Tündér a kútban

Potty, potty, potty.

Ezek Janka könnyei voltak, ahogy potyogtak bele az öreg, mohos kávájú kút vizébe. A kislány egy nagy, zuzmóval borított kövön ült, két karja a kút káváján feküdt, fejét a karjaira hajtotta, és keservesen sírdogált. Még két barna copfja is, melyekben nagy, piros masnit hordott, bánatosan fityegett a hátára lógva.

A kút a Kiserdőben állt. Így hívták azt a néhány tucat fából és sűrű bokrokból álló területet a falutól nem messze, egy domb tetején, ahová a környékbeli gyerekek szívesen jártak játszani. Nyáron bújócskázni lehetett itt, télen nagyokat szánkózni, tavasszal pedig az egész Kiserdő telis-tele volt lila és fehér ibolyával. Volt itt egy rom is, egy rogyadozó házikó, amelyiknek már csak a falai álltak. Valamikor lakott itt egy öreg néni, Vilma néninek hívták. Jankának a nagymamája mesélt róla, ő még ismerte Vilma nénit. Akkoriban még takaros kis házikó volt itt a Kiserdőben, a falai fehérre meszelve, bár alig látszottak a sok borostyántól, és piros cserepes teteje volt. Olyan volt, mint a Mézeskalács-házikó a Jancsi és Juliskában. Vilma nénié volt a kút is, igaz, akkor még nem volt ilyen mohos a kávája, hanem szép tiszta és fényes. Janka szívesen megnézte volna, és szívesen találkozott volna a nénivel is, biztos nagyon kedves és aranyos volt, de hát Vilma néni nagyon régen meghalt, amikor Janka anyukája még kisbaba volt, kisebb, mint most Janka kistestvére, Petike.

Most ősz volt, a Kiserdőben senki nem volt, csak Janka. Vége volt a szünidőnek, a gyerekek mind otthon írták a leckéjüket, az óvodásokat pedig már nem engedték ki a szüleik. Hűvös volt, Janka is felvette a hímzett kis kardigánját, ami most félrecsúszott a hátán, ahogy a kútra könyökölve sírdogált. Jankának is otthon kellett volna leckét írnia, hiszen tavaly óta már iskolás volt, de nem figyelt rá senki, és ő nagyon szomorú volt. Köszönés nélkül futott el otthonról, nem szólt senkinek, hová megy, csak szaladt egyenesen a Kiserdőbe, ahol lerogyott a kút mellé, és csak sírt. A könnyei meg potyogtak bele a vízbe: potty, potty, potty.

- Naaa! Ezt meg mégis hogy képzelted, hallod?

Janka megdermedt. A hangocska, ami ezeket mondta, alig volt erősebb egy csengő hangjánál, és nagyon felháborodottan hangzott. Janka kénytelen volt felemelni sírástól piros arcát a karjairól, ha látni akarta, ki szólt hozzá. Először nem látott senkit, pedig alaposan körülnézett. Azután végre észrevette az illetőt, és kerekre nyíltak a szemei.

Egy pöttöm lányka állt a kút káváján, éppen vele szemben, a kezeit csípőre tette, és nagyon haragosan nézett Jankára. Éppen akkora volt az egész lányka, mint Janka keze a csuklójától a középső ujja hegyéig. A haja szőke volt, és a válláig ért. Cipője nem volt, mezítláb álldogált a kút káváján. Pókhálóvékony ruhácskát viselt, aminek olyan színe volt, mint a nagymama gyöngyökből fűzött, esküvői nyakláncának, olyan se nem szürke, se nem fehér. De Jankát a szárnyai érdekelték a legjobban: négy szárnya volt, kettő jobboldalt és kettő baloldalt. A pöttöm lányka félig összecsukta őket, és így leértek egészen a bokájáig. Átlátszóak voltak, mint a légy szárnyai, de annál sokkal-sokkal szebbek, mert fényesen csillogtak, és szivárványszínben tündököltek, ahogy rájuk sütött a nap. Az apró lányka szárnyairól pici vízcseppek csöpögtek, mintha most bújt volna ki a víz alól. Janka egész biztosan tudta, hogy ez a picurka lány egy igazi tündér.

