Fénybalett

Rekkenő hőség volt a réten. A napocska nem fukarkodott a meleggel, bőségesen mérte, hogy jusson belőle mindenkinek, pedig a rét lakói kevesebbel is megelégedtek volna. Csak a kabócák örvendeztek, olyan hangosan zirregtek a kiserdőben, hogy csak úgy zengett tőlük az egész környék.

A gombaházban Mályva és Pipitér, a két kis virágmanócska kitárta az összes ajtót-ablakot, hátha egy kóbor szellőcske be talál tévedni, és felfrissíti a levegőt, de a szellőcskéknek úgy látszik mind máshol volt dolguk aznap, mert egy sem akart átfújni a gombaházikón.

A virágmanók bekanalazták a reggeli sóskalevesüket, aztán a ház előtt az árnyékban hűsölve hallgatták egy darabig a kabócakoncertet.

- Menjünk le a patakra fürdeni! – javasolta Pipitér.

- Nahát, milyen nagyszerű ötlet! – lelkendezett Mályva.

Rögtön szaladt is összecsomagolni egy kis ennivalót, meg mindenféle szükséges holmit, ami a fürdéshez kell, aztán Pipitérrel együtt leszaladtak a patakpartra.

A parton már nagy volt a nyüzsgés.

Két kis cinke meg egy zöldike fürdőzött a vízben, és vígan fröcskölték egymást. A víz tetején molnárkák szaladgáltak, és azon versenyeztek, ki tud nekifutásból messzebbre csúszni. A nádszálak levelein szitakötők ültek, és izgatottan figyelték a versenyt. Egy-egy jól sikerült csúszás után örömükben fel-felröppentek, és körbekarikáztak a víz fölött. Arrébb, a parti kövekről mocsári béka ifjoncok ugráltak fejest a vízbe, fölöttük pedig egy csapat fecske cikázott csivitelve, és belakomáztak az óvatlan muslincákból.

Mályva és Pipitér lepakoltak a fűbe egy csokor fehér here és apró szulák árnyékában. Leterítették a gyékényszőnyeget, mellészúrták a lapulevelekből varrt napernyőt, és egy vastag fűcsomó alá dugták a magukkal hozott kosárkát, amiben a bodzaszörp meg a vadrózsalekváros kalácsok voltak, hogy ne melegedjenek át.

A manókislány volt az első, aki belecsobbant a vízbe, de nem sokkal maradt le mögötte Pipitér sem. Visongva prüszköltek és lubickoltak, és addig fröcskölték egymást, míg egy falatnyi száraz felület sem maradt egyikükön sem.

Mikor megunták a fröcskölést, Mályva beúszott a patak közepére, hogy onnan nézze a molnárkákat, Pipitér pedig megkérte a békafiúkat, hadd álljon be közéjük ő is fejest ugrálni.

A molnárkák olyan ügyesek voltak, hogy a közönségük egyre gyarapodott. Már nemcsak a szitakötők és a manókislány nézték őket, hanem egy folyami rák, egy vízisikló és egy öreg csibor is, aki a víz alól jött fel levegőért, de annyira megtetszett neki a verseny, hogy elfelejtett visszamenni.

Az ugrándozó mocsári békák egy darabig irigykedtek, amiért őket kevesebben nézik, de a molnárkameccs szurkolói olyan lelkesen és hangosan kiabáltak, hogy végül a békák sem bírtak tovább a kíváncsiságukkal, abbahagyták az ugrálást, és Pipitérrel együtt ők is odatelepedtek a többiek közé.

Hatalmas verseny volt. Két molnárka olyan ügyes volt, hogy mindenkinél hosszabbat csúsztak, így végül kettejük között dőlt el, ki lett a győztes. A vesztes sem szomorkodott, főleg mivel a lelkes közönség mindannyiukat megéljenezte.

- Nasszerű volt, igazán nasszerű! – selypegte a vízisikló, miután a molnárkák elvonultak pihenni a nádasba, és a közönség lassan szétszéledt.

- Hát még milyen nagyszerű lesz az esti előadás! – kotnyeleskedett bele az egyik szitakötő, aki akkor reppent fel a felettük libegő nádlevélről.

- Miért, mi lesz este? – csodálkozott Pipitér.

A szitakötő kidüllesztette a mellét, és látszott, hogy rettentő büszke magára, amiért ő mondhatja el a manóknak a nagy újságot.

- Hát fénybalett! A szentjánosbogarak bemutatója. Sötétedés után kezdődik a fűzfák mögött. Ki ne hagyjátok!

- Ó, de jó! – tapsikolt boldogan Mályva. – Köszönjük szépen! Egész biztosan megnézzük!

A szitakötő elégedett arcot vágott, és elrepült.

