Csillangó

Egyszer volt, hol nem volt, valahol messze, az Óperenciás tengeren innen, de az üveghegyen túl, volt egyszer egy szépséges kis birodalom, s abban egy király meg egy királyné. Nem volt nagy birodalmuk, inkább amolyan kicsike, vagy esetleg egy kicsit közepes, de szép birodalom volt: mezőin selymesen hullámzott a fű, fái dúsan hozták az édes gyümölcsöket, jószágai kövérek voltak és szépek, és a lakói egészségesek és boldogok. Hiszitek-e, nem hiszitek: márpedig így volt, én mondom nektek, s mindennek az volt az oka, hogy a királynak meg a királynénak gyémántos királyi palotájuk aranyos királyi istállójában volt egy veresszőrű táltostehene, s amíg az a táltostehén ott állott az aranyos királyi istálló ezüstjászolánál, mindaddig nem volt az ő éppen-nem-közepes birodalmuk semminek sem a szűkében. A király meg a királyné elégedettek voltak szépséges birodalmukkal, és békében éldegéltek a gyémántos palotában.

A legnagyobb büszkeségük azonban a leányuk volt. Volt is mire büszkének lenniük! A kis királyleány szebb volt, mint bárki emberfia a világon: arcocskája rózsás, bőre fehér bársony, arca mosolygós, szíve arany, haja folyékony napsugár, két szeme pedig két ragyogó csillag, ezért is hívták a királylánykát Csillangónak.

Nőtt-nődögélt a kis királyleány, s mivel ahogy egyre idősebb lett, úgy lett egyre gyönyörűbb és egyre melegszívűbb, mindenki szerette őt az udvarnál: a főudvarmester, a főpostás, a főkamarás, a főszakács, az udvari főkóstoló, az udvari bolond, az udvari énekes, az udvari cipőpucoló, az összes kisinas és szolgálólány, de még az örökké zsörtölődő udvari csillagjós is. És szerette őt a veresszőrű táltostehén is, mert a királyleány gyakran kiment hozzá az aranyos istállóba, kikefélgette veres szőrét, megvakargatta a füle tövét, és a tenyeréből etette. S mivel a táltostehén igen jól érezte így magát, ettől aztán az éppen-nem-közepes birodalomban csak még dúsabb lett a fű, még édesebbek a gyümölcsök, még kövérebbek a jószágok, és az embereket majd szétvetette a boldogság.

Egyik napon – méghozzá éppen a királykisasszony tizenhatodik születésnapján - Csillangó a selymes füvű királyi rétre ment sétálni, hogy nagy csokor mezei virágot szedjen. Már esteledett, Csillangó éppen hazafelé tartott a gyémántos királyi palotába, és mivel igen perzselve sütött aznap a nap, és a királykisasszony egész nap a rétet járta, bizony alaposan eltikkadt, és mire a gyémántos palota kapuja elé ért, szörnyű szomjúság vett rajta erőt.

Mármost a palota kapuja előtt mit látott? Egy nagy kanna frissen fejt, édes, hűvös tejet! Merthogy a királyi palotában az volt a szokás, hogy minden áldott este, ha esett, ha fújt, megfejték a veresszőrű táltostehenet, méghozzá a felséges királyné a tulajdon két kezével fejte meg, nehogy egy cseppje is elvesszen a csodálatos nedűnek, azután a táltostehén bűvös tejét egy nagy füles kannába tették, és kirakták a palota kapuja elé. Mivel nem tudhatjátok, miért is tette ezt a király meg a királyné, hát elárulom nektek: Ez a kanna tej volt az éppen-nem-közepes birodalom adója a szomszédos sündisznókirálynak. Valamikor régen a sündisznókirály súlyos csatákat vívott Csillangó édesapjával, míg végül békét nem kötöttek, és a sündisznókirály hajlandó volt ezután békében hagyni az országot azzal a feltétellel, hogy a veresszőrű táltostehén tejét a királyné minden este, mind az utolsó cseppig kifeji, és váltságul a palota kapuja elé rakja egy nagy kannában, ahová a sündisznókirály érte jön, és magával viszi. Ehhez a nagy kanna tejhez senki emberfiának nem volt szabad hozzáérnie, senki nem ihatott belőle, egyetlenegy cseppecskét sem, s ha valaki mégis meg merészelte volna tenni, arra szörnyű büntetés várt.

Tudta ezt minden ember a birodalomban, és tudta ezt Csillangó is, de olyan nagyon szomjas volt, és úgy megkívánta egyszeriben a finom, habos tejet, amint megcsapta az orrocskáját a tej édes illata, hogy elfeledkezett a tiltásról. Megemelte a kannát, és jóízűen nagyot kortyolt belőle. Először csak félig itta ki, de mivel olyan nagyon szomjas volt, hát még egyszer megemelte a kannát, és mind egy cseppig megitta a táltostehén tejét.