A tündér továbbra is duzzogó arcot vágott, és toporzékolt.

- Hát te meg ki vagy? – kérdezte Janka ámulva, és elfelejtette, hogy az előbb még úgy sírt, hogy csak úgy potyogtak a könnyei.

A tündér mérgesen toppantott egyet.

- Ezt én is kérdezhetném tőled! Idejössz, telepotyogtatod az otthonomat a sós könnyeiddel, és még te kérdezed tőlem, hogy ki vagyok!

- A... a kútra gondolsz? – kérdezte Janka csodálkozva.

- Igenis arra! – válaszolta a tündér. – Én itt lakom! Méghozzá nagyon kényelmesen! Legalábbis addig nagyon kényelmes volt, amíg te meg nem jöttél, és tele nem potyogtattad! Egy darabig tűrtem, azt hittem, majdcsak abbahagyod, de nem, te tovább sírtál! Már egészen sós lett a kút vize. Muszáj volt közbelépnem, különben telesírtad volna az egészet!

Janka egészen elámult. A pirinyó tündér dühösen toppantgatott apró lábacskáival, és nagyon sértődötten nézett Jankára.

A kislány elpirult.

- Ne haragudj. Igazán nem akartam. Nem tudtam, hogy te itt laksz.

- Jellemző! – morogta a tündér. - Az emberek sose vesznek észre bennünket, tündéreket!

- Mert... olyan picik vagytok...

- És akkor már nem is kell észrevenni bennünket?

Olyan mérgesen mondta ezt, hogy Janka egy egészen kicsit megijedt, és egy kicsit szégyellte is magát. Szeretett volna megint síri egy kicsit. Lefelé nézett, a kút szélén zöldellő mohára, és az ujjával piszkálgatta.

A tündér észrevette.

- Jó, jó. – mondta egy kicsivel kedvesebben, és ő is lehajtotta a fejét, és a lábujjával a mohát kezdte rugdosni – Igazad van, tényleg nem tudhattad, hogy itt lakom. És... a tündérillem szerint illett volna bemutatkoznom, amikor megkérdezted, hogy ki vagyok. Sőt, igazából már azelőtt azzal kellett volna kezdenem, mielőtt rád kiabáltam. De hát igazán olyan mérges voltam... Tudod, a házacskám körül úszkáltam odalent a kútban, amikor minden olyan sós kezdett lenni, és én mérges lettem, és följöttem, és... Szóval, azt akarom mondani, hogy... ne haragudj. Az én nevem egyébként Csendille.

- Szia, Csendille – mondta Janka, és a nadrágja zsebéből előhalászott egy zsebkendőt, hogy megtörölje az orrát, mert az előbbi sírástól még egy kicsit szipogott. – Szép neved van. Az enyém Janka.

- Az is szép név – felelte Csendille udvariasan. Úgy látszik, nagyon bántotta, hogy az előbb úgy kiabált a kislánnyal.

Janka fintorgott, és megrántotta a vállát.

- Á, szerintem nem igazán.

- Miért? Nekem például tetszik.

- Á, az iskolában senkit nem hívnak így, egyedül engem. Van egy csomó Kata meg Kriszti meg Eszter, de Janka egy se, csak én egyedül.

- Szeretnél inkább Kata vagy Eszter lenni? – kérdezte Csendille.

Janka a tündére nézett. Ezen még soha nem gondolkodott.

- Hát... Nem is tudom. Talán mégsem. Igaz, hogy néha csúfolnak a nevem miatt, de legalább ha valaki kiabálni kezd, hogy „Janka!” akkor tudom, hogy biztosan engem hívnak. Ha Eszter lennék, sose tudnám, hogy nekem kiabálnak éppen, vagy egy másik Eszternek.

