Kata újra robog

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg Nohab típusú dízelmozdony, akit úgy hívtak, hogy Kata. Valaha gyönyörű, csillogó-villogó mozdony volt, csak úgy ragyogott a testén a bordó festék, fehér csíkjai vidáman nyújtózkodtak az oldalán, miközben boldogan száguldott keresztül erdőn, mezőn, hegyeken és völgyeken. De aztán szép lassan megöregedett, és egy idő után egyre kevesebbszer kapcsoltak mögéje kocsikat, egyre ritkábban roboghatott át a vidéken vidám dudálással. Kata érezte, hogy öregszik, de nem szomorkodott, hanem örült, hogy azért még szaladhat néha, és kocsikat húzhat maga után.

De egyszercsak eljött az idő, amikor már egyáltalán nem indították el többé. Helyette beállították egy fűtőházba, ahol öreg, használaton kívüli mozdonyok álltak, és attól kezdve ott ácsorgott ő is, bezárva. Szép bordó festéke megkopott, a testét belepte a por, a csíkok sem voltak már olyan gyönyörű hófehérek, mint régen, és Kata bizony nagyon szomorú és magányos lett volna - mert alig-alig volt rajta kívül más mozdony a fűtőházban – ha nem lett volna az a csapatnyi cica, akik ugyancsak a fűtőházban laktak.

Attól kezdve, hogy Kata beköltözött, a cicák lettek az ő legkedvesebb társasága. A cicáknak rögtön megtetszett a szép bordó mozdony, amint megérkezett, és mindjárt ki is nevezték szálláshelyüknek. Cicák laktak a mozdonyban, a mozdony körül, a mozdony alatt, de még a mozdony tetején is. Nagyon szerették a cicák a Kata nevű mozdonyt, szívesen ücsörögtek a közelében, ott tartották nagy, miákoló gyűlésüket, és miközben miákolva beszélgettek, sokszor doromboltak neki. A kiscicák Kata lépcsőin tanultak meg felfelé és lefelé mászni, a felnőtt cicák felfedezőútra indultak a belsejében, az öreg cicák pedig a vezetőállásban találtak maguknak kényelmes szundikálóhelyet, ahol zavartalanul lustálkodhattak, amikor nagyon fáradtak voltak. Kata pedig boldogan dajkálta a cicacsapatot, és örült, hogy hasznos lehet.

A Kata nevű mozdony tehát nem volt nagyon szomorú, de azért egy egészen kicsikét fájt a szíve. Főleg a hosszú, langyos éjszakákon, amikor ezüstösen ragyogott a hold, és benyújtogatta a sugarait a fűtőház ablakán, mert ilyenkor eszébe jutott Katának, milyen nagyszerű érzés volt, amikor robogva szelte a távolságot, és fütyült a szél a füle mellett, ahogy keresztülszáguldott erdőn, mezőn, hegyeken és völgyeken. Ilyenkor Kata lehunyta a szemét, és azt képzelte, hogy újra csattognak a sínek a kerekei alatt, szaladnak mellette a fák, a szél csiklandozza az oldalát, és Kata halkan, panaszosan, rozsdás hangon sóhajtott egy kicsit.

Egyik este a cicák miákoló nagygyűlést tartottak a fűtőházban. A gyűlést a cicafővezér, Nemes Görbekarmosi Fülecakkos Kázmér nyitotta meg.

- Igen tisztelt egybegyűltek! – miákolta a szószéknek kinevezett öreg szerszámosláda tetején ülve a köréje sereglett temérdek cicának – A mai gyűlésünket rendkívüli és különleges okokból hívtam össze! Kéretik mindenkinek komolyan venni az elhangzottakat!

- Ó jaj! Talán csak nem fogytak ki az egérkék a szerelőalagútból? – nyávintott fel a negyed-unokatestvére, Prüsszentsegyet Kornélia, és ijedtében rögtön hármat is prüsszentett. A cicák között nyomban nagy ijedelem és felfordulás támadt.

- Jaj, jaj!  Mi lesz velünk, ha elfogynak az egérkék? Mit adunk enni a kiscicáinknak? – nyávogták összevissza, egymás szavába nyávogva. Májvirágszemű Szidónia, akinek éppen most született hat kicsi kölyke, mindjárt szipogni meg hüppögni kezdett, amitől a kicsik felébredtek, és éktelen nyivákolásba kezdtek.

- Csendet! – ordította el magát Nemes Görbekarmosi, mire az összes cica ijedten elhallgatott.

- Mindenki nyugodjon meg! Az egérkék nem fogytak el, sőt örömmel állíthatom, hogy a nagy tudású Csempebajszú Cecília asszony nemrég új egérfészket fedezett fel az egyik régi mozdony gépházában!