Mikor este a szobája ablakából látta a nyugovóra készülő napot, és közeledett a napszállta, annak az ideje, amikor a sündisznókirály minden nap eljön a táltostehén tejéért, Csillangónak egyszeriben eszébe jutott, mit tett, és szörnyen megijedt. Reszketett, mint a nyárfalevél, leült a selyemágya szélére, és úgy várta remegve, mi fog történni.

Alighogy a nap lebukott az égről, nagy csörgés-zörgés hallatszott odakintről, ahogy megérkezett a sündisznókirály hintaja, hogy elvigye a táltostehén tejét. De bizony azt kereshette! Szegény kis Csillangó ott kucorgott az ágya szélén, és hallotta, hogy a sündisznókirály megdöngeti a gyémántos palota széles kapuját, és iszonyú, mély hangján hatalmasat kiált:

- Hallod-e te hitszegő király! Hol van a veresszőrű táltostehén teje? Hol van a járandóságom? Azt mondom neked, azonnal add ki nekem a tejet, vagy ha nem, hát add ki nekem a bűnöst, aki megitta, hadd viszem magammal!

Hej, szegény Csillangó! Most ijedt csak meg igazán, reszketett minden porcikája! Magával viszi a szörnyűséges sündisznókirály, s ki tudja, mit tesz azután vele! Vége a fiatal életének!

Megijedt bizony a király is, hogyne ijedt volna! Nyomban hívatta a királynét, és kérdőre vonta, hová lett a tej. Szegény királyné halálra vált a félelemtől. Térdre hullott királyi ura előtt, úgy bizonygatta sírva, ő bizony megfejte a veresszőrű táltostehenet, tulajdon két kezével, s a tejet a nagy kannában a legutolsó kis cseppecskéig kitette a palota kapuja elé, úgy mint minden este.

Ráncba szaladt a király homloka. Ha a királyné igazat mond, akkor hát bizony valaki megitta a tejet. Ki is adta a parancsot a katonáinak, hogy nyomban állítsanak elő minden teremtett lelket, aki csak a palotában él, és találják meg a bűnöst. Lett is nagy sürgés-forgás, ijedelem, veszedelem. Mindenkit előparancsoltak, még a királyi kiskukta tegnap született kishúgocskáját is, de hiába faggatták-vallatták a katonák a népet, csak nem lett meg a bűnös. A sündisznókirály meg csak ott állt a gyémántos palota előtt, és csak döngette a széles kapuszárnyakat.

A király dühében már a legszörnyűbb kínzásokkal fenyegette a bűnöst, ha nem lép elő, amikor szegény, rettegő kis Csillangó végre összeszedte a bátorságát, és zokogva előjött a szobájából, és királyi édesapja lábai elé borult.

- Ó, apám, ne keresd tovább a bűnöst, mert én vagyok az! Én ittam a tejből, amikor a mezőről hazajövet megszomjaztam!

Megrémült az öreg király, elfehéredett az arca, fehérebb lett, mint a tejfel. Reszketett a keze-lába, és kis híján összeesett az ijedelemtől. Adja oda az egyetlen gyermekét, az ő csillagszemű kisleányát a szörnyűséges sündisznókirálynak? Könnyek szöktek a szemébe. Visszaparancsolta a palota népét a helyére, azután maga állt oda a gyémántos palota kapujába, s a kapun át rögvest alkudozni kezdett a sündisznókirállyal. Sírt, könyörgött neki, ne vegye el tőle az egyetlen leányát, de a sündisznókirály bizony hajthatatlan volt. Mit volt mit tenni, oda kellett adni Csillangót.

Sírt-rítt a király is meg a királyné is keservesen, majd a szívük szakadt meg, úgy sírtak, patakokban folyt a könnyük, s velük együtt sírt az egész udvar: a főudvarmester, a főpostás, a főkamarás, a főszakács, az udvari főkóstoló, az udvari énekes, az udvari cipőpucoló, az összes kisinas és szolgálólány, de még a folyton mókázó, piros arcú udvari bolondnak is potyogtak a könnyei bánatában, de hiába, nem volt menekvés. Keserves könnyek közt felöltöztették a csillagszemű királyleányt a legszebb ruhájába, szépen megfésülték az aranyhaját, megölelték, megcsókolták jobbról-balról, azután nagy szívfájdalommal kitárták előtte a palota kapuját, s útnak eresztették.

