Mézes mese

Eljött a karácsony.

Katka és Lóci reggel óta izgatottan sutyorogtak egymás között. Azt találgatták, mit fog majd szólni Apuka és Anyuka az ajándékaikhoz, amiket nekik készítettek. Idén igazán kitettek magukért, napokig rajzoltak, színeztek és ragasztottak, és már alig várták, hogy átadhassák a műveiket.

Apuka reggeli után behozta a fenyőt a szobába, hogy beleállítsa a tartójába. A tűlevelek finom illata rögtön betöltötte az egész lakást. A gyerekek tudták, hogy Apukát egy időre lefoglalja ez a munka, mert alapos volt, és nagyon gondosan dolgozott, hiszen senki nem szerette volna, hogy a fenyő esetleg kidőljön a tartóból, amikor már csodaszépen fel van díszítve.

Egy darabig figyelték, ahogy Apuka ügyes, erős keze dolgozik, azután valami más ragadta meg a figyelmüket, amitől egy csapásra elfelejtették a fenyőt.

- Idén mézesbábokat is aggatunk a fára – mondta Anyuka. – Mindjárt nekilátok, és meglátjátok, délutánra kisülnek a mézeskalács figurák.

Katka és Lóci arca azonnal kipirult az izgatottságtól.

- Mi is! Mi is! – ugrálták körül Anyukát könyörögve. – Hadd süssünk mi is veled!

- Rendben! – felelte Anyuka nevetve, és megborzolta a két lurkó haját. – De sütés közben nincs ugrándozás! És a késhez csak én nyúlok, világos? Nem akarom, hogy megvágjátok magatokat.

A gyerekek mindent komolyan megígértek. Anyuka nekilátott előpakolni a tálakat, kanalakat, szaggatókat, mérleget, gyúródeszkát. Lócit a kamrába küldte a lisztért, cukorért, és mézért, hiszen már nagyfiú, elbírja őket egyedül. Katkának odaállította a szekrény elé a létrát, hogy felérje a felső ajtót, a kislány pedig leadogatta neki az illatos fűszereket: fahéjat, szegfűszeget, szegfűborsot, csillagánizst, gyömbért, kardamomot, szerecsendiót.

- No, fiatalok! – mondta Anyuka, amikor minden elöl volt. – Itt a recept. Én kimérem, Lóci ellenőrzi a mérlegen, hogy pont annyi-e, amennyi kell, Katka meg beleönti a nagy tálba.

Csuda jó móka volt! A liszt és a cukor után a tálba kerültek a fűszerek is, és Katka boldogan kavargatta az egyre színesedő kupacot. Végül Anyuka azt is megengedte, hogy belecsorgassák a külön tányérkába kimért aranyosan csurranó mézet. A gyerekek egy picit még bele is nyalogattak a finom édes mézbe, de csak az üvegből mertek a kiskanalukkal, abból nem, ami már ki volt mérve, nehogy elrontsák a receptet.

- Most jöhet a tojás és a margarin – rendelkezett Anyuka, és Lóci már nyitotta is a hűtőszekrényt, hogy a kezébe adja.

Miután a margarint is kimérték, Katka óvatosan megolvaszthatta a tűzhelyen, Anyuka meg felütötte a tojásokat. Mind belement a nagy tálba.

Katka és Lóci az asztal szélére támaszkodva, izgatottan figyelték, ahogy Anyuka fürgén, ügyesen kavargatja a masszát. Előbb csúnya maszat lett belőle, aztán kezdett szépen összesűrűsödni, míg Anyuka kénytelen volt fakanál helyett a kezével gyúrni-gyömöszölni az illatos aranybarna tésztát.

Végül előkerült a gyúródeszka, és Anyuka szép sima lappá nyújtotta a mézeskalácsnak valót.

- Na, most aztán elő a szaggatókkal!

Katkának és Lócinak nem kellett kétszer mondani. Hiszen erre vártak, mióta megtudták, hogy mézeskalács lesz. Lelkesen válogattak a szaggatók között, és nagy figyelemmel szaggatták ki egymás után a csillagokat, fenyőket, csengőket és angyalkákat. Anyukának nem is jutott a szaggatókból. De nem is volt rá szüksége! Fogta a kését, és olyan helyre kis mackót kanyarított vele a tésztából, hogy még! Katka felsikkantott örömében.

- Ó, Anyuka! Tudnál kiscicát is? Ó, kérlek szépen, csinálj nekem kiscicát!

- Nekem meg vonatot! – vágta rá azonnal Lóci.

Anyuka nevetett.

- Lesz kiscica is meg vonat is! Csak legyetek türelemmel. Előbb dugjuk be ezt a sok angyalkát meg csillagot a sütőbe, hadd pirosodjanak, amíg mi kiszabjuk a testvéreiket!

