A cirmitábornok

Tudjátok-e, miért nyávognak a cicák éjjel? Olyankor tartják a titkos gyűléseiket! Minden valamire való cica részt vesz a titkos gyűléseken, a tejfeles bajszú kölyökcicáktól kezdve az öreg kandúrokig, mert ilyenkor beszélik meg a legfontosabb cicadolgokat. Minden városban, minden faluban megvan a nagy cicagyülekező-hely, van ahol egy csorba kövű udvar, van ahol egy kényelmes szénapadlás vagy egy szenespince, de legtöbbször az egyik háztetőn gyűlnek össze a cicák, hogy elnyávogják egymásnak ügyes-bajos dolgaikat. Például, hogy a görbe farkú Mácsonyának szálka ment a körmébe, hogy a tarka Csicsókának négy fekete és két vörös kölyke született, vagy hogy a harmadik utcában az orgonabokros háznál halat főztek vacsorára.

Bizony, ilyen fontos cicadolgokról beszélgetnek a cicák a titkos gyűléseken!

Egyik éjjel - meg nem mondom, melyik gyülekezőhelyen, de bizonyosan megtörtént, ezt a tarka bundájú Szeplőkétől tudom - a bojtos fülű Cirbolya mászott fel a szónoki kéményre a háztetőn, ahol a gyűlést tartották. Megköszörülte a torkát, és így szólt:

- Kedves egybegyűltek! Egy rendkívül fontos ügyben kívánok szólni hozzátok. Egy Bizonyos Illetőről kell beszélnem. Mindannyian tudjuk, kiről van szó, ugyebár.

Az ugyebár különösen tetszett a cicáknak, ezért egyetértően bólogattak.

Csak Marcipán, a fiatal cicalegényke hajolt oda a mellette ülő Pisztáciához.

- Ki az a Bizonyos Illető?

Nagyon halkan nyávogott, de Cirbolya így is meghallotta, és szúrósan lepislantott rá. Marcipán szégyellősen lesütötte a szemét, és gyorsan elbújt Pisztácia háta mögé.

- Ez a Bizonyos Illető… – köhintett Cirbolya. – Ez a Bizonyos Illető nagyon szemtelenül viselkedik. Folyton morog. Meg vicsorog. Meg acsarog. Legutóbb úgy megijesztette szegény Cikóriát, hogy a harmadik szomszédig szaladt, pedig csak a szokásos karomélesítő sétáját végezte!

Cikória behúzta a nyakát, és mérgesen nézett Cirbolyára. Nem nagyon szerette, ha a többiek felemlegették neki, hogy elszaladt. Cirbolya nem vette észre, úgyhogy nyugodtan folytatta.

- Ez felháborító! Hovatovább rendes macska már be sem teheti a lábát a környékre!

A cicák lelkesen bólogattak. Különösen, amikor azt mondta, hogy hovatovább. Nagyon szerették az érdekes szavakat.

- Jaaa! – mondta Marcipán, és kidugta a fejét Pisztácia mögül. – A nagy fekete kutyáról van szó?

Cirbolya mérgesen megköszörülte a torkát. Marcipán gyorsan visszahúzta a fejét Pisztácia mögé, de az pont akkor úgy döntött, hogy lefekszik, így Marcipán hiába próbált elbújni mögötte. Lehajtotta a füleit, és gyorsan beiszkolt a három Murci testvér mögé.

Cirbolya ismét köhintett, és visszafordult a cicák felé.

- Ez így nem mehet tovább! Kedves barátaim! A Bizonyos Illetőt meg kell fékezni!

- Úgy van! Úgy van! – helyeseltek a cicák, kivéve Marcipánt, aki még mindig a Murci testvérek háta mögött lapult, és Hecsedlit, aki előző nap reggeltől estig az egereket kergette a szénapadláson, ezért olyan álmos volt, hogy állva elaludt.

- De hogyan fékezzük meg? – nyivákolta a kócos fejű Csicsóka.

A cicák összedugták a fejüket, és rögtön hangos tanácskozásba kezdtek. Az egyikük azt kiabálta, hogy a Bizonyos Illetőt meg kell dobálni, lehetőleg valami jó nehéz vagy büdös dologgal. Egy másik cica azt javasolta, hogy lopják el az ennivalóját, akkor majd jól éhen hal, vagy legalább lefogy, és akkor majd nem lesz kedve ugatni meg vicsorogni. Kiabáltak a cicák mindenfélét, de egymást meg sem hallgatták, mind csak a maga nótáját fújta.

- Elég! Elég! – kiabálta Cirbolya a kémény tetejéről. – Mint szószóló, javaslom, hogy menjünk harci követségbe a Bizonyos Illetőhöz! Nyújtsunk be számára egy határozatot, amiben azonnali hatállyal megtiltjuk neki a morgást meg a vicsorgást, és kötelezzük rá, hogy minden cicát engedjen át az udvarán! És ha nem fogadja el a követeléseinket, akkor karmoljuk össze az orrát!

- Éljen! Éljen! – kiabálták a cicák.

- Éljen! Éljen! – kiabálta Hecsedli is, aki a nagy éljenzésre felriadt. Azt ugyan nem tudta, hogy mi éljen, de ha a többiek azt mondják, akkor biztosan úgy van.

A cicák annyira örültek, hogy rögtön kikiáltották a hadiállapotot. Ott helyben meg is választották Cirbolyát cirmitábornoknak, és kinevezték a nagytiszteletű követség élére. A legszebb macskakaparásukkal fakéregre karmolászták a követeléseiket, amit majd átadnak a Nagy Kutyának, és Cirbolya rögvest a nyakába is akasztotta.