Amint kilépett Csillangó a nagykapun, hátrahőkölt a rémülettől: egy szörnyűséges nagy, tüskés, fekete sündisznót látott maga előtt; hosszú, éles tüskéinek hegye aranyszínben csillogott, s a feje tetején egy kicsi gyémántos koronácska ült. A sündisznókirály mögött ott állt a hintaja: tökhéjból volta hintó, retek a kereke, és két veres kakas volt eléje fogva.

A sündisznókirály haragosan összevonta rettenetes, tüskés szemöldökét, aztán felkapta az ijedtében felsikoltó Csillangót, feldobta a hintóba, maga meg felült a bakra, és a két veres kakas közé cserdített háromfarkú ostorával. A két kakas kukorékolt egy nagyot, aztán úgy nekiindultak a hintóval, hogy csak az út pora maradt utánuk, s már ott sem voltak.

Száguldott a szörnyű hintó szegény kis Csillangóval, aki úgy megijedt, hogy nem mert hangosan zokogni, csak csendesen sírdogált egyedül a hintóban, míg oda nem értek a sündisznókirály palotájához. Ott azután a sündisznókirály kirángatta a szegény királykisasszonyt a kocsiból, lecipelte a konyhájába, ahol bezárta őt egy hatalmas aranykalitkába, s ott aztán Csillangónak borsót kellett pucolnia ezután, reggeltől-estig, pihenés nélkül, mivelhogy a sündisznókirályné igen nagyon szerette a borsólevest, ezért kellett olyan töméntelen borsó, hogy a szolgálók már nem bírták pucolni.

Szegény Csillangó hősiesen dolgozott is, napestig csak a rengeteg borsót pucolta, és bizony sűrűn potyogott a kis királylány könnyéből is a megtisztított borsó közé. De csak úgy magában sírdogált, mert senki nem szólt hozzá, és csak néha-néha, mert félt abbahagyni a munkát, nehogy megbüntesse a sündisznókirály, ha nem készül el a borsóval.

Egyik nap, ahogyan sóhajtozva, sírdogálva válogatta a nagy halom borsót, a sündisznókirály legkisebbik fia sétált be a konyhába. A tüskéi hegye ugyanolyan aranyszínű volt, mint a sündisznókirályé, és ő is egy kis koronát hordott a fején. A sündisznókirályfi egy nagy fehér bögrét tartott a kezében, amiből tejet ivott. Éhes volt szegény Csillangó, nagyon éhes, mert csak egy kis marék borsót kapott enni, és most megérezte a tej finom, édes illatát, és úgy megkívánta, hogy belefacsarodott a szíve a fájdalomba. Akármennyire félt is szegényke a sündisznótól, végül mégis összeszedte a bátorságát, összekulcsolta két kezét, s félénken suttogva megszólította.

- Szépen kérlek, adj egy kortyot nekem abból a bögre tejből! Olyan nagyon éhes vagyok, reggel óta nem ettem, nem ittam!

Megállt a királyfi az aranykalicka előtt, amibe Csillangót zárták, és egyszerre megesett a szíve szegény királylányon. Látta Csillangó, hogy a kis sündisznóherceg fekete gombszemeivel milyen együttérzően nézett fel rá, s már-már reménykedni kezdett, de a herceg megrázta a fejét.

- Ebből nem adhatok, mert ezt nekem kell meginnom, mind az utolsó cseppig.

Elbúsult szegény Csillangó, és két kis könnycsepp buggyant ki a szeméből. Olyan szép volt, és olyan szánni valóan szomorú, hogy a sündisznókirályfi megsajnálta.

- Ebből nem adhatok neked – mondta Csillangónak .– De lásd, adok abból a másik tejből, ami ott van abban a kancsóban!

Felderült a csillagszemű királyleány arca, és hálásan nézett a sündisznókirályfira, aki tejet töltött neki egy kis csészébe a kancsóból, és benyújtotta neki az aranykalickába. A királykisasszony hálásan megköszönte a jóságát, és mind kiitta a tejet a csészikéből.

Másnap megint eljött a legkisebb királyfi az aranykalitkához, és megint éppen tejet ivott. Csillangó gyomra nagyot kordult az éhségtől, ahogy megérezte a tej illatát, összetette a két kezét, és úgy könyörgött a királyfinak, szánja meg őt, segítsen rajta, adjon csak egy kortyot abból a bögre tejből. A sündisznókirályfi most is szomorúan megrázta tüskés fejét.

- Ebből nem adhatok, mert ebből senki emberfia nem ihat rajtam kívül, de lásd, adok neked egy kicsit abból a másik tejből!

Csillangó ismét hálálkodva köszönte meg a királyfinak, hogy ilyen jó volt hozzá.