- Na látod – mondta Csendille elégedetten. Közelebb ment a kislányhoz, és Janka karja mellett leült a kút szélére a puha mohára, a lábait lelógatta, és lógázni kezdte őket. Janka kíváncsian nézte a pirinyó tündért. Csendille kitárta a szárnyacskáit, és megrebegtette őket, hogy a vízcseppek lepotyogjanak róla.

- Nagyon szép szárnyaid vannak – mondta Janka kicsit félénken, hátha megint megharagítja véletlenül valamivel a tündért.

Csendille arca felragyogott.

- Köszönöm! Ez nagyon kedves tőled!

- És... repülni is tudsz velük?

Csendille szárnyai megrebbentek, aztán hirtelen olyan gyorsan kezdtek verdesni, hogy Janka már nem is látta őket, csak egy homályos folt látszott belőlük, Csendille pedig felemelkedett a levegőbe, és ott lebegett egy picit Janka orra előtt, illegette magát egy kicsit, körbefordult, azután visszaereszkedett a kút szélére.

Janka nagyra nyílt szemekkel bámulta.

- Ez gyönyörű! – kiáltott fel lelkesen.

- Miért gondoltad, hogy nem tudok repülni? – kérdezte Csendille. – Hiszen tündér vagyok, erre biztos rájöttél. A tündérek pedig tudnak repülni. Mi másért lenne különben szárnyunk?

Janka azt hitte, Csendille most megsértődött, de a tündér nem tűnt durcásnak, éppen ellenkezőleg, nagyon kedvesen nézett rá.

- Hát... – felelte Janka. – Azt mondtad, hogy a kútban laksz. Mármint a víz alatt. Ugye? Csak azt gondoltam, hogy aki a vízben lakik...

- Az nem tud repülni? Nem hallottál még a repülőhalakról?

Janka összehúzta a szemöldökét, és eszébe jutott, hogy tényleg tanult valamit erről az iskolában környezetismeret órán. Sose tudta elképzelni, hogy létezhetnek olyan halak, amik kiugrálnak a vízből, és repkednek, de ha Csendille mondja, akkor biztosan így van.

- De, de igen, hallottam – felelte Janka.

- Na látod – mondta Csendille, és megrezegtette a szárnyait. Úgy látszik szerette ezt mondani.

Janka felállt a kőre, amin eddig ült, és Csendillét utánozva felült a kút peremére, csak ő kifelé lógatta a lábait, mert befelé nem mert fordulni, félt, hogy beleesik a kútba. Így is félt egy kicsit, és tudta, hogy az anyukája biztos nem engedné, hogy a kút szélére üljön, de a tündér mellett akart ülni. Csendille megfordult, és most már ő is kifelé lógatta a lábát, mint Janka.

- Te igazán itt laksz a kútban? – kérdezte Janka érdeklődve – És igazi házikód van? A víz alatt?

Csendille bólintott, és Janka úgy látta, hogy egy kicsit elpirult.

- Hát, nem valami nagy palota – ismerte be piros arccal. – Csak egypár kiürült csigaház, meg néhány buborék. Abból építettem, amit találtam, és ebben a kútban nem sok minden van.

- Te építetted? – kiáltott fel csodálkozva Janka. – Nahát! De jó! A mi házunkat a dédnagypapám építette. A nagymamám azt mesélte, hogy ezt a házat is ő építette, itt a fák között. Tudod, Vilma néninek, aki régen itt lakott. Most már csak rom, és nem valami szép, bár nekem így is tetszik, de egyszer nagyon szép volt. Fehér falai voltak, meg piros teteje.

- Ühüm – bólogatott Csendille. – Emlékszem rá. Muskátlik voltak az ablakában. Nagyon kedves néni volt. Miután megtudta, hogy itt lakom, mindig rakott nekem pár szem kalácsmorzsát vagy gyümölcsöt a kút szélére. A ribizlit szerettem a legjobban.

