

- Akkor jaj neked, te legény! – csilingelték a hangok. – Reád zárul a barlang ajtaja, és a foglyunk maradsz mindörökre!

Megrettent egy kicsit Péter, de nem volt más választása.

- Jól van hát, hadd hallom azt a kérdést!

Erre nagy csengés-bongás támadt, és a barlang minden kristálya egyszerre kezdett csilingelni, és ezt énekelték:

Csillog, de mégsem csillag.

Villog, de mégsem villám.

Tiszta, mint a víz, de mégsem víz.

Nap nem látja, hold sem látja,

ő a hegyi nép barátja!

Megriadt szegény Péter. Hiszen ezt soha nem találja ki! Törte a fejét, törte keservesen, de nem jutott semmire. Fel-alá járkált a nagy fejtörésben, de az sem segített.

- Csingiling, csingiling, siess, legény, mert lejár az időd! – csilingelték a kristályok.

Térdre borult Péter rémületében. Hát így ér véget az élete? Összekulcsolta a kezeit, úgy könyörgött a kristályoknak.

- Csak egy kis időt adjatok még, könyörgöm!

Nem szóltak semmit a kristályok, csak csingilingiztek egykedvűen. Szegény Péternek kibuggyant a könnye a hiábavaló nagy igyekezettől, lecsurgott az arcán, és lepottyant a lába elé a kristályokra, melyek még ebben a sötétségben, naptól-holdtól elzárva is úgy csillogtak-ragyogtak, mint a hegyi patak vize. Egyszerre világosság gyúlt Péter fejében. Felpattant örömében, úgy kiáltotta ki a megoldást:

- A hegyikristály! A hegyikristály!

Nagyot csendült erre körülötte a barlang, olyan nagyot, hogy majd kettéhasadt tőle a legény feje, és a következő szempillantásban eltűnt a barlang, eltűntek a kristályok, és ő ott állt egy csodaszép gyémántos-aranyos teremben a Tündérkirálynő trónusa előtt. Megilletődve nézte Péter az aranyos trónuson ülő felséges királynőt, aki olyan gyönyörű szép volt, amilyet emberi szem még nem látott, és tisztelettel térdre ereszkedett előtte.

A tündérkirálynő lenézett reá, és mielőtt Péter az elfogódottságtól megszólalhatott volna, megszólította a legényt.

- Ismerlek téged, Péter fia Péter, sőt azt is tudom, mi járatban vagy énnálam. Becsületes, tisztességes lélek vagy, láttam, mit tettél a nagy loncsos medvéért, és kitaláltad a hegyikristály fejtörőjét is. De mégsem lehetek a segítségedre. Nem tudom újra emberré változtatni a te Nyírfácskádat.

Elfacsarodott erre Péter szíve. Hát hiába jött el olyan messzire, hiába szenvedett annyit, csak azért, hogy most mégse tudja megváltani a kedvesét? Könyörgésre kulcsolta a kezeit, úgy nézett fel esdekelve az úrnőre.

- Ó, felséges asszonyom, ha te sem segíthetsz rajtunk, kérlek tedd legalább, hogy helyet cserélhessünk! Hadd vállaljam én Nyírfácska sorsát, hadd legyek fává helyette én! Én erős vagyok, ő gyenge leány, kérlek, légy kegyes, és könyörülj rajta!

Lenézett a Tündérkirálynő Péterre, lenézett rá nagyon szelíden és szomorúan.

- Azt hiszed erősebb vagy, Péter fia Péter? Ne hidd! Nyírfácska az én gyermekem. Nyírfa volt azelőtt is, hogy a favágó vérétől emberi életre kelt. Nem lesz nehéz a sora. Te azonban ember vagy. Belepusztulnál, ha fává változtatnálak.

Szegény jó Péter! Elveszítette hát minden reményét. Keserű könnyek buggyantak a szeméből. Nem maradt már semmije, amiért élhetett volna, felemelte hát az arcát, és így könyörgött tovább a Tündérkirálynőnek:

- Akkor hát, felséges asszonyom, ha Nyírfácska nem lehet ember soha többé, arra kérlek téged, változtass engem mégiscsak nyírfává! Add meg nekem ezt a kegyet! Hadd álljak ott mellette, hadd nézzem őt életem végéig; nem számít, ha belepusztulok is, mert számomra nincs élet a világon nélküle!

Olyan szomorú volt, hogy a Tündérkirálynőnek egyszerre megesett a szíve rajta, megszánta szegény Pétert, és lehajolt hozzá aranyos trónusáról.

- Ha ennyire nagy a te fájdalmad, talán mégis van egy módja, amivel megválthatod a kedvesedet!

Felragyogott Péter arca, és felkiáltott az örömtől, de mielőtt hálálkodhatott volna, a Tündérkirálynő szigorú hangja megállította.

- Vigyázz, Péter fia Péter! Még ne hálálkodj, mert ez az út nehéz és fájdalmas lesz mindkettőtöknek! Egyetlen módja van annak, hogy Nyírfácska újra emberré legyen: el kell menned a nyírfához, amivé lett, ki kell vágnod a fejszéddel, a darabjaiból máglyát rakni, elégetni, a hamuját a földbe ásni, és ami a helyén kinő másnap reggel, azt leszakítani!

Elfehéredett Péter arca, halálosan elfehéredett. Hogy is cselekedhetné ezt az ő édes Nyírfácskájával? Hogy is okozhatna neki fájdalmat, pusztíthatná el ilyen kegyetlenül? Felnézett a Tündérkirálynőre, de bizony annak az arca sem rezdült.

- Mondtam neked, Péter fia Péter, hogy nehéz út lesz ez!