Harmadnap, amikor a sündisznókirályfi megint eljött hozzá, a könyörgésére megint azt felelte, mint az előző napokon: a saját bögréjéből nem adhat, de a másikból szívesen tölt neki. Csillangó csodálkozni kezdett, vajon miféle tej lehet az, amelyiket nem ihat senki más a legkisebb királyfin kívül. Addig-addig tűnődött, és a sündisznókirályfi olyan jóságos tekintettel nézett rá, hogy végül elszánta magát, egy élete-egy halála, ő már csak megkérdezi, vajon miféle tejet iszik, amihez senki más nem nyúlhat hozzá. Meg is kérdezte, és a királyfi válaszolt is rá.

- Hát ez bizony a veresszőrű táltostehén teje, amit a te édesanyád fej az én apámnak a tulajdon két kezével minden este!

Elcsodálkozott Csillangó, elkerekedtek a csillagszemei. Hát ide kerül a veresszőrű táltostehén teje? A sündisznókirály legkisebb fia issza meg? Vajon miért?

A sündisznókirályfi kitalálta Csillangó gondolatát, és szomorúan rámosolygott az aranykalicka rácsain át a csillagszemű királylányra.

- Tizenhét esztendővel ezelőtt, amikor megszülettem, még mindnyájan ugyanolyan emberek voltunk, mint amilyen te vagy. Csakhogy amikor az édesapám a születésem hírére hazafelé sietve keresztüllovagolt a Rézerdőn, magára haragította a Rézerdő gonosz vasorrú banyáját azzal, hogy visszautasította a meghívását. Ezért a banya valamennyiünket megátkozott. Éveken át kutatták a legnagyobb tudósok és az összes udvari tanácsadó, hogyan menekedhetünk meg a rontástól, mire kiderítették az ellenszert. A király legkisebb fiának háromszor hét napon át meg kell innia a veresszőrű táltostehén tejét, mind az utolsó cseppig, és egyetlen csepp sem hiányozhat belőle. Ha ez tizenhét esztendeig nem sikerül, akkor soha nem szabadulunk többé a varázslattól, én pedig azon a napon, amikor betöltöm a tizenhetet, meghalok. Ezért háborúzott az én apám a te apáddal, s amikor nem sikerült megszereznie a táltostehenet, akkor jutottak arra az egyezségre, hogy a táltostehén tejét mind egy cseppig átadják nekünk. Sok esztendeje próbálkozunk megszabadulni a banya átkától, de még soha nem sikerült háromszor hét napig innom a bűvös tejet. Vagy a szakácsnő forralta el, vagy a kukta verte le a kannát, vagy a macska kóstolt bele, vagy a bögre volt lyukas. Szegény szüleim már elveszítették a reményt. Téged is biztosan azért zárt be ide haragjában az apám, hogy így álljon bosszút az édesapádon, aki nem tartotta be az ígéretét: hagyta, hogy valaki megigya a tejet, mielőtt az apám elhozhatta volna. Most már úgyis hiába... Három nap múlva betelik a tizenhét esztendő, és ha addig nem iszom meg minden nap a táltos tejét, akkor vége mindannyiunknak.

S azzal szomorúan lehorgasztotta a fejét.

Ó, szegény Csillangó! Értett már mindent! Elfacsarodott a szíve, és két tenyerébe temetve arcát keserves sírásra fakadt, és amikor a sündisznókirályfi megkérdezte, miért sír, ezt zokogta:

- Ó, jaj! Én ittam meg a tejedet, én szerencsétlen, boldogtalan leány! Ó, ha tudtam volna, dehogyis iszom meg, inkább ott halok meg szomjan!

És úgy hullott a könnye bánatában, mint a záporeső.

Megmelegedett a sündisznókirályfi szíve a szánalomtól, ahogy nézte a zokogó királyleányt, megsajnálta szegényt, s aztán addig-addig vigasztalta, becézgette megbocsátóan, gyengéden, míg végre elapadtak Csillangó könnyei, és már alig szipogott. Ahogy azonban meglátta a félig üres borsós tálacskát az ölében, újra eltört nála a mécses.

- Ó, jaj nekem, szegény rab leánynak, addig sírtam, míg végül nem készülök el a borsóval!

- Egyet se sírj, Csillangó! – mondta neki a sündisznókirályfi – Majd én segítek neked, meglátod, egykettőre elkészülünk! És megígérem, hogy ezután minden nap eljövök majd hozzád segíteni!

Csillangó egy darabig még szabódott, hogy de így, de úgy, megbüntetik mindkettőjüket, ha segít neki, de a királyfi csak nevetett rajta, és végül a csillagszemű királykisasszony hálásan elfogadta a segítségét.