Mályva és Pipitér pancsoltak még egy kicsit, közben néha leheveredtek a lapulevél-napernyő alá, hogy igyanak egy kis bodzaszörpöt, és a vadrózsalekváros kalács is gyorsan fogyott. A manókislány kicsit el is szundított az árnyékban, Pipitér meg újra beállt a mocsári békák közé, akik rögtön folytatták az ugrálást, amint a molnárkák versenyének vége lett.

A napocska már ereszkedni kezdett, amikor a manócskák úgy döntöttek, ideje hazamenni, ha el akarják érni az esti előadást. Összecsomagolták a megmaradt falatka kalácsot, lehúzták az ernyőt, feltekerték a gyékényszőnyeget, és hazaballagtak a gombaházba. A kabócák még mindig hangosan énekeltek, de már nem volt olyan rettenetes hőség.

Mire a kabócák elhallgattak, és besötétedett, a virágmanók is készen álltak. Alaposan megvacsoráztak, de Mályva azért becsomagolt egy kis aszalt berkenyét, hogy legyen mit rágcsálni az előadás közben.

Miközben a fűzfák felé ballagtak, már messziről hallották, ahogy a tücsökzenekar hangolni kezd a koncertre. A közönség is gyülekezett már, a domboldal teljesen tele volt, de azért a virágmanók is találtak maguknak megfelelő ülőhelyet egy mécsvirág tövében.

Nem is kellett sokáig várni. A tücskök egy pillanatra elhallgattak, a karmester bejelentette a koncert kezdetét, aztán a zenekar egyszerre kezdett rá a muzsikára.

Halkan kezdték, és finoman, a bájos ciripelés betöltötte a rétet.

Amint megszólalt a tücsökzene, valami megmoccant a fűben. Előbb csak egy fényes szentjánosbogár emelkedett fel, aztán egyre több. Lassan, kecsesen körbetáncolták egymást, leereszkedtek, aztán újra felemelkedtek, úgy táncoltak, köröztek, hullámzottak a kis fényecskék, mintha apró csillagok lennének.

- Ó! – kiáltotta ámulva Mályva, és azt sem tudta, hová nézzen.

A tánckar végül leereszkedett a földre, és a tücskök elhallgattak. Rövid szünet következett, és a közönség lelkes taps után nekilátott a rágcsálnivalónak, miközben hangosan dicsérték az előadást. Mályva és Pipitér is elővette az aszalt berkenyét, amit hoztak, és megeszegették.

A tücsökzenekar azután átadta a helyét a levelibéka-kórusnak. A kórus már napok óta gyakorolt az előadásra, minden este lehetett hallani őket a réten, ahogy próbálnak.

Ahogy felvonultak a színpad elé, a közönség elcsendesedett.

Mályva izgatottan előredőlt ültében, és várta a folytatást.

A békakórus olyan tüzesen fogott bele a nótába, hogy pillanatok alatt csak úgy zengett tőlük a rét.

A szentjánosbogarak sem köröztek ám lassan és kecsesen, mint az előbb, nem bizony!

A békanótára egyszerre reppent fel az összes. Száz és ezer és millió volt belőlük, csupa-csupa fényecske, keringtek, kavarogtak, bevilágították a rétet, mintha az összes csillag egyszerre itt akart volna találkozót adni egymásnak. Az egyik pillanatban összekapaszkodtak és mind ugyanarra repültek, mint a többi, azután megint szétszéledtek és szanaszét kavarogtak a sötétben, hogy aztán újra kis csapatokba álljanak, és fényes jeleket rajzoljanak a levegőbe.

Gyönyörű volt.

A virágmanók tátott szájjal bámulták a táncot, de a többi néző is hangosan kiáltozott az ámulattól.

Amikor a békazene véget ért, és a fénytáncosok leereszkedtek a fűbe, óriási tapsvihar tört ki. Mindenki felállt, fütyültek, dobogtak, és úgy követelték a ráadást. A balettkar tagjai elpirultak örömükben. A táncosok vezetői sutyorogtak egy kicsit, aztán odaintettek a többieknek, és újra felrepültek. Csodaszép körtáncot mutattak be, amit aztán újabb hatalmas taps követett.

Azután a szentjánosbogarak elbúcsúztak. A közönség alaposan megtapsolta őket. A békakórus még elénekelt egy kedves kis altatót, hogy mindenkinek szép álmai legyenek, és a nézők szedelőzködni kezdtek, hogy hazasétáljanak.

- Ez csodaszép volt! – mondta Mályva.

- Az bizony! Ne felejtsük el holnap megköszönni a szitakötőnek – javasolta Pipitér.

Mályva álmodozva rábólintott. Miközben a kiürült berkenyés kosárkával hazafelé tartottak a sötétben, képzeletben már a holnapi napot tervezgette.