Persze ezt nem így mondta, mert a cicák nem ismerik azokat a szavakat, hogy mozdony meg gépház, de a cicák ettől függetlenül pontosan tudták, miről beszélt a cicafővezér. Azonnal kitört az üdvrivalgás, és mindenki zajosan éljenezte Csempebajszú Cecíliát. Olyan nagy nyivákolást csaptak, hogy egymás szavát is alig értették.

- Csendet! – kiáltotta újra Nemes Görbekarmosi, mire nyomban csönd lett, a cicák meg sem mukkantak, csak Májvirágszemű Szidónia kis kölykeinek cuppogása hallatszott, ahogy boldogan szopják a mamájuk tejét.

- Na végre! – mondta Nemes Görbekarmosi Fülecakkos Kázmér, és kicsit köhécselt, majd kihúzta magát az emelvényén – Nos... Khem-khem... A helyzet az, kedves cicatársaim, mint mondtam, hogy rettentő fontos és sürgős intézkednivalónk van. Khem... ugyanis... Katáról van szó.

Persze megint nem így mondta, mert a cicák nem tudták, hogy Katát Katának hívják, nem is beszélgettek soha Katával, hiszen a cicák nem értik a mozdonynyelvet, a mozdonyok meg a cicanyelvet, de higgyétek csak el, kedves kis barátaim, a cicák azért pontosan tudták, hogy most igenis Katáról van szó. Bólogattak is mindahányan, okosan és értelmesen, és a szép, bordó mozdonyra gondoltak, amelyikben jól lehetett cicabújócskát játszani, meg a jól eldugott kis zugokra gondoltak, ahová bebújhattak aludni, meg a cicamászókára gondoltak a mozdony oldalán, meg a cicakilátóra gondoltak a tetején, és figyelmesen néztek a fő-főcicára, és várták, hogy elmondja, mi lehet az, ami Katával kapcsolatos.

- Tisztelt egybegyűltek! – mondta Nemes Görbekarmosi – A helyzet az, hogy Kata... khem... szomorú.

A cicák nagyokat pislogtak, és tanácstalanul összenéztek. Olyan csönd volt, hogy még azt is hallották, ahogy Májvirágszemű Szidónia egyik kis kölyke csuklott egyet.

- Hogy... izé... szomorú? – kérdezte a füleit vakargatva Szőrszandálos Eduárd, a legszőrösebb cica a gyülekezetben.

- Úgy bizony! – bólogatott a cicafővezér – Nem ragyog. Nem csillog. Nem recseg olyan szépen, ahogy eleinte szokott. Egy incifincit sem reccsenti el magát. Sőt, mi több, még csak meg sem próbálja! Tehát attól tartok, nagyon is szomorú.

- De hát mi a macskarúgta oka lehet rá? – kérdezte Szőrszandálos Eduárd.

- Khem... – köhécselte Nemes Görbekarmosi egy kicsit zavartan – Pontosan ez az, amit ki kell találnunk, tisztelt kollégák! Mondanom sem kell, milyen jó Kata ez a Kata, következésképpen ha szomorú, nekünk mindannyiunknak macskakötelességünk segíteni rajta!

- Hümm, hümm! – hümmögtek a cicák töprengve. Mindnyájan szerették Katát, és szerettek is volna segíteni rajta, de végső soron csak cicák voltak, ezért csak cicamódra tudtak gondolkodni, nem pedig mozdonymódra.

- Lehet, hogy éhes! Hiszen mióta be van már ide zárva! – nyávogta Füligcsíkos Fidéliusz, a legkövérebb cica.

- Nem mindenki csak az evésre gondol! – torkollta le Prüsszentsegyet Kornélia, a cicavezér negyed-unokatestvére prüsszentve – Különben is, láttad már valaha is enni?

Füligcsíkos Fidéliusznak lekonyult a bajsza, és elhallgatott.

- Talán a karmait kellene megélesíteni... – ajánlotta Tejfölszagú Klementina – Én mindig nagyon szomorú vagyok, ha nem elég élesek a karmocskáim.

- Na és hol vannak a Kata karmai? – horkantotta Szőrszandálos Eduárd. Klementina nem tudott válaszolni.

- Akkor biztos játszani akar! – miákolta Körbeszalad Emília, aki még nagyon fiatal és tapasztalatlan cicalány volt, ezért nem is válaszolt senki a közbeszólására.

Nemes Görbekarmosi Fülecakkos Kázmér a szerszámosláda tetején üldögélve csak hallgatta a cicák civakodását és sorban elhangzó ötleteit, és foltos, vörös képe egyre komorabb és gondterheltebb lett. A temérdek cica közül egyiknek sem volt okos ötlete. Hullik a szőre! Megharapták a fülét! Kölyköket szeretne! Nőnek a fogai!

Bah! Csupa butaság! De hát hogyan is találhatnák ki, mit tegyenek? Hiszen ők csak cicák!

