Bömbölke a pályaudvaron

Bömbölke, a kisoroszlán izgatottan csomagolta a holmijait a nagy bőröndjébe, és gondolatban azt tervezgette, mi mindent fog majd csinálni a vidámparkban. A mamája meg a papája megígérték neki, hogy ha egész évben jó oroszlángyerek lesz, és nem bömböl túl sokat, akkor a nyáron elviszik őt Cicafrika legszebb és legnagyobb vidámparkjába, Oroszlánvárosba.

Most azt gondolhatnátok, hogy ha ilyet kellett neki ígérni, Bömbölke biztosan rossz gyerek lehetett, de ez nem így volt. Bömbölke valójában nagyon is jó gyerek volt, csak nagyon könnyen elsírta magát, ha valami baja esett vagy megijedt valamitől. Ilyenkor aztán olyan iszonyú bömbölésbe kezdett, hogy még a szomszéd utcában is hallották. Ezért kellett a mamájának meg a papájának megígértetnie vele, hogy igyekszik nem túl sokat bömbölni, mert szegényeknek már fájt a fejük a sok bömböléstől. És hogy Bömbölkének legyen miért igyekeznie, cserébe ígértek neki jutalmul egy csodaszép utazást a vakáció alatt: egy egész hetet Oroszlánvárosban.

Bömbölke igyekezett is, rettenetesen igyekezett. Ha bömbölhetnékje támadt, rögtön eszébe jutott az oroszlánvárosi vidámpark, gyorsan összeszorította a száját, és felszárította a könnyeit, így az oroszlánszülők végre rendesen pihenhettek esténként, mikor fáradtan hazaérkezek a munkából.

És íme, elérkezett a várva várt nap, és meglett a jutalma az erőfeszítésének: holnap végre mindnyájan utaznak Oroszlánvárosba! A mama meg a papa már reggel összecsomagoltak, és felajánlották Bömbölkének, hogy segítenek neki is csomagolni, de Bömbölke elutasította azzal, hogy ő már nagyfiú, és egyedül szeretne összepakolni. Mama meg papa mosolyogtak, és hagyták, hadd csomagoljon, de azért, amikor lefeküdt aludni, a mamája titokban belopózott a szobájába, és lopva átnézte a bőröndjét, nem felejtett-e el valamit. Jó is volt, hogy megnézte, mert bizony a szeleburdi oroszlánkölyök kifelejtette a fogkeféjét, meg a kedvenc szalmakalapját is. Lett volna nagy bömbölés, ha az itthon marad!

Másnap reggel Bömbölke izgatottan ébredt. A mamája gondosan összeszedte a csomagokat, becsukta az összes ajtót és ablakot, közben a papája taxit hívott, hogy kivigye őket az állomásra. A strucctaxi hamarosan meg is érkezett. Az oroszláncsalád bepakolta a bőröndöket a csomagtartóba, és mindnyájan beszálltak a strucc vontatta széles kocsiba. A gyors taxival pillanatok alatt odaértek az állomásra.

Az oroszláncsalád kiszállt a taxiból, és oroszlánpapa kifizette a struccot, aki megköszönte, és szaladt tovább a következő ügyfeléhez.

Bömbölkének tátva maradt a szája ámulatában.

Még soha nem járt a pályaudvaron, és el sem tudta képzelni, hogy ilyen óriási nagy. A tetőt pálmafamintás, faragott oszlopok tartották, a padló homokkőből készült. A fal mellett kis fülkékben ültek a fürge gepárd pénztáros kisasszonyok, az ablakaikat gyönyörűen faragott, homokszínű szobrok vették körül, amelyek mindenféle állatokat ábrázoltak. Középen egy széles út vezetett a vágányokhoz, ahol hatalmas gőzmozdonyok pöfögtek ijesztően, mögöttük a létező legkülönfélébb, mindenféle színű és formájú kocsikkal. A vágányok végében két zsiráf rakosgatta a magasan lógó tájékoztató táblára a feliratokat: melyik vonat honnan és mikor indul, meg hogy melyik késik. Az utascsarnokban lépten-nyomon nagy, pálmahánccsal borított cserepekben lógó levelű, zöld növények hajladoztak.

A hatalmas csarnok telis-tele volt mindenféle állatokkal. Egyesek siettek, mások lassan bandukoltak, voltak, akik óriási bőröndöket húztak maguk után vagy toltak rácsos csomagszállító kocsikban, amiket hordár-páviánok vezettek, megint mások csak várakoztak, hogy befusson egy vonat, és megérkezzen végre, akit várnak. Egyesek érkeztek, mások indultak, és mindenki egyszerre beszélt, amitől szörnyű hangzavar volt. Bömbölke még soha életében nem látott egy helyen ennyi állatot.

Oroszlánmama és oroszlánpapa beálltak az egyik pénztár előtti sorba, hogy megvegyék a jegyeket a Cicafrika Expresszre. Bömbölke egy darabig türelmesen ácsorgott mellettük, de a kiszolgálás lassan ment, mert egy öreg víziló nagyon messzire és sok átszállással utazott, és sokáig tartott, mire a pénztáros kisasszony megcsinálta a jegyét. Bömbölke elunta magát. Otthagyta a szüleit, és elindult felfedezőútra.

Igazából csak a csarnok közepén álló pálmafákat akarta megnézni, amelyeken igazi madarak ültek, de mindig valami újabb érdekes dolgot vett észre, amihez rögtön oda is szaladt, aztán megint valami mást, amit persze megint meg kellett néznie, így észrevétlenül mindig egyre távolabb és távolabb került a jegypénztáraktól. Hol egy gyönyörű hírlapos bódés csodált meg, amelynek pálmaleveleket mintáztak az ablakrácsai, hol meg az égszínkék kockakövekből rajzolt mintákat követte a padlón, amelyikkel a peronokhoz vezető utak voltak kirakva.

Annyira elbámészkodott, hogy végül sikerült tökéletesen eltévednie a pályaudvaron. Bömbölke egyszercsak arra eszmélt, hogy fogalma sincs, merre jár, és főleg, hogy hol vannak a szülei. Éppen egy színpompás akvárium előtt állt, ahová a gyönyörű, tarkabarka halak látványa vonzotta, amik a nagy akváriumban úszkáltak. Most ijedten körülnézett, de csak a pálmaformájúra faragott oszlopokat látta maga körül, meg rengeteg jövő-menő állatot. A szülei sehol sem voltak, és Bömbölke rájött, hogy eltévedt. Annyira meghökkent, hogy ott helyben letottyant a hátsójára, és csak nézett az orra elé, pofácskája elsápadt az ijedtségtől.

Aki ismerte Bömbölkét, az ezekből a jelekből már tudhatta, hogy most jön a vész: Bömbölke bajusza vészesen rezegni kezdett, aztán a fülei is, utána meg az orra hegye, és egyszerre hatalmasra nyílott a szája, és éktelenül bömbölni kezdett, de úgy ám, hogy csak úgy rengett belé az egész épület.

- Böhöhöhő!

És a pofácskája két oldalán csak úgy csurogtak le a könnyek. Néhány állat, aki a közelében volt, ijedten ránézett Bömbölkére, de egyik sem állt meg, hogy megkérdezze, mi baja, mert mind nagyon siettek, hogy le ne késsék a vonatukat.

De ez egyszer mégiscsak hasznára volt Bömbölkének a nagy bömbölés, mert a zokogását meghallotta egy vasutas oroszlán, és amikor Bömbölke éppen levegőt vett volna két bömbölés között, odasietett hozzá a fülére tapasztott kezekkel.

- Azt a jó szagú kaktuszbokor! – kiáltotta – Hát te meg mit bömbölsz itt, kölyök, mint akinek a farkára lépett egy elefánt?

Bömbölke szipogva abbahagyta a bömbölést.

- Ehel-vehesz-tettem a mamámat meg a papámat! – hüppögte bánatosan.

A vasutas oroszlán ránézett Bömbölkére, aztán hirtelen elnevette magát.

- Na hiszen! Te már meg is oldottad a dolgot, öcskös! Szavamra mondom, ha eddig nem tudták, hol vagy, ezt a bömbölést egész biztosan meghallották! Szerintem máris hanyatt-homlok rohannak errefelé! Ha meg mégsem, akkor se aggódj, elviszlek magammal a hangosbemondóhoz, és bemondatjuk, hogy egy bömbölő kisoroszlán keresi elcsatangolt szüleit a hangosbemondónál! – mondta a vasutas oroszlán, és hahotázott.

Bömbölkének leesett az álla, és az utolsó könnycsepp félúton megállt a bajusza hegyén. Az arca egy pillanat alatt felragyogott. Nahát! Erre nem is gondolt! Így bömbölni úgysem tud senki, ahogyan ő. A mamája meg a papája biztosan meghallották, és meg fogják találni. Egészen eltöltötte a büszkeség. Végre hasznát vette a bömbölésének.

És lám, valóban: a tülekedő állatok között már meg is jelent oroszlánmama meg oroszlánpapa. Kétségbeesett arccal rohantak az ő Bömbölkéjük felé, azon aggódva, vajon mi baja eshetett szegénykének. Még a csomagokkal sem törődtek, úgy rángatták maguk után, mint egy zsák homokot.

- Bömbölkém! Kicsi kincsem! Nincs semmi bajod? – ölelte át a mamája, amikor végre odaértek hozzá. Oroszlánmama azt hitte szegény, hogy az ő Bömbölkéje biztosan elesett és megsebezte magát, vagy valami más szörnyűséges dolog történt vele, azért bömbölt ennyire, és egészen meglepődött, amikor észrevette, hogy Bömbölke arca csak úgy ragyogott a büszkeségtől.

Bömbölke mellett még mindig ott kacagott a vasutas oroszlán.

- Nahát, asszonyom! – nevetett a könnyeit törölgetve – A fiának igazán nagy tehetsége van ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet!

Bömbölke mamája egy picit elpirult, Bömbölke viszont egészen kihúzta magát.

- Ugye, mama, most milyen jó volt, hogy így tudok bömbölni?

A papája azonban olyan szigorúan és szúrósan nézett le rá, hogy Bömbölke nyomban elpirult, és gyorsan lehajtotta a fejét.

- De azért legközelebb jobb lesz, ha egyáltalán nem csavargok el, igaz? – tette hozzá halkan.

Erre aztán már a papája is elnevette magát.

Bömbölke is elmosolyodott, először félősen, majd egy kicsit bátrabban. A mamája letörölgette a pofácskájáról a könnyeket a csipkés zsebkendőjével, Bömbölke pedig szófogadóan megfogta a mamája mancsát, és attól kezdve el sem engedte többet, ment okosan a szülei után.

Nem is maradt le a vonatról. Hármasban szálltak fel a gyönyörű Cicafrika Expresszre, ami elröpítette őket Oroszlánvárosba. Bömbölke élete legcsodálatosabb napjait töltötte a híres vidámparkban, ahol minden játékot kipróbált: zsiráfcsúszdát, zebrakörhintát, orrszarvúdodzsemet, majom-céllövöldét, és ha hiszitek, ha nem, egész idő alatt egyetlen-egyszer sem bömbölt.