Azután volt egy kis verekedés, mert nem tudtak megegyezni, ki legyen még tagja a követségnek. A Murci testvérek megtépték egymás fülét, a kövér Pruszlik ráugrott a félfülű Kece hátára, Mácsonya pedig beleharapott Cafrang farkába, aki meg éppen az öreg Pörc fejét karmolászta. Végül megegyeztek, hogy mindannyian együtt mennek követségbe, az öregek elöl, a fiatalabbak meg hátul.

A cicák felsorakoztak a cirmitábornok mögött, és a követség megindult.

Hű, de büszke menet volt! Ha láttátok volna! Csak úgy villogtak a bajuszok, csörögtek a karmok, lengedeztek a farkincák! Így vonultak a cicák a háztetőkön és hátsó udvarokon keresztül a Nagy Kutya háza felé.

Hanem ahogy közeledtek, egyre inkább fogyatkozott a bátorságuk. Főleg Cikóriának, aki még emlékezett rá, hogyan kergette meg a Nagy Kutya. Eleinte csak lassabban ment, aztán meg-megállt, csak úgy, egy kis karomélesítésre vagy mosakodásra, így mindig kicsivel hátrébb került a sorban, míg végül már csak szegény Marcipán maradt mögötte. Ott már Cikória is elég biztonságban érezte magát. Ha a Nagy Kutya netán megtámadná őket, így már elég sok cica lesz előtte a sorban, akiket megkergethet, ő meg addig szépen hazaszalad.

De a büszke menet sem volt már annyira büszke! Már nem legyeztek olyan egyenesen a farkincák, a karmok sem pengtek annyira, és a bajszok is meg-megrezzentek. De visszafordulni mégsem mertek, hiszen a tábornokuk olyan bátran masírozott előre. Csak nem fognak szégyenszemre megfutamodni!

Az ám! Hiszen ha bátor lett volna! De a cirmitábornok sem volt már annyira bátor, csak ő meg azért nem mert visszafordulni, mert ott menetelt mögötte az egész követség. Bizony cidrizett Cirbolya, legszívesebben már visszafordult volna, hogy hazaszaladjon, de nála volt a határozat, meg hát hogyan is szaladt volna, mikor az a rengeteg sok cica mind mögötte volt?

Nem volt mit tenni, menetelt tovább hősiesen előre.

A Nagy Kutya házának kapuja előtt viszont csak megtorpant a cirmitábornok, és reszketni kezdtek a lábai. De a cicák még mindig mögötte voltak, így hát összeszedte minden bátorságát, és felnyávogott.

- Előre!

Elég gyengécske előre volt, és nem is hangzott valami nagyon merészen, de azért a cicák mégsem mertek ellentmondani neki, ha már a tábornokuk kiadta a parancsot.

Egymás után besurrantak a kapu alatt, míg végül a teljes követség ott sorakozott szorosan a kerítés tövében. Közelebb menni nem mertek, hátha a Nagy Kutya észreveszi őket.

Merthogy az éppen a háza előtt szunyókált. A tisztelt követség tagjai pisszenni sem mertek, nehogy felébresszék, csak lapultak a kerítés mellett, és még a bajuszukat sem merték megrezzenteni.

Talán estig is ott álltak volna vigyázzban, úgy meg voltak ijedve, ha Marcipán el nem tüsszenti magát.

Amikor a nagytiszteletű követség tagjai sorban átbújtak a kapu alatt, úgy felkavarták a lábaikkal a port, hogy a leghátul haladó Marcipánnak már valóságos porfelhőn kellett átverekednie magát. A por belement az orrába, és csiklandozni kezdte. Szegény Marcipán pislogott, fintorgott, még bandzsított is, de a csiklandozás csak nem akart kiállni az orrából. Végül olyan hatalmasat prüsszentett, hogy csak úgy visszhangzott az udvarban.

A Nagy Kutya megmozdította a fejét, és álmosan felnézett.

Most rémült meg ám csak igazán a nagytiszteletű követség! A lábaik citerázni kezdtek, és annyit sem tudtak mondani, hogy nyikk. Mind úgy érezte, hogy a Nagy Kutya éppen őt nézi, és ha megmoccan, biztosan ráveti magát, és kirázza a bundájából.

Nem tudni, ki volt az, aki meglökte Cirbolyát, de valaki biztosan megtaszajthatta, mert magától nem lépett volna előre. Sőt, legjobban szeretett volna kámforrá válni, de nyomban. A taszajtástól viszont megbotlott, és egyszerre ott találta magát a Nagy Kutya előtt.

Valami rettenetesen csattogott a közelében, és a cirmitábornok behunyta a szemét a szörnyű ijedtségtől. Jaj, biztosan a Nagy Kutya csattogtatja a fogait, mert már előre örül, hogy megrágcsálhatja! Nem jött rá, hogy csak a nyakába akasztott fakéregre vésett határozat csattog annyira a remegéstől.

A Nagy Kutya közelebb dugta az orrát, és szaglászni kezdte a cidriző cirmitábornokot. Szegény Cirbolya majdnem elájult, amikor megérezte a szuszogását, és magában csendben elbúcsúzott a világtól.

A Nagy Kutya végigszaglászta a reszkető Cirbolyát a tetejétől a talpáig, majd a talpától a tetejéig is, azután azt mondta:

- Vau.

Csak ennyi kellett a tiszteletreméltó követségnek.

Ahányan voltak, annyi felé szaladtak. A határozat leesett a cirmitábornok nyakából a porba, és ott is maradt, mert senkinek nem jutott eszébe, hogy felvegye. Mind azon igyekezett, hogy minél előbb kimeneküljön az udvarból.

Nem néztek se jobbra, se balra, szaladt, ki merre látott.

A cirmitábornok szégyenében elbujdosott, és csak három hét múlva mert előmászni a szenespincéből, ahol addig meghúzta magát.