Jégvirágok

Dorka a kályha durmolására ébredt reggel. Anyuka megrakta fával és meggyújtotta, mert biztosan hideg volt az éjjel. Dorka nem érezte, mert ő bent volt a jó meleg paplan alatt, de most jó idő volt, le is rúgta rögtön a paplant magáról.

Felült az ágyában, kidörgölte az álmot a szeméből, és megsimogatta a cicamintákat a pizsamáján. Ilyen pizsamája egész biztosan senkinek nem volt az egész oviban, mert anyuka varrta neki, azon a nagy varrógépén, ami ott állt a sarokban, és olyan szörnyű hangosan búgott, amikor anyuka használta. Dorka már egyedül öltözött, mert már nagylány, jövőre iskolás lesz, de most még nem vette le a pizsamát, mert a cicafejek olyan szépen mosolyogtak vissza rá. Hadd legyenek még rajta egy kicsit.

Inkább feltérdelt az ágyon és odahajolt az ablakhoz.

- Ó! – mondta Dorka, és csodálkozva bámult kifelé a kertre.

Az ablak alatt, a káposztaágyásban még üldögélt egy-két bánatos káposzta, amit anyuka még nem főzött meg, de a csipkés levelüket most fehér szegély díszítette. Fehér csíkok voltak a krizantémokon is, de fehér volt a fű is az ágyások mellett, meg fehér a fák levele, de még a kerítésdrót is. Az éjszaka leszállt a dér, és ráült a világra.

Dorka gyönyörködve nézte a nagy fehérséget. Kicsit olyan volt, mintha hó lenne, és Dorka azt játszotta, hogy tényleg az, és elképzelte, milyen hóembert épít majd a járda szélére az oviba menet, és hogy fogja megdobálni hógolyóval a copfos Petrát az óvoda udvarán. De persze nem hó volt, csak dér, ebből nem fog tudni sem hóembert, sem pedig hógolyót gyúrni, de ha már itt van a dér, akkor itt van a tél, ahogyan anyuka szokta mondani. Hamarosan lesz majd hó is, és akkor lesz hócsata is, és talán, de csak talán, ha jó gyerek lesz, anyuka megengedi majd, hogy szánkóval menjen az oviba.

Annyira elmerült az álmodozásban, hogy észre sem vette, amikor az ablaküvegen kicsi kacskaringók kezdtek nődögélni a sarokban. Nőttek, nődögéltek, és csipkés fehér virágminták lettek belőlük. Már egészen betakarták az ablak sarkát.

Valami halk karmicsálás is volt, ami megütötte Dorka fülét, és erre aztán odanézett. Jól is tette, különben talán sose vette volna észre azt a furcsa fehérruhás kis manócskát, aki kívülről ült az ablakpárkányon, és a körme hegyével kapirgálta az ablaküveget. Kócos, fehér haja volt, ami összevissza meredezett, mint a sündisznó tüskéi. Dorka egyszer látott már igazi sünt, apuka találta a fészerükben tavaly nyáron. Nagyon helyes volt, a rózsaszín orrocskájával hangosan szuszogott, és amikor Dorka megpróbálta megfogni, rögtön tüskés gombóccá gömbölyödött.

A furcsa manócska haja pont ilyen tüskegombóc volt, csak éppen fehér, vagy egy kicsit átlátszó. Mintha jégcsapokból lenne a haja, gondolta Dorka. Az ujjai is olyanok voltak, mint a jégcsapok, hosszúak és vékonyak, és hegyesek is, azokkal kapirgálta a manócska az ablakot. Olyan elmélyülten pingálta az üvegre a virágmintákat, hogy még a nyelve hegye is kilógott, az is pont olyan fehér volt, mint a bőre meg a deres pókhálóból készült ruhája. Biztosan fázhat szegény ebben a lenge ruhában ilyen hidegben, bár nem látszott, hogy dideregne.

Dorka nézte, nézte, ahogy a manócska egyre rajzol, végül nem bírt a kíváncsiságával.

- Hát te meg ki vagy?

- Jaj! – ugrott fel a manócska rémülten.

Eddig észre sem vette Dorkát. Rögtön abbahagyta a rajzolgatást, és nekilódult, hogy elmeneküljön.

- Jaj, ne! Ne szaladj el! – kérlelte Dorka. – Nem akartalak megijeszteni!

A manócska még mindig elég rémültnek látszott, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne, de végül mégis csak sóhajtott egyet.

- Hát jó. Most már úgyis megláttál. Akár maradhatok is. Úgysem fejeztem még be a jégvirágokat.

- De ki vagy te?

A manócska kihúzta magát, így jól látszottak a csillogó dérgyöngyök a pókhálóruháján.

- Én vagyok a dérfülű-jégfogú fagytündér! – felelte büszkén.

- Nem látszol tündérnek… – jegyezte meg Dorka.

- Tudod is te, milyen egy tündér! – fortyant fel a manócska mérgesen. – Azért mert nincsenek szárnyaim meg virágszirom-ruhácskám, meg nem vagyok szépséges, már nem is lehetek tündér?

- Jó, jó, bocsánat! Nem akartalak megbántani. És igazán nem is vagy csúnya. Tényleg.

A dérfülű-jégfogú végigmérte Dorkát, aztán lassan megnyugodott, már nem szikráztak a szemei, csak egy egész kicsit, amennyire a jég csillog.

- Rendben, megbocsátok. Végül is nem láthattál még igazi tündért, igaz?

- Nem nagyon – ismerte be Dorka. – Te vagy az első.

- Hát igen. Általában vigyázunk arra, hogy ne lássanak meg bennünket az emberek. És tulajdonképpen igazad van. A nyári rokonaim pont úgy néznek ki, ahogyan gondolom elképzeled őket. De ők olyan kis érzékenyek, az első nagyobb széltől megfáznak és prüszkölni kezdenek, úgyhogy amint beköszönt az ősz, bevackolják magukat egy tündérfészekbe, és ki se dugják onnan az orrukat tavaszig. Ilyenkor télen csak mi vagyunk ébren, téli tündérek.

Volt egy kis büszkeség a hangjában, ahogyan ezt mondta, és elégedetten düllesztette hozzá apró mellét, csak úgy ragyogtak rajta a dérgombok.

- Most már értem – bólogatott szaporán Dorka. – De mondd csak, nem fázol abban a vékony ruhácskában?

- Mi, téli tündérek, erősek vagyunk – felelte Dorka szerint kicsit beképzelten a dérfülű-jégfogú. – Nekünk meg se kottyan egy hideg! Én hóban szoktam fürödni, nem ám virágporban, mint azok a gyenge kis nyári rokonaim! Azám! A hóviharban táncot járok, és a szél hátán nyargalászom!

- Nahát! – ámuldozott Dorka.

A dérfülű-jégfogú elégedetten mosolygott.

- Bizony! Én festem be dérrel a földet meg a növényeket, és én rajzolok jégvirágot az ablakokra. Jó nagy munka ám ez, ezt nem lehet csak úgy hipp-hopp elvégezni. Mi, téli tündérek, keményen dolgozunk, nem csak szálldogálunk virágról virágra, mint a nyári rokonaim, akik egész évben tavasztól őszig a virágokat porozgatják.

Dorka azért ebben nem volt annyira biztos. Hiszen olyan borzasztó sok virág van, főleg tavasszal, hóvirág, ibolya, kankalin, tulipán, orgona, aranyeső, és még az a sok mezei virág. Szegény nyári tündérkéknek elkophat a szárnyacskájuk, mire valamennyit beporozzák. De ezt nem akarta mondani ennek a jégfülű-dérforgúnak, mert nem akarta megbántani. Hiszen lehet, hogy egy kicsikét beképzelt, de azért mégiscsak kedves.

- És mondd csak, kedves fagytündér, mit csinálsz nyáron? Segítesz a nyári rokonaidnak?

- Ugyan! – hencegett a dérfülű-jégfogú. – Virágokat porozni? Ilyesmivel nem foglalkozom. És nyáron nincsen fagyos szél, amivel utazgassak.

- Hát akkor mit csinálsz?

- Nyári álmot alszom!

- Nyári álmot?

- Bizony! Keresek egy jó huzatos, hideg barlangot, telefújom dérrel, oda bekucorodok, és végigalszom a nyarat. Csak akkor bújok elő, ha végre megjöttek az első finom őszi szelek, és már nem kell félnem, hogy a dérgombok leolvadnak a nagy melegben a mellényemről.

- És mikor keltél, kedves fagytündér?

- Tegnapelőtt. Egy kicsit elszundítottam, de most már vissza sem fekszem tavaszig!

Dorka bólogatott. Tegnapelőtt már tényleg sapkát kellett húznia. Azt a piros lepkéset vette fel, amit anyuka kötött. Dorka választotta ki a mintát anyuka könyvéből, amiben a kötésminták voltak. Ilyen sapkája se volt senki másnak az oviban, gondolta büszkén.

- Rajzolj még olyan szép virágokat az ablakra, légy szíves! – mondta a dérfülű-jégfogúnak.

A fagytündér rögtön lekucorodott, és olyan gyönyörűséges mintákat kanyarított az ablaküvegre, hogy Dorka biztos volt benne, hogy ilyen szép jégvirágokat még soha életében nem látott.

Zumm! A kályhában rottyant egy nagyot az egyik égő fahasáb. Anyuka benyitott a zajra Dorka szobájába.

- Jaj! – sikkantott a dérfülű-jégfogú, és egy pillanat alatt úgy eltűnt, hogy Dorka nem is látta merre futott. A jégvirágok félbe maradtak az ablakon.

Dorka csalódottan ült vissza az ágyra. Anyuka elijesztette a fagytündért.

- Már ébren vagy? – dugta be a fejét anyuka az ajtórésen.

- Igen, anyu!

- Akkor jó. Nem akartalak felébreszteni, olyan jól aludtál. Jó meleg volt, igaz-e? Befűtöttem neked, hogy ne fázz. De most már öltözz fel, kész a reggeli.

Dorka engedelmesen bólogatott, és elkezdett kibújni a cicás pizsamából.

Hallotta, ahogy kint a konyhában anyuka csörömpöl a kakaós bögréjével. Amikor felöltözve kiment hozzá, a meleg kakaó már ott gőzölgött a bögrében.

Anyuka rámosolygott.

- Nézd csak! – mutatta a konyhaablakban nőtt jégvirágokat. – Az éjjel megjött a tél. Ma már nagykabátban megyünk az oviba.

- Tudom, anyu – bólintott Dorka. – Ez azért van, mert a dérfülű-jégfogú fagytündér felébredt a nyári álomból.

Anyuka csodálkozva ránézett.

- Nahát! Hogy te miket tudsz kitalálni!

A fejét csóválta és nevetett. Ő nem látta a fagytündért. De Dorka látta, hogy a konyhaablak jégvirágai között bekukucskál egy kis jégcsaphajú, tüskés fej, és a dérfülű-jégfogú odainteget neki.