Másnap valóban el is jött a sündisznókirályfi, és Csillangónak ugrándozott a szíve örömében, hogy ilyen boldogságra lelt itt a rabság keserűségében, de ragyogott ám az arca a sündisznókirályfinak is. Eljött a következő reggelen is, és egész nap együtt válogatták a borsót, hanem harmadnap szegény kis Csillangó hiába várta a sündisznókirályfit. Jaj, hogy reszketett a királyleány, vajon miért nem jön a királyfi, egész teste reszketett, annyira aggódott érte, és már mindenféle szörnyűséget képzelt, ám akkor ijedt csak meg igazán, amikor a sündisznókirályfi ebédidőben mégiscsak megérkezett. Ó micsoda szomorú látvány volt! Tüskés fejét boldogtalanul lógatta, és keserű könnyek potyogtak a szeméből.

- Istenem, Istenem! Mi baj? Mi történt? – kiáltott fel Csillangó, amikor a királyfit meglátta.

- Édes aranyszívű, csillagszemű Csillangó! Nem látjuk már egymást soha többé! Ma este vége az életemnek! Nem iszom több bűvös tejet, mert nyoma veszett a veresszőrű táltostehénnek!

S azzal tenyerébe temette az arcát, hogy eltakarja könnyeit.

Sírt szegény boldogtalan királyfi, és vele sírt a rab királyleány, csak úgy folyt a könnyük. Sírtak volna talán egész nap, ha Csillangónak közben eszébe nem jut valami.

- Ne sírj, ne sírj, kedves jó királyfi! – kiáltott föl lelkesen – Én megtalálom a táltostehenet! A szőrét kefélgettem, a fülét vakargattam, tenyeremből etettem: tudom, hogy én megtalálom, ha a világ végén van is! Csak beszéld rá királyi atyádat, hogy engedjen el engem, és én felkutatom, és elhozom neked a tejét még ma estig, vagy magam is belepusztulok!

Felszáradtak a királyfi könnyei a reménytől, futott egyenesen a sündisznókirályhoz, s aztán addig rimánkodott, könyörgött neki szívhez szólóan, míg végre a király is belátta, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy megmentse legkisebb fia életét és megváltsa a népét a bűbájtól. Parancsot adott hát a katonáinak, hogy eresszék ki a csillagszemű királykisasszonyt az aranykalickából, azután útnak eresztette. Csillangó könnyes szemmel mondott búcsút a legkisebbik sündisznókirályfinak, megölelték, megcsókolták egymást, azután a királyleány útnak indult.

Ment-mendegélt Csillangó, erdőkön-mezőkön, hegyeken-völgyeken át, ment arra, amerre a szíve vitte. Szedte a lábait sietősen, s közben nem győzött csodálkozni, hogy megváltozott körülötte a vidék. Nyoma sem volt a selymes fűnek, sem a dúsan érő gyümölcsöknek, sem a kövér jószágoknak: a fű satnya volt és sárga, a fákon összeaszalódtak a gyümölcsök, a jószágok csontjai zörögtek vékony bőrük alatt, és az emberek fáradtak és betegek voltak, hiszen nem állt már a veresszőrű táltostehén a gyémántos palota aranyos istállójában.

Ahogy mendegélt sietősen a királyleány, egyszerre azt vette észre, hogy egy rengeteg erdőben jár. Furcsa egy erdő volt, annyi bizonyos: a fákon rézszínű levelek csillogtak, és csilingelni kezdtek, valahányszor a szél egymásnak ütötte őket. Csillangó egyszerre rájött, hogy a Rézerdőben jár! Minden kis levélke színtiszta rézből volt, azért csengtek-csilingeltek annyira minden fuvallatra. Szép volt a rézlevélkék dala, nagyon szép, a királykisasszony mégis félt egy kicsit, mert sötét volt a Rézerdőben, és tele volt a sűrű félelmetes, ismeretlen neszekkel. Nagyon megörült hát, amikor a rézlevelű rézfák sora ritkulni kezdett, és Csillangó egy fényes kis tisztásra jutott, amit beragyogott az édes napsütés. Hát még hogyan megörült, amikor észrevette, hogy a tisztás közepén egy tehéncsorda legelészik, és az egyikük ki is lett volna más, mint a veresszőrű táltostehén!

Hej, megdobbant ám Csillangó szíve örömében! Mégiscsak megmenekedik a sündisznókirályfi! Csak haza kell vinnie a táltostehenet, napszállatig még kényelmesen megjárják az utat hazáig!