Na hiszen, pont hogy türelmük nem volt a gyerekeknek, annyira fellelkesültek attól, hogy bármit kérhetnek, minden óhajuk teljesül. Nekik lesznek a legpompásabb mézeskalácsaik az egész városban! A szaggatókat el is felejtették, várhatták szegények, hogy megint kézbe vegyék őket.

Anyuka becsusszantotta a sütőbe az első tepsire valót, azután nekiállt teljesíteni a kívánságokat. A keze fürgén járt a tészta felett, és máris ott dorombolt egy mézes kiscica, meg ott fütyült egy mézes mozdony. Katka ezután tündért kért, Lóci meg autót. Nyissz-nyassz, suhintott Anyuka, és a tündér meg az autó is bekerült a következő tepsibe. Katka kívánságára nyuszi, királylány, masni követte az eddigi mézeseket, Lóci kérésére meg lovacska, trombita és mesekönyv.

Hamarosan megtelt egy újabb tepsi is, és közben kisült az első. Anyuka vastag kesztyűbe bújtatta a kezét, kihúzta a sütőből a forró tepsit, hagyta egy picit hűlni, azután Katka és Lóci óvatosan kiszedegették belőle a figurákat egy tálcára. Sitty-sutty, be is csusszant a sütőbe a második tepsi. A gyerekek vágyakozva szimatolták a frissen kisült illatos mézeskalácsokat, és bizony be kell vallanom nektek, hogy mindketten elcsábultak. Két kis csillag nem került fel aznap este a fára, mert Katka meg Lóci azon nyomban elmajszolta, amint eléggé kihűltek ahhoz, hogy ne égesse meg a szájukat.

De bőven volt még a tésztából, és Anyuka is ott állt, parancsra várva, mi szülessen a kése alatt. Nem kellett sokáig várnia. A gyerekek ontották magukból az ötleteket. Mire a második tepsi is kisült, már volt ott csiga, madárka, süni, elefánt, zsiráf, manó, gomba, falevél, olló, gomb, de még egy nadrág is! Anyuka mindet olyan ügyesen kivágta, hogy csodálatosan rájuk lehetett ismerni.

Mire az utolsó tepsi is kisült, alaposan kifáradtak. Apuka addigra elkészült a fenyővel, ami most délcegen állt bent a sarokban.

- No, ifjoncok! Hát kész van-e már a mézeskalács? – kérdezte Apuka nevetve, ahogy megállt az ajtóban, és végignézett a díszes társaságon.

- Kész, kész! – lelkendezett Katka és Lóci. – És képzeld, Apuka, tündér is van, meg vonat, meg egy csomó minden!

- Dehogy van kész! – rázta meg a fejét Anyuka. – Hát hol marad a díszítés? Így akarjátok hagyni szegény mézeskalácsokat, meztelenül? No, hozzatok csak ide még egy tojást!

- Ó! Ó! – tapsikolt örvendezve Katka. – Díszes mézeskalácsunk lesz!

Lóci máris ott volt egy újabb tojással. Anyuka ügyesen kétfelé választotta, és a fehérjét egy kis cukorral olyan csuda fehér habbá verte, hogy még a felhők is megirigyelhették volna. Aztán két kis zsákocskát csinált, mindegyiket megtöltötte habbal, jól bekötözte, a csücskére meg egy icipici lukat csippentett, és a gyerekek kezébe adta.

- No, most rajzoljatok vele!

Hű, micsoda remek játék volt ez! Meg kell vallani, az első angyalkák kicsit még maszatosra sikerültek, de aztán a gyerekek egyre jobban belejöttek, és a tálca feléhez érve már nem is voltak ferdék a süni szemei, és a tüskéi is csak egy egészen kicsit voltak cakkosak. Katka még a nyelvét is kidugta, miközben rajzolt, annyira igyekezett, Lócinak meg habos lett az orra hegye, mert túl közel hajolt a mézesvitézhez, hogy tökéletes pitykéket csináljon a dolmányára.

Mire elkészültek, hiába vigyáztak, csupa ragacsok voltak az édes máztól.

- Gyertek, maszatjankók, mosakodjatok meg! – nevetett Anyuka. – De aztán igyekezzetek, mert még dolgunk van! Fel kell madzagolnunk a mézesbabákat, hogy fel tudjuk akasztani őket a fára!

Ilyen gyorsan még sosem készült el a két gyerek a mosakodással. Mire tisztán és frissen visszatértek a konyhába – becsszóra Katkának is csak egy icipici máz maradt a kisujja hegyén –, Anyuka már ott várta őket a tűkkel és a fonállal. Mindketten kaptak egy-egy jó nagy, tompa hegyű tűt, hogy meg ne szúrják az ujjukat, és Anyuka segített belefűzni a fonalat, azután nekiláttak, hogy akasztót készítsenek a bábokra. Ugyan volt egy kis vitatkozás, amikor nem tudták eldönteni, hogy az elefántnak a fülét fúrják-e át vagy a feje búbját, de végül mindegyik mézesbaba megkapta a maga csinosan megcsomózott akasztóját.