Janka majdnem leesett a kútról, úgy meglepődött. De nem a ribizli miatt. Neki is az volt a kedvence. Néha szedett is itt, mert a rom körül még megvoltak a régi bokrok, és volt szeder is meg málna. De most nem érdekelték a gyümölcsök, csak az, amit Csendille mondott.

- Te láttad a házat? De hiszen akkor... Hiszen az nagyon régen volt!

- Nem olyan nagyon... – felelte a tündér zavartan.

- Mondd csak, Csendille, te hány éves vagy?

- Ó, még csak kilencszáz! – vágta rá gyorsan Csendille, és mélyen elpirult. – De gyorsan növök! Tényleg! Tudom, hogy még túl fiatal vagyok, de mindenki azt mondja, hogy a koromhoz képest igazán magas vagyok!

- De hisz te rettenetesen öreg vagy!

Csendille meghökkent, és felnézett Jankára. A kislány hirtelen rájött, hogy ilyet nem illik mondani, és elszégyellte magát. Lehajtotta a fejét.

- Ne haragudj, nem úgy gondoltam, csak... Én még csak kilenc éves vagyok. Nyáron volt a születésnapom.

- Ó! – mondta Csendille, és a szárnyait kezdte babrálni zavarában. – Elfelejtettem, hogy ti emberek milyen gyorsan nőtök. Mi tündérek sokkal tovább élünk. Igazából... igazából, ha emberszemmel nézzük, nem sokkal vagyok idősebb nálad. Tényleg.

- Ó! Akkor jó – derült fel Janka arca, és lenézett a kis tündérre. – Lehetnénk akár barátok. Mit gondolsz, Csendille? Lehetünk?

- Hát persze! – bólogatott a kis tündér.

- Jaj de jó! Majd sokszor meglátogatlak, és beszélgetünk! És én is hozok majd neked ribizlit meg kalácsmorzsát. Anyukám nagyon finom kalácsot tud sütni. És hozok mogyorót is!

- Azt inkább ne. Úgysem tudnám feltörni.

Janka gondolkodott egy pillanatig, aztán felderült az arca.

- Tudod mit? Majd én feltöröm neked! Tudok törni anyukám mogyorótörőjével! Azt nekem is szabad használnom. Majd úgy csinálok, mintha magamnak törném, de közben a zsebembe dugom, és elhozom neked! Mert persze titok leszel. Nem fogok mesélni rólad senkinek. Titkos barátok leszünk!

- Még sosem volt titkos barátom! – felelte Csendille lelkesen.

- De akkor neked sem szabad beszélned rólam senkinek! – mondta Janka szigorúan. – Csak így lesz belőlem titkos barát. Mert tudod, a titkot nem szabad elmondani.

- Jó – válaszolta Csendille.

- Esetleg... – mondta halkan Janka, mert valami eszébe jutott, de aztán mégsem mondta ki. Csendille várt egy kicsit, hátha befejezi a mondatot, de nem fejezte be.

- Esetleg mi? – kérdezte türelmetlenül.

Janka lehajtotta a fejét, és a körmével a mohát kezdte kapirgálni a kút szélén, mintha fel akarná szedni, de az nagyon odanőtt, meg se mozdult.

- Esetleg majd a kistestvéremnek mondalak el. Majd... ha nagyobb lesz – suttogta alig hallhatóan, és Csendille észrevette, hogy könnycseppek gyűltek a kislány szeme sarkában.

Potty! Egy nagy könnycsepp lepottyant Janka kezére. Egy másik a ruhájára. Janka lerázta a könnycseppet a kezéről.

- Jaj, ne, ne! – kiáltott fel rémülten Csendille, és hátrébb ugrott. – Vigyázz egy kicsit! Rám potyog a könnyed! Megkeményszik tőle a szárnyam, és nem tudok többet repülni!