Azám, csakhogy most vette észre a királyleány, hogy a csordának bizony pásztora is van. Ott ücsörgött az erdőszélen egy göcsörtös tuskón egy hajlott hátú, öreg néne, göcsös furkósbotot tartott a kezében, és azzal kopogtatta maga előtt a földet. Egészen simára döngölte már maga előtt, annyit kopoghatott a botjával.

Megriadt egy picit Csillangó, de nem hátrálhatott meg. Ha szépen megkéri az öreganyót, tán megesik rajta a szíve, és visszaadja neki a veresszőrű táltostehenet. Összeszedte hát a királykisasszony minden bátorságát, és nagy merészen odalépett az öregasszony elé.

- Jó estét adjon az Isten, öreganyó!

De hogy megijedt Csillangó, a hideg rázta minden porcikáját, amikor a néne felemelte a fejét, és ő meglátta az arcát, mivelhogy egy irgalmatlan nagy bibircsók volt a banya orra hegyén, méghozzá színtiszta vasból! Bizony a csillagszemű királyleányt éppenhogy a Rézerdő vasorrú banyájával hozta össze a rossz sora! Nyomban kilelte a leányt a hideg, és egyetlen szót sem bírt kimondani.

A vasorrú banya kivicsorította csorba fogait, és egy nagyot visítva felnevetett.

- Nicsak, nicsak! Kit látok? Csak nem a csillagszemű királykisasszony az, aki olyan nagyon meg akarja váltani azt a kutyafattya sündisznókirályt az egész pereputtyával együtt? Hiába igyekeztél kedveském, őket most már elviszi az ördög! Megkapják, amit megérdemelnek! Nemhiába fáradoztam tizenhét esztendőn keresztül a legbűbájosabb bűbájokkal, hogy a legkisebb királyfinak nehogy sikerüljön háromszor hét napon át innia a táltostehén tejéből! Még csak az kéne, hogy te meg most csak úgy ukkmukkfukk megszabadítsd őket! Hiába bűvöltem meg hol a tejeskannát, hol a szakácsnőt, hol a kiskuktát, hol a macskát, hogy mindig elvesszen néhány csepp a tejből? Nem úgy van az, kicsi királykisasszony! Szenvedjen csak meg a sündisznókirály, amiért vissza merte utasítani az én szívélyes meghívásomat! Téged meg itt tartalak a szolgálómnak! Úgyis szükségem volt már valakire, aki őrzi a teheneimet, amíg alszom!

Azzal kettőt koppintott a földön a göcsös bottal, és szegény Csillangónak máris szoros béklyó termett a lábán, és a másik végét a vasorrú banya ott fogta szorosan a markában.

Most búsult csak neki igazán szegény királykisasszony! Mi lesz most már a sündisznókirályfival? Nem válthatja meg, mert foglyul esett, és innen már bizony meg nem szabadulhat. Peregtek a könnyei, mint az apró gyöngyök, és egészen elvesztette minden reményét, mert a napszállta egyre közeledett, s most már, ha valami csoda folytán megszabadulna is, nem érhetne vissza időben a sündisznókirály palotájába.

Míg szegény Csillangó így búsulva vigyázta a boszorkány teheneit, a vén banya szépen elszundított, s Csillangó egyszerre azt vette észre, hogy valaki a nevén szólítja. Csodálkozva körülnézett, hát mit látott: a veresszőrű táltostehén állt éppen előtt, s az szólongatta őt emberi hangon.

- Kedves jó úrnőm, édes királykisasszony, egyet se félj, míg engem látsz! – mondta a táltostehén. – Kikefélgetted a szőrömet, vakargattad a fülem tövét, a tenyeredből etettél, hát én most meghálálom a jóságodat azzal, hogy megszabadítalak téged! Most nyomban kereket oldunk innen! Csak meg kellett várnom, míg ez a gonosz pára elszundít, és nem koppint többet a göcsös bottal, mert tudd meg, édes kis úrnőm, az a boszorkány varázsbotja, s annak a koppintásával tartott bűvöletben engem! Már mostan egy percig se habozzál tovább, gyorsan húzz ki egy szál szőrt a farkamból, aztán szúrd meg az ujjadat, és cseppents egy cseppet a véredből a béklyóra, azután érintsd meg a szőrömmel! Meglátod, egy szempillantás alatt szabad leszel!

Csillangó szót is fogadott a táltostehénnek, megszúrta az ujját, aztán a véréből a béklyóra cseppentett egy cseppet, és megérintette a veres szőrszállal. Hát láss csodát, a béklyó azon nyomban lehullott a lábáról! Örült Csillangó, de nagyon örült! Hanem aztán rögtön el is szomorodott, hiszen a nap már igen alacsonyan járt az égen, hamarost alá is bukik, és ő nem érhet már vissza a palotába, s a szegény sündisznókirályfinak oda az élete. Lerogyott hát egy nagy kőre, és keservesen zokogni kezdett.

- Ne sírj, ne búsulj, királykisasszony! – csitította a táltostehén. – Csak bízz bennem, és meglásd, minden rendbe jön! Gyorsan, siess, s amíg a banya alszik, cseppents egy csepp vért a göcsös botra is, és érintsd meg azt is a farkam szőrével, hogy megszökhessünk!

Csillangó gyorsan felszárította a könnyeit, és úgy tett, ahogyan a veresszőrű táltostehén parancsolta neki. A göcsös bot, ami addig folyamatosan fickándozott, forgolódott a banya kezében, egyszeriben abbahagyta a mocorgást, és elcsendesült.

- Jól van, édes úrnőm! – mondta a táltostehén. – Most már szökhetünk! Kapaszkodj fel a hátamra, és jól fogódz meg!

Felült a csillagszemű királyleány a táltostehén hátára, s jól megkapaszkodott. Kellett is, hogy kapaszkodjon, mert amint a hátán érezte kis úrnőjét, a táltostehén egyszerre megiramodott, és sebesebben száguldott, mint a szélvész, úgy szállt, mint a gondolat. Megdobbant a szíve Csillangónak: hiszen ha így mennek, még napszállat előtt odaérhetnek a sündisznókirály palotájához, bár már csak igen kevés idejük maradt.

Hanem a nagy sietségben nem vették észre, hogy a táltostehén farkának egy veres szőrszála véletlenül nekiütközött egy rézlevélnek, s az azon nyomban nagyot csendült. Felébredt a csengés-bongásra a vasorrú banya, s látta ám, hogy nincs sehol a veresszőrű táltostehén, de még a csillagszemű királykisasszony sem! Szörnyű haragra gerjedt. Rögtön kettőt koppintott a göcsös bottal, egy nagy viharfelhővé változott, és szélsebesen a nyomába eredt a szökevényeknek.

Éppen akkor nézett hátra a táltostehén, látta, hogy valami nagyon feketedik a nyomukban, és rögtön tudta mi történt.

- Jaj, édes úrnőm, baj van! – mondta Csillangónak. – Jön utánunk a boszorkány!

Nekikeseredett a királyleány. Hát sosem szabadulhatnak most már? Utoléri őket a vén banya, s akkor végük! De még jobban búsult a sündisznókirályfi miatt. Nagy bánatában átölelte a táltostehén nyakát, úgy könyörgött neki.

- Édes jó táltostehenem! Ha meg nem szökünk a boszorkány elől, szegény sündisznókirályfi élete fonala még ma este megszakad! Nem tudsz tenni valamit értünk?

A veresszőrű táltostehén csak a fejét ingatta, de a királyleány annyira könyörgött, hogy végül egy nagyot sóhajtott.

- Megpróbálhatom, de ha nem sikerül, mindketten itt veszünk!

Csillangó már azt sem bánta. Hisz mit ér az élete, ha megszabadul is, de a sündisznókirályfit elragadja a halál? Megállt hát a táltostehén, szép gyengéden leengedte a hátáról a királykisasszonyt, aztán várta a vasorrút.

Jött is banya nagy dérrel-dúrral, villámlással és mennydörgéssel, csak úgy feketedett belé az ég alja! A királyleány ijedtében legszívesebben elbújt volna egy nagy fa mögé, de mégiscsak ott maradt a veresszőrű táltostehén oldalán, s ott imádkozott az életükért. A fekete fergeteg egyre csak közeledett, közeledett, majd hirtelen varjúvá változott, s leszállt elébük a földre. Ott aztán rögvest visszavette az emberi formáját.

- Megvagytok hát galambocskáim! – vigyorgott a banya szörnyűséges, csorba fogaival, és gonosz vicsorgással megemelte a göcsös botot, hogy nagyot koppintson vele, s azzal véget vessen a szerencsétlen menekülők életének. Akkor a táltostehén egyszerre égnek emelte a fejét, majd jó erősen megrázta magát. Csak úgy szikrázott, ragyogott a veres szőre, úgy lobogott, mint a tűz, és a vasorrú banya göcsös botja levelezni és rügyezni kezdett. Olyan szép rézszínű leveleket bontott, hogy a napsugár hanyatt esett volna rajtuk, olyan fényesek voltak, azután a bot addig ficergett, míg ki nem ugrott a banya kezéből, és ott nyomban gyökeret is eresztett. Egy szempillantás alatt gyönyörű fává serdült, és illatos rézszínű körték értek rajta.

- Jaj, jaj, jaj! – sipákolt a banya rémülten, és olyan kicsire kucorodott, mint egy kisegér. – Jaj nekem, elvettétek a göcsös botomat, megfosztottatok a varázserőmtől! Most már olyan védtelen vagyok, mint a ma született kisbárány! Mi lesz velem így, hogy akárki eltaposhat?

- Meg is érdemelnéd, amilyen gonosz lélek vagy! – mondta a jajveszékelő boszorkánynak Csillangó.

- Ne bántsatok, kérlek! Kegyelmezzetek az életemnek! – kiáltott fel ijedten a vénasszony, és nyomban térdre borult a királykisasszony és a veresszőrű táltostehén előtt.

Jólelkű leány volt Csillangó, arany volt a szíve, és bármennyi gonoszságot művelt is a vénség a sündisznókirály népével, most megesett rajta a szíve, olyan szánandóan kuporgott a lábai előtt.

- Jól van, nem bánom! – sóhajtotta. – Megkegyelmezek neked! De azt ajánlom, takarodj el a Rézerdőből mindörökre, és be ne tedd többé a lábad ebbe a birodalomba, különben jaj lesz neked!

A vasorrú banya nem győzött hálálkodni, és megígért mindent, csak meghagyják az életét, s amikor Csillangó ráparancsolt, azon nyomban eliszkolt a környékről. Nem is hallották hírét sem soha többé.

Hanem az idő igencsak eljárt, és a csillagszemű királyleány rémülten vette észre, hogy a nap már csaknem alábukott az ég alján. Gyorsan felkapaszkodott a veresszőrű táltostehén hátára, átölelte a nyakát, és úgy súgta a fülébe:

- Jó táltostehenem, most mutasd meg, mit tudsz!

Repült a táltostehén, mint a leggyorsabb szélvihar, vitte a hátán a királykisasszonyt, s nem kellett neki egy szempillantás sem, Csillangó éppen csak pislantott egyet, és már ott is voltak a sündisznókirály várának kapuja előtt, mivel, hogy szavamat ne felejtsem, a sündisznókirály palotája egy irdatlan magas kőfallal volt körülvéve, rajta egyetlen kapuval. Ott aztán a táltostehén megállt a nagy vasalt kapu előtt, és szépen letette a hátáról a királyleányt, merthogy a palota kapuja bizony be volt zárva, méghozzá hét lakattal, és emberfia nem volt, aki azt kinyithatta volna. Felnézett Csillangó az irdatlan magas fal tetejére, de belesajdult a két csillagszeme, amíg kereste, mert nem látta annak a tetejét.

- Édes táltostehenem, nem tudsz átvinni engem ezen az irdatlan nagy falon? – kérdezte a veresszőrű tehenet.

- Jaj, édes királykisasszony, ezen én nem tudok átjutni! – felelte búsan a táltostehén. – Hiába győztük le a vasorrú banyát, a sündisznókirályra szakadt rontást még nem oldottuk fel, és ebben a falban még olyan erős a banya ördöngös bűbája, hogy még az én erőm sem elég hozzá, hogy legyőzze.

Nekikeseredett a királyleány, kibuggyantak újra a könnyei is.

- Ó, jaj nekem, szegény gyenge leánynak! Mindjárt lemegy a nap, és én nem segíthetek a sündisznókirályfin!

Egyszerre érezte, hogy a veresszőrű táltostehén csak odadugja a fejét, és kedveskedve hozzádörzsöli az orrát az arcához.

- Sose félj, királykisasszonyom, amíg még van remény! – súgta a fülébe. – Még nem ment le egészen a nap! Nézz oda, itt áll a kapu előtt a kanna, amiben a sündisznókirály el szokta hozni a tejemet. Fejj meg gyorsan, aztán kapd fel a kannát, és indulj! Egyedül kell átkelned a falon, de így még talán megmentheted a sündisznókirályfit, ha időben odaérsz!

Felszárította a könnyeit Csillangó, mert rájött, hogy a táltostehénnek igazsága van, és nem késlekedhet egy minutát sem. Fogta hát a kannát, és belefejte a veresszőrű táltostehén tejét mind az utolsó cseppecskéig, azután óvatosan, nehogy egyetlen csepp is kilöttyenjen, nekiindult, hogy megmássza az irdatlan nagy falat.

Hej, de nagyon messze volt annak a falnak a teteje! Szegény Csillangó csak kapaszkodott, húzódzkodott, de nagyon keservesen jutott csak előre, mivel a tejeskannára is vigyáznia kellett. A nap pedig egyre mélyebbre bukott az ég alján, már alig látszott ki a fele. Csillangó, Csillangó, ennek már fele se tréfa! Jobb lesz sietni, mielőtt nagