Marculábi rendet tesz

Marculábi, a cirmos kandúr, piros ingében a diófa alatt sétálgatott, amelynek a tetején lakott egy deszkaházikóban, és csak úgy téblábolt, élvezte a tavaszt, megszaglászta, milyen illata van a szélnek, megszámolta, hány új virágbimbó feslett ki a diófa körüli fűben, mióta utoljára megnézte, és már éppen örömmel megállapította, hogy kettővel több van, mint azelőtt, amikor bánatos szipogást és hüppögést hallott valahonnan a közelből.

Marculábi körülnézett, vajon honnan jön a hüppögés meg a szipogás, mert ha valaki így hüppög meg szipog, akkor annak biztosan nagy bánata van, és annak segíteni kell, de először nem talált senkit, ezért elhatározta, hogy követi a hangot. Otthagyta a diófát meg a bimbókat, és elindult a hüppögés után. Elsétált Fürgefül, a nyuszi káposztáskerttel körülvett házikója előtt, és mivel a szipogás határozottan erősödött, továbbment, egészen a patakparti fűzfabokrokig, amelyek már tele voltak puha barkával. Mivel a hüppögés meg szipogás egyértelműen a fűzfabokrok mögül jött, Marculábi megkerülte, és a patakparton ott találta Rimberumbát, a bárányt, amint piros szoknyácskájára borulva keservesen sírdogál.

- Hát te meg miért hüppögsz meg szipogsz meg sírdogálsz itt egyedül? – kérdezte Marculábi Rimberumbától, és letelepedett mellé a patakpartra a fűbe.

A bari felemelte göndör gyapjas fejecskéjét, és ledörgölte az arcáról a könnyeket.

- Csak azért sírok, mert sehol nem találom a legszebbik virágmintás selyemkendőmet. – szipogta vigasztalhatatlanul.

- És ezért zokogsz ilyen keservesen? – kérdezte Marculábi.

Rimberumba bánatosan bólintott.

- Igen, mert abban a selyemkendőmben akartam eltáncolni a tavasztáncot a nagy húsvéti ünnepségen. De sehol sem találom, egyszerűen nyoma veszett, lába kélt, elnyelte a föld! Hogyan fogok most így táncolni húsvétkor az én virágos selyemkendőm nélkül, mit kötök majd a derekamra?

S azzal újra rázendített a sírásra meg a kesergésre.

- Ejnye, hát, ha elveszett, akkor meg miért nem keresed? – mondta neki Marculábi.

- Kerestem már, de sehol nincs. – felelte búsan Rimberumba – Tűvé tettem érte a környéket, és már fogalmam sincs, hol kutassak még utána. Mindjárt itt a húsvét, és mihez kezdek akkor a kendőm nélkül?

Marculábi üldögélt egy kicsit mellette, lógatta a lábát, és megsimogatta a sárga gólyahíreket meg a fölöttük repkedő méhecskéket, és halkan hümmögött.

- Tudod mit? – mondta a báránynak – Majd én segítek neked keresni!

Rimberumba felsikkantott örömében, és hálálkodva borult Marculábi nyakába.

- Gyere! – hívta Marculábi, és felsegítette a fűből – Okosan fogjuk keresni a selyemkendődet, nemcsak úgy összevissza, hátha így könnyebben megtaláljuk.

Rimberumba lelkesen bólogatott, bár fogalma sem volt, mit ért Marculábi azon, hogy okosan keresni.

- Nos! – Mondta Marculábi tettre készen – Először is mondd meg nekem, mikor veszett nyoma a selyemkendődnek! Mikor láttad utoljára?

Rimberumba megvakargatta a feje tetejét, gondolkodott egy kicsit, majd kijelentette, hogy tegnap este még egész biztosan megvolt, mert lefekvés előtt még felpróbálta a kendőt a derekára a nagy ovális tükre előtt, hogy megállapítsa, elöl vagy oldalt csomózva áll-e jobban rajta. Marculábi bólintott.

- Jól van, akkor hát csak ma veszhetett el. Tehát azokon a helyeken kell keresnünk, amerre ma reggel óta jártál. Induljunk el a te házadtól!

Rimberumba egészen elámult ekkora bölcsesség hallatán. Neki aztán eszébe nem jutott volna, hogy így is lehet keresni valamit, és mérhetetlen csodálattal nézett fel Marculábira.

Elballagtak hát szépen kettesben a bárány házához, s közben olyan jól elbeszélgettek, hogy Rimberumba egészen megfeledkezett a bánatáról, és már nem is hüppögött, és csak egy egészen kicsit szipogott. Amikor aztán a ház elé értek, megálltak egymás mellett, és Marculábi megkérdezte:

- Most pedig emlékezz csak vissza, hol jártál először, miután ma reggel elindultál itthonról?

Rimberumba összevonta a szemöldökét, aztán felragyogott az arca.

- Tudom már! Cirókához mentem, hogy kölcsönkérjem tőle a piros szalagját, amit tavaly húsvétkor viselt a tavaszi bálon!

- Akkor most szépen elindulunk Cirókához, és útközben alaposan megnézünk mindent, hátha megtaláljuk a kendődet! – mondta Marculábi.

Elindultak lassan sétálva, és közben ügyesen átforgattak minden bokrot, ami útba esett, benéztek a lapulevelek alá és az ürgelyukakba, és széthajtották a fák ágait, de nem találták meg a kendőt.

- Sebaj! – mondta vidáman Marculábi – Majd meglesz, egyet se félj!

- Nem félek, ha te segítesz nekem! – felelte bizakodóan Rimberumba.

Mikor odaértek a rókavárhoz, megálltak az ajtó előtt, és szépen bekopogtak. Ciróka, a rókalány nyitott nekik ajtót, és amikor Marculábi elmondta, mi járatban vannak, nyomban betessékelte őket, és nem sértődött meg egy cseppet sem, hogy zavarják, pedig megtehette volna. Éppen a polcokat törölgette a szobájában, de rögtön félretett mindent, és a bátyjával, Marókával együtt nekiállt segíteni Marculábinak és Rimberumbának a keresésben. Négyen kerestek, kutattak, felforgatták az egész lakást a bárány selyemkendője után, még a testvérek nagymamájuktól kapott nagy gardróbszekrényét is alaposan átforgatták, amiben szépen rendben sorakoztak a takarosan összetűrt ruhácskák, mert Cirókának eszébe jutott, hogy amikor a piros szalagját kereste, hátha véletlenül összefogta valamivel a selyemkendőt, és belerakta a szekrénybe, de ott sem akadtak a kendő nyomára. Ciróka és Maróka sajnálkozva ingatták a fejüket, de nem segíthettek. Rimberumba megköszönte szépen a segítségüket, és kedvetlenül elköszönt tőlük.

- El ne keseredj! – vigasztalta Marculábi a bárányt – Inkább azon gondolkodj, hová mentél ezután!

- Erre pontosan emlékszem. – felelte Rimberumba felvidulva – Ciróka megkért, hogy vigyek el egy orsó cérnát Láplevélnek, az öreg csősznek, hogy megvarrhassa a bocskorát!

Ezért hát felkerekedtek, és elindultak a nádas öreg csőszéhez, a bölömbikához. Útközben nagyon gondosan és alaposan megvizsgáltak mindent, sőt, amikor a mocsárhoz értek, udvariasan megkérdezték a nádirigókat is, nem látták-e a selyemkendőt, de nem jártak eredménnyel.

Láplevél, az öreg bölömbika a nádból rakott csőszkunyhó előtt álldogált, amikor odaértek, és már messziről nézegette őket, amikor még csak egy piros meg egy fehér folt látszott belőlük.

Marculábi és Rimberumba udvariasan köszöntötték az öreg bölömbikát, ahogy az időseket illik, aztán felváltva előadták a kérésüket. Az öreg Láplevél kettőt pislogott, aztán megvakarta a szárnya tövét hosszú, egyenes lábával, majd mogorva arccal föl-le hintáztatta a csőrét, és a széles karimájú szalmakalapját igazgatta. Marculábi és Rimberumba tudták, hogy az öreg Láplevélnek mindig több idő kell, hogy elhatározzon valamit, ezért udvariasan hallgattak, és szép türelmesen kivárták, míg megszólal.

- Nem bánom, hát gyertek beljebb! Bár az én csőszkunyhómban nem sok mindent találtok! Észrevettem volna, ha egy ilyen tarka holmi, mint a selyemkendőd, itt marad nálam.

Ti is megértitek mindjárt, mire gondolt az öreg bölömbika, ha elmondom nektek, milyen volt a kunyhója belülről: egyetlen kicsi szobácska volt az egész, a falak csupa-csupa nádból, középen egy kis asztalka meg egy kisszék állt, azok is nádból készültek, az asztalkán egy kis lámpás, meg egy cserépedényke, merthogy Láplevél éppen ebédezni készült, aztán a sarokban állt még egy nádszekrény meg egy nagy láda, azokban tartotta az öreg csősz a bocskorait meg minden egyéb holmiját.

Elfelhősödött Rimberumba arca, mert bizony látszott, hogy itt nyoma sincs a selyemkendőjének, de azért mégiscsak alaposan körülnéztek, és a biztonság kedvéért még a nádast is átforgatták egy kicsit Láplevél háza körül, de semmit sem találtak. Megköszönték hát a csősznek a segítségét, és újra útnak eredtek.

Marculábinak kérdeznie sem kellett, Rimberumba már megtanulta, mit kell ilyenkor tennie, és azon törte a fejét, merre is ment ezután.

- Innen egyenesen sünékhez mentem, mert eszembe jutott, hogy Dongabök tegnap nálam felejtette a kockás zsebkendőjét, és vissza akartam neki adni.

Mentek is rögtön a süncsalád földből rakott, fűvel fedett, erdei házikójához, és bekopogtattak a tölgyfaajtón. Dongabök felesége, Szúrkeve nyitott ajtót nekik, és bár nem volt nagyon lelkes, amiért ebédfőzés közben megzavarták – éppen a répát pucolta a leveshez – azért beengedte Marculábit és Rimberumbát, és megengedte nekik, hogy miközben ő főz, körülnézzenek a házában. Át is néztek azok mindent, jó alaposan, még a párnák alá is benéztek, de Rimberumba virágos selyemkendőjét sehol nem találták. Elbúcsúztak hát Szúrkevétől, jó étvágyat kívántak a süncsaládnak az ebédhez, és behúztak maguk után az ajtót.

Most aztán újra elkámpicsorodott Rimberumba arca, mert hogy innen már nem volt hova tovább.

- Innen egyenesen haza akartam menni, de útközben észrevettem, hogy nincs rajtam a szép selyemkendőm, és akkor tűvé tettem érte a környéket, és amikor nem találtam, elbújtam a fűzfabokrok mögé a patakparton, hogy kisírjam magam. Ott szipogtam meg hüppögtem meg zokogtam, amíg te rám nem találtál. – mondta Rimberumba Marculábinak, és újra pityeregni kezdett.

- Hmm, hmm. – mondta Marculábi, és megvakargatta a füle tövét, azután nagy gondolkodva fel-alá kezdett járkálni, míg egyszercsak eszébe jutott a megoldás, és megtorpant.

- Akkor már csak egy dolog lehetséges! Talán még otthon lepottyant rólad a selyemkendőd, mielőtt elindultál, vagy fel sem vetted, csak elfelejtetted!

- Ó, hogy erre nem gondoltam! – kiáltott fel boldogan Rimberumba – Igazad lehet, Marculábi! Milyen jó, hogy te ilyen okos vagy!

Marculábi szerényen mosolygott, és intett Rimberumbának.

- Gyere, menjünk, és nézzük meg a házadat!

Így hát visszasétáltak Rimberumba házához, ahonnan az elején elindultak. Rimberumba egy szép kerek jurtában lakott, amelynek az oldalai puha nemezből voltak. A nemezhez saját pihe-puha gyapját és Cikkcakk, a kecske levedlett fehér szőrszálait használta fel, amikor a kuckóját megépítette. Ajtó helyett egy kis nyílás szolgált bejáratul, ami elé Rimberumba szépen hímzett, vastag függönyt akasztott, hogy kívül tartsa a hideget. A bárány félrehajtotta a vastag függönyt és betessékelte Marculábit a kuckóba.

Marculábi, amint belépett és körülnézett, megtorpant, csípőre tette a kezeit, és összevonta a szemöldökét. Odabent iszonyatos rendetlenség volt! A levetett ruhák szanaszét hevertek, itt egy szoknya a pamlagon, ott egy ingecske a lócán, amott egy sál a szőnyegen. A tükör előtt gyöngyös karkötők meg nyakláncok hevertek szétszórva, még a fésülködőasztalka alatt is volt belőlük, de egy se volt a dobozában. A vajas kenyér a dunyha tetején trónolt, pár szem körte a mécses helyén árválkodott, a mécses meg a törölközők között hevert, a vázában színes ceruzák voltak, nem pedig virágok, és a fogason színes szalagok lógtak kabátkák helyett.

Marculábi korholó tekintetet vetett Rimberumbára, aki mélyen elpirult a szégyentől, egészen a füle tövéig, és olyan piros lett, mint a pipacs. Rögtön eszébe jutott, milyen csinosan összerendezgetve tartja Ciróka a nagy szekrényében a ruháit, milyen szép tisztaság és rend volt a kotorékban, és aztán végignézett a maga rendetlen szobáján. Nem csoda, hogy ilyen szörnyű nagy rendetlenségben nem találta meg a szép virágos selyemkendőjét.

Marculábi is pontosan ezt gondolta, de mégsem szidta meg a szégyenkezéstől csupa vörös arcú Rimberumbát, mert látta, hogy az már így is éppen eléggé szégyelli magát, és úgyis rájött már, hogy nagyon rendetlen volt, és csak magának köszönhette, hogy nem találta meg a selyemkendőjét. Ehelyett kedvesen felajánlotta neki, hogy ha most nyomban nekiáll, akkor segít neki rendet rakni a holmijai között. Rimberumba szemei hálásan felragyogtak, és rögtön serényen neki is kezdett a rendcsinálásnak.

Jó nagy munka volt mindent helyre tenni és eltakarítani a jurtában, mert nagyon el volt már hanyagolva, látszott, hogy régóta nem raktak itt rendet, de Marculábi és Rimberumba kitartóan és szorgalmasan dolgoztak. Izzadtak és lihegtek és szuszogtak, de nem hagyták abba, míg minden a helyére nem került: a vajas kenyér és a körte a kamrába, a csecsebecsék a dobozkájukba, a levetett ruhák a szennyeskosárba, a mécses az éjjeliszekrényre, a színes ceruzák a fiókba, a törölközők és a tiszta ruhák pedig szépen rendben összehajtogatva a ruhásszekrénybe. A szőnyeget kisöpörték, a dunyhákat ügyesen felrázták, aztán letakarták az ágyat egy csipkés takaróval, és Marculábi egy rügyező fűzfaágat hozott a vázába az asztal közepére.

És amikor mindent szépen elpakoltak, nicsak, mi került elő az ágy alól? Hát a Rimberumba virágos selyemkendője!

Rimberumba olyan boldog volt, hogy rögtön a derekára is kötötte. Marculábi pedig azzal búcsúzott tőle az ajtóban:

- Most már csak arra kell vigyáznod, hogy ezután mindig minden ilyen szép rendben maradjon, és akkor ezután mindig megtalálod majd a holmijaidat!