Janka ijedten hagyta abba a sírást. Érezte, hogy sírnia kel, de annyira megijedt, hogy Csendille gyönyörű szárnyacskáinak baja esik a könnyeitől, hogy nem mert tovább sírni. Esetleg, ha vigyázott volna, hogy hova potyognak a könnyei, de vigyázva nem igazán lehet sírni.

Janka letörölte az arcáról a könnyeket, és szipogva megtörölte az orrát a zsebkendőjében.

Csendille óvatosan felnézett rá, elapadtak-e már a könnyei, azután visszaült a kislány mellé, oda, ahonnan az előbb felugrott.

- Köszönöm – mondta Jankának. – A kistestvéred miatt sírtál akkor is, amikor belepotyogtattad a könnyeidet a kútba?

Janka még mindig hüppögve bólintott.

- Talán beteg? – kérdezte Csendille részvéttel.

Janka megrázta a fejét.

- Jaj, dehogy!

- Hát? Bántott téged?

- Ugyan már! Még csak most született! Nem tud bántani senkit. Anyu a nyárom hozta haza a kórházból. Ott született, tudod. Ilyen picurka.

És mutatta a kezével, milyen picurka.

- Igazából Peti a neve, de mindenki csak Pocoknak hívja, mert olyan kicsi.

Csendille nézte Janka egymástól eltartott kezeit, amivel azt mutatta, mekkora a Pocok.

- Nekem elég nagynak tűnik – mondta. – Már persze hozzám képest.

Janka halványan elmosolyodott, ahogy elképzelte Petit Csendille mellett, de csak egy pillanatig tartott, utána rögtön újra legörbül a szája, és sírni szeretett volna.

- Hát én most már igazán nem értem, miért sírtál a kistestvéred miatt. – mondta Csendille óvatosan.

- Hát... – húzogatta a szája szélét Janka. – Igazából nem is őmiatta sírtam... De őmiatta van minden... Az, hogy...

Elhallgatott, és újra a mohát kezdte piszkálni az ujjaival. A szemei veszélyesen nedvesedni kezdtek.

- Az, hogy anyukám meg apukám már nem szeretnek engem... – suttogta Janka nagyon halkan és boldogtalanul, és Csendille jobbnak látta kicsivel arrébb húzódni, mert a kislány arcán megint legördült egy nagy, kövér könnycsepp.

Csendille félreugrott a könnycsepp elől. Janka észrevette, hogy Csendille milyen ijedten néz.

- Bocsánat – motyogta, és gyorsan letörölte a könnyeit.

- Semmi baj! – felelte a tündér. – De szerintem butaság, amit mondasz. Bár én csak egy tündér vagyok, és ráadásul elég fiatal, és nem mindig értem az embereket. De miért ne szerethetne téged az anyukád meg az apukád, azért mert van egy kistestvéred?

- Hát... – töprengett Janka. - Lehet, hogy egy egészen kicsikét talán még szeretnek... Talán... Néha... De Pockot jobban szeretik. Ez biztos. Mindig csak vele foglalkoznak. Anyu folyton csak őrá figyel. Jaj, a Pocoknak kiesett a cumija! A Pocok nem akar elaludni! A Pocok sír, vajon mi baja van? Én meg hiába kértem anyutól szalámis kenyeret tízóraira, mégis vajas kenyeret adott. Nem is figyelt rám. Akkor sem, amikor el akartam mesélni, hogy a tanító néni azt mondta, végre én is olyan jól tudok olvasni, mint a Beáta. A Beáta olvas a legjobban az osztályban. De anyunak ezt nem lehetett elmondani. Én próbáltam, de ő csak bólogatott, és oda sem figyelt.

Szomorúan szipogott egyet-kettőt, de nem pottyantott újabb könnycseppet.