- Jól van, konyhainasok! Jól dolgoztatok! – dicsérte meg őket Anyuka, ahogy elégedetten megszemlélte a végeredményt. – No, most gyerünk a fához!

Katka és Lóci segítettek Anyukának bevinni a szobába az alaposan megrakott tálcákat. A szoba küszöbén azonban földbe gyökerezett a lábuk az ámulattól.

A nagy munkában észre sem vették, hogy Apuka közben elkészült a fa díszítésével, és a bájos kis fenyő most csupa fényben-gyöngyben feszített odabent.

- Ó, de szép! – lehelte Katka.

- De lesz még rajta hely a mézesbabáinknak? – kérdezte Lóci aggodalmasan, mert a fenyőcske ugyancsak tele volt gömbökkel, szalagokkal, meg miegymással.

Apuka megsimogatta a fejét.

- Lesz, lesz! Csak figyeljetek! Ügyes kis fenyő ez. Majd meglátjátok, úgy elhelyezzük rajta a mézeseiteket, hogy akár kétszerennyi is elférne rajta!

Lóci kissé megnyugodott, de azért nem volt egészen biztos benne, hogy sikerülni fog. Apuka azonban csakugyan olyan hozzáértéssel és gondossággal aggatta fel az ágakra az illatozó díszeket, amiket a gyerekek felváltva a kezébe adogattak, hogy hipp-hopp elfogyott belőlük egy tálcára való, és még mindig nem látszott, hogy a fenyő egészen megtelt volna.

Csak egyetlen baleset történt a díszítés alatt, amikor a Marci cica bekíváncsiskodott a szobába, és úgy megtetszett neki a fenyő, hogy mielőtt észrevették volna, lepofozta szegény mézes manót a fáról. Szerencsére nem tört el semmije, csak az egyik cukorhab gombja pottyant le róla, de Anyuka ügyesen visszaragasztotta egy kis tojásfehérjével. A sértődött Marcit kitessékelték a szobából. Nem is engedték be többet, amíg be nem fejezték a díszítést, és később is csak felügyelet mellett tartózkodhatott odabent.

A nagy munkában alaposan megéheztek. Katkának és Lócinak talán nem lett volna ellenére, hogy csak mézeskalácsot ebédezzenek, semmi mást, de a saját kezükkel díszített mézesbabák olyan gyönyörűen himbálóztak az ágakon, hogy akkor is sajnáltak volna hozzájuk nyúlni, ha Anyuka nem figyelmezteti őket, hogy ott a finom húsleves és töltött káposzta.

Most már nemcsak fenyőillat, de mézeskalácsillat is terjengett a levegőben, és a gyerekek többször elégedetten szimatoltak, miközben arra vártak, hogy eljöjjön az ajándékozás ideje.

- Ilyen illatos fenyőnk még sosem volt! – súgtak össze többször is.

És végre, végre beesteledett. Apuka meggyújtotta a fán a fényeket, és amikor vacsora után a gyerekek beszaladtak a szobába, már ott várakozott alatta a sok pompás ajándék. Ó, de nagy mulatság volt kibontogatni őket, húzgálni a masnikat, zörgetni a csomagolópapírt! Még a Marci cica is besegített a kicsomagolásban, akit azzal a szigorú feltétellel, hogy rendesen viselkedik, és nem bántja a feldíszített fenyőt, beengedtek a szobába. Igazán rendes cica volt, Katka meg is dicsérte, mert egyszer sem próbálta bántani a mézeskalács babákat. Ehelyett a szalagokkal játszott, papírgalacsinokat kergetett, majd amikor az egészet elunta, belehengergőzött a legnagyobb csomagolópapírba, cipócskává gömbölyödött, és ott dorombolt békésen.

Csodásak voltak az ajándékok. Egyik szebb volt, mint a másik. Katka és Lóci nem is győzte forgatni, nézegetni, ölelgetni őket. Volt ott új baba teljes ruhatárral, mosolygó hintaló, csokoládé, meg még egy sereg más gyönyörűség.

De a legszebbek mégiscsak a mézeskalács díszek voltak.

A gyerekek időről időre otthagyták a játékaikat, hogy megkeressék, hová is került a fán a süni, a lovacska vagy a tündér.

Este, amikor végre lefeküdtek, és Anyuka leoltotta a villanyt és jó éjszakát kívánt nekik, Katka jólesően szívta be a mézes fenyőillatot.

- Jó éjszakát, mézesbabák! – suttogta a fenyőcske felé, miközben magához ölelte a nyusziját. – Aztán holnap is itt legyetek! Nehogy megszökjetek a fáról éjjel!

Mézről, fenyőről, meg cukordíszes mézesbábokról álmodott, akik életre kelve leugráltak az ágakról, és egymásba kapaszkodva körtáncot jártak a karácsonyfa körül.