Nem volt hát más lehetőség. Felállt Péter, bár a lábai igen remegtek a megpróbáltatástól, ami reá várt, de kihúzta magát, meghajolt a Tündérkirálynő előtt, megköszönte neki a szíves tanácsát, és elbúcsúzott tőle.

- Ég veled, Péter fia Péter! – felelte a Tündérkirálynő. – És ne feledd: jól jegyezd meg a helyet, ahová a nyírfa hamuját elástad, mert azt kell reggel elsőnek leszakítanod, ami azon a helyen sarjadt! Ha máshoz nyúlsz, mindörökre végetek, és én sem segíthetek többé rajtatok!

Azzal egyet tapsolt, és Péter előtt hirtelen elsötétedett a világ. Eltűnt a szemei elől a fényes trónterem, el a kristályos barlang, csak nagy sötétséget hallott, és szörnyű surrogást-zirregést hallott, majd egyszerre ott találta magát, éppen azon a helyen, ahol a sudár kis nyírfa állt az erdő közepén.

Leborult Péter, átölelte a nyírfácska törzsét, sírt, zokogott, hullott a könnye, mint a záporeső, ölelte-csókolta a drága nyírfát, úgy mondta el neki, mit tudott meg a Tündérkirálynőtől, azután kimerülvén a sok bánattól, lerogyott a fa alá, és mély álomba merült.

És álmában vajon ki jelent meg előtte? Nem más, mint a szép Nyírfácska! Fátyolos volt annak is a tekintete, de azért megcsókolta, megcirógatta Péter arcát, és azt mondta neki:

- Ne félj, Péter, ne aggódj te értem! Ha ez az egy módja van a szabadulásomnak, tedd meg értem bátran! Hisz csak fa vagyok, nekem nem fog fájni! Édes szívem szép szerelme, légy erős, és tedd, amit a Tündérkirálynő tanácsolt!

Amikor felébredt Péter, emlékezett rá, mit mondott neki Nyírfácska, összeszedte hát minden erejét a szörnyű próbához, megerősítette a lelkét, és hatalmas elhatározással meglódította fejszéjét a zsenge törzsre. Minden egyes csapásnál úgy érezte, menten kiesik a fejsze a kezéből, de nem állt meg. Minden csapására egy-egy könnycsepp gördült le a fácska sudár törzsén, így siratta Nyírfácska a kedvese szenvedését.

A gyenge fácska végül eldőlt a tisztáson, Péter akkor sűrű könnyhullatással felaprította, a darabjaiból máglyát rakott, és elégette az utolsó szemig. Hamuját gondosan összegyűjtögette, ásott egy kis lyukat, és beletemette a nyírfa hamvait. Hogy el ne tévessze a helyet, egy pici gallyacskát szúrt mellé a földbe, azután nehéz szívvel lefeküdt, és elaludt.

Hát ahogy másnap reggel felkelt, és első pillantása a gallyacskára esett, mit látott? Egy csodaszép, harmatos vadrózsaszál illatozott éppen a gallyacska mellett! Megörült neki Péter, és csodálta néhány pillanatig, olyan szép volt, friss és illatos, és éppen a gallyacska mellett nőtt, ugyan ki lehetne más, mint az ő szép kedvese?

Már nyújtotta is a kezét érte, hogy leszakassza, már majdhogynem meg is érintette, amikor észrevette, hogy a rózsa tövében egy piciny kis gyöngyvirág bontott szirmot az éjszaka.

Megriadt Péter rettenetesen! Megborzongott egész testében. Hej, uram istenem, most aztán melyikük az ő Nyírfácskája? Ha rossz virágot szakít le, örökre végük van! Most aztán mit csináljon? Nézett tanácstalanul, egyik virágról a másikra; nézte szegény, hol a rózsát, hol a gyöngyvirágot, s nem tudott választani a kettő közül. Kezébe temette az arcát nagy szomorúságában, és nem tudta, mit tegyen.

Ahogy nézte, nézte a két virágot, nagy sóhajtozva, hát mit látott? A gyöngyvirág pici kelyhein egyszerre peregni kezdtek az apró harmatcseppek, és potyogtak le a földre, mintha sírna szegény. Bezzeg tudta ebből már rögtön Péter, hogy ez az ő kedvese, mert ennek fáj az ő bánata! Ki is nyúlt mindjárt a gyöngyvirágért, nagyot fohászkodott, és leszakította.

Elhaló sóhajt hallott, és mikor kinyitotta a szemeit, merthogy ijedtében az imént becsukta őket, ott feküdt a karjaiban Nyírfácska, régi, emberi alakjában, és csak nézett fel reá szerelmesen. Nosza, Péternek sem kellett több, felkapta Nyírfácskát, és ölelte-csókolta boldogan.

Mikor aztán eleget csókolták egymást, szépen összefogódzkodtak, és hazamentek a kunyhóba Nyírfácska édesapjához.

Szegény öreg akkorra már kis híján eszét vesztette a nagy fájdalomtól meg a gyötrő bűntudattól, s amikor a leánya hirtelen eléje lépett, és a karjaiba kapta, azt sem tudta, mi történt vele. Amikor megértette, hogy Péter fia Péter visszahozta az ő Nyírfácskáját, egyszerre leborult eléjük, úgy kérte a bocsánatukat az ő nagy vétkéért. Nyírfácska pedig felemelte szépen, megcsókolta az édesapja arcát jobbról-balról, s megmondta neki, hogy ő bizony már réges-rég megbocsátott.

Azután maga a favágó kérte Pétert, vegye feleségül az ő Nyírfácskáját, és Péter nem is habozott egy percig sem. Tüstént elvette Nyírfácskát, még aznap nagy lakodalmat csaptak, azután boldogan éltek, s még ma is élnek tán, ha azóta meg nem haltak.