Nemes Görbekarmosi Fülecakkos Kázmér képe hirtelen felderült. Zseniális ötlet jutott az eszébe.

- Csendet! – ordította harmadszor is, és a sok cica ezúttal is egy mukk nélkül engedelmesen elhallgatott. Nemes Görbekarmosi méltóságteljesen megköszörülte a torkát.

- Khem... Kerítsétek elő Hétnyávogósi Oszkárt!

- Ó! Hogy milyen bölcs a mi Fülecakkosunk! – örvendeztek a cicák ámulva és csodálattal, és három erős fiatal kandúr már szaladt is a legöregebb cicáért, aki olyan öreg volt, hogy általában egy puha, meleg helyen aludt egész álló nap, még enni sem kelt fel, hanem a fiatal cicák hordták neki az ennivalót az alvóhelyére. Hamarosan hozta a három kandúr a vállán nagy óvatosan a nagyon-nagyon öreg, hófehér cicát, Hétnyávogósi Oszkárt, és letették szépen Fülecakkos Kázmér elé.

- Kedves Hétnyávogósi Oszkár! – üdvözölte Nemes Görbekarmosi az öreget – Te vagy közöttünk a legöregebb, te vagy a legbölcsebb is. Adj nekünk tanácsot! A mi Katánk, aki búvóhelyet, játszóteret és otthont ad nekünk, szomorú lett. Mit tegyünk, hogy segítsünk rajta?

Hétnyávogósi Oszkár lassan, megfontoltan bólogatott. Hófehér farkát lágyan maga köré tekerte, és a magasba emelte apró orrocskáját. A cicák lélegzetvisszafojtva várták, mit fog mondani.

- Igen, igen... – nyivákolta vékony, öreg hangján a legöregebb cica – Kata magányos. Mert Kata mozdony, és a mozdonyok nem egy helyben állnak ám, ahogy mi látjuk, hanem füstöt köpködve szaladgálnak odakint hosszú-hosszú vas-utakon, ilyeneken, amilyenen a Kata most áll. Én még láttam ilyet itt, amikor fiatal voltam. Katának biztosan hiányzik a szaladgálás.

Persze nem azt mondta, hogy mozdony, mert a cicák nem ismerik ezt a szót, de csodálatosképpen a cicák mégis pontosan megértették, mire gondol Hétnyávogósi Oszkár.

- Kiscica koromtól fogva itt élek ebben a mozdonyházban. – bólogatott lassan az öreg cica – Sokszor láttam, mit csinálnak az emberek, ha azt akarják, hogy egy Kata elinduljon. Ha segíteni akartok a mi Katánknak, akkor elmondom, mit kell tennetek...

Aznap este különös jövés-menés, készülődés kezdődött a fűtőházban. Az öreg Kata nem tudta mire vélni. A cicák mintha megbolondultak volna, futkostak keresztül-kasul a fűtőházban, csöveket húzgáltak a szájukban, hordókat gurigáztak apró mancsaikkal, fel-le szaladgáltak az öreg Nohab oldalán, összevissza nyargalásztak a tetején, és izgatottan pusmogtak egymás között. Kata csak csóválta volna a fejét, ha lett volna feje, amit csóválhat, és nem értette, mi ütött egyszerre a cicákba.

És hirtelen... Kata azt érezte, hogy lüktetni kezd benne az élet!

A cicák feltöltötték az üzemanyagtartályát!

Karmos cicalábacskák trappoltak végig a fűtőházon, és Kata orra előtt lassan kinyílott a nagy vaskapu, és benézett rajta a jó szagú éjszaka.

És a Kata nevű dízelmozdony még egyszer újra kiszáguldott a szabadba. Kerekei vígan csattogtak a síneken, szaladtak mellette a fák, a szél a fülébe fütyült, és elkapta és messzire sodorta a dudája boldog hangját. A dízelmozdonyban, meg a tetején, meg az oldalán temérdek ragyogó arcú cica utazott, csak úgy lobogott a bajuszuk meg a farkuk a menetszélben. Telides-teli volt a Nohab vörös meg tarka meg fekete meg mindenféle színű cicával, és mind-mind fülig érő szájjal, repeső szívvel mosolygott.

Csodálatos éjszaka volt. Senki nem tudta hogyan és miképp, talán a cicák nagy-nagy szeretete tette, vagy valami titkos varázslat történt, de azon az éjszakán minden ember mélyen aludt. Senki nem látta meg őket, aki megkérdezhette volna, vajon mit keres egy cicákkal telerakott, öreg, pattogózománcú Nohab a síneken száguldozva.

És amikor a hold fényes, ezüstös arca halványodni kezdett, és eljött a hajnal, a fűtőházban egy seregnyi cica és egy öreg dízelmozdony aludt mélyen, összebújva, és mindegyik mosolygott álmában.