- Tudod – szólalt meg Csendille –, amikor még kicsi tündérgyerek voltam, nekem is lett egy kistestvérem. Amikor a mamám kivette a makkból, én szörnyen dühös voltam rá. Nálunk, tündéreknél nem úgy születnek a kisbabák, mint az embereknél, hanem amikor egy tündérmama meg tündérpapa kisbabát szeretnének, megkérnek egy szép, zöld makkot. Ha a makk beleegyezik, hogy ad nekik egy kisbabát, akkor növekedni kezd benne a tündérgyerek, és amikor megérik, lepottyan a földre, kettéválik, és a tündérszülőknek csak ki kell venni belőle a tündérbabát. Szóval, amikor a mamám meghozta a makkból a kistestvéremet, én nagyon haragudtam rá. Nem akartam kistestvért. Meg is mondtam a mamámnak, hogy vigye vissza a makknak, nekem nem kell. Ezért a mamám egy ideig nagyon haragudott rám.

- De én szeretem a kistestvéremet! – vágott közbe Janka. – Igazán! Tudtam, hogy anyukám haza fog hozni egy kistestvért a kórházból, amikor hazajön, és készültem rá! Nagyon vártam, hogy megjöjjenek, és örültem neki, hogy kistestvérem lesz! Azt hittem, minden nagyon szép lesz, és nagyokat fogunk nevetni együtt. De aztán hazajöttek, és semmi sem úgy lett, mert anyukám meg apukám azóta folyton csak a Pocokkal törődik.

Csendille hallgatott. Janka egy egészen picit szipogott, és megpróbált nem sírni. Lehajtotta a fejét, és a lábát lógázta, a cipője minden egyes alkalommal nagyot koppant a kút falán.

- Lehet... – kezdte óvatosan Csendille. – Lehet, hogy az ilyen kisbabákkal, mint Pocok, még sokkal többet kell törődni, és egyszerűen nem jut idejük rád.

- De én is a gyerekük vagyok! – vágott közbe Janka - Attól még engem is kéne szeretniük, hogy a Pockot szeretik!

Csendille felhúzta a lábait, és átkarolta őket.

- Veled mennyit foglalkoztak, amikor kisbaba voltál?

Janka vállat vont.

- Nem tudom. Nem emlékszem.

- Én sem emlékszem az én kisbaba-koromra – mondta Csendille. – Úgy látszik, ebben egyformák vagyunk.

- Lehet, hogy elbujdosok – közölte Janka Csendillével

- Mit jelent az, hogy elbujdosni? –kérdezte Csendille.

- Nem tudom – mondta Janka. – De a mesékben is mindig elbujdosik a legkisebb királyfi, amikor már nem szeretik. Azt hiszem, olyasmit jelent, mint világgá menni. Lehet, hogy ideköltözöm a Vilma néni házába. Akkor legalább közel leszünk egymáshoz. De lehet, hogy messzebbre bujdosok. De csak olyan messzire, ahonnan vissza tudok menni, ha közben meggondolom magam. Mert... szóval... lehet, hogy mégis szeretnek... egy kicsit...

És Janka arra gondolt, hogy tulajdonképpen rosszabb is lehetett volna, például, ha anyu egyáltalán nem rak neki tízórait az iskolatáskájába. Erről eszébe jutott, hogy ha elbujdosik, akkor nem ehet több csokis palacsintát, meg szilvás gombócot, de még mazsolás kuglófot sem. Ezen aztán elgondolkodott.

- Azt hiszem, egyelőre mégsem bujdosok el – mondta végül Csendillének. – Vagy legfeljebb egészen rövid időre...

- De ugye azért engem meglátogatsz? – kérdezte Csendille ijedten. – Te vagy az első titkos barátom!

- Hát persze! – válaszolta Janka. – Téged mindenképpen meglátogatlak!

Csendille megnyugodott. Felröppent, és a kislány orra előtt vetett egy bukfencet a levegőben. Olyan vicces volt, hogy Janka akaratlanul is elnevette magát. Csendille örült, hogy sikerült megnevettetnie a kislányt, és pörögve-forogva visszaereszkedett a kút szélére, majd meghajolt, mint egy balerina. Janka megtapsolta.

- Ez lesz a titkos jelünk! – mondta Janka hirtelen örömmel. – Te bukfencelsz, aztán meghajolsz, én meg megtapsollak! Jó lesz?

- Tökéletes! – felelte Csendille.

- Próbáljuk el még egyszer, hogy biztosan ne felejtsük el! – javasolta lelkesen Janka.

Csendille rögtön felemelkedett a levegőbe, és már neki is fogott volna a bukfencelésnek, amikor hirtelen zajt hallottak a fák közül. Valaki szaladt a bokrok között, méghozzá egyenesen feléjük, hallották a lihegését.

- Janka!

Janka felismerte a hangot, ami a nevét kiáltotta.

- Ez anyu! – pattant fel ijedten, és bűntudatosan leugrott a kút széléről. Jaj, ha anyu meglátta, hogy a kút szélén ül, egész biztosan megszidja!

Csendille a háta mögött villámgyorsan felreppent, aztán zuhanórepülésben belezuttyant a kútba, és eltűnt.

Janka egyedül állt a kút előtt, és félrecsúszott kardigánját igyekezett a helyére húzgálni, amikor anyu kibukkant a bokrok közül, és meglátta őt. Janka már nyitotta a száját, hogy mentegetőzzön, és elmondja, hogy ő igazán csak egy egészen kicsikét ült a kút szélén, és különben is nagyon vigyázott, hogy bele ne pottyanjon, de anyu hirtelen odarohant hozzá, letérdelt elé a fűbe, és szorosan magához ölelte.

- Janka! Janka! Édes kicsi lányom! Jól vagy? Nincs semmi bajod? Ha tudnád, mennyire megijesztettél bennünket! Miért csináltad? Miért nem szóltál senkinek, hogy hová mész? Már mindenhol kerestünk téged! Már a rendőrséget is felhívtuk! Mindenki téged keres! Egészen kétségbe voltunk esve, mire eszembe jutott, hogy milyen sokszor jöttél ide, és eljöttem, hátha itt vagy! Janka, kicsikém! Csakhogy nincs semmi bajod!

Janka meg sem tudott szólalni. Anyu egyfolytában ölelgette, és a haját simogatta. És akkor Janka valami egészen rendkívülit fedezett fel, olyat, amilyet még soha nem látott.

Anyu sírt.

Janka szíve nagyot dobbant.

- Anyukám! – kiáltott fel. – Hát te szeretsz engem?

Anyu keze megremegett, ahogy a haját simogatta, és újra magához ölelte Jankát.

- Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? – suttogta Janka fülébe, és Janka is tudta már, hogy tényleg butaságot kérdezett.

Anyu végre elengedte, és úgy csinált mintha Janka kardigánját igazgatná, hogy szép egyenesen álljon, de Janka tudta, hogy csak megpróbál nem sírni. Azután anyu felállt, és a karjába akarta venni, hogy úgy vigye haza.

- Anyu! Nagylány vagyok már, tudok menni! Nem kell, hogy vigyél! – tiltakozott Janka, és anyu nem ellenkezett. Csak megfogta Janka kezét, és elindultak hazafelé.

A hátuk mögött elmaradt a romos ház és a kút, eltakarták a fák. Janka hirtelen megtorpant. Eleresztette anyu kezét.

- Mindjárt jövök, anyukám, csak valamit elfelejtettem! Csak egy pillanat! – mondta, és már szaladt is visszafelé. Látta, hogy anyu lába ijedten mozdult, ahogy utána akart menni, de aztán mégsem tette meg.

Janka egyenesen a kúthoz rohant. Csendille nem volt sehol, így hát Janka felállt a nagy, zuzmóval benőtt kőre, és a kút fölé hajolt.

- Visszajövök! – mondta belehajolva, és remélte, hogy Csendille hallja, amit mond. – Holnap mindenképpen visszajövök! És nem felejtem el a mogyorót sem!

Leugrott a kőről, és szaladt vissza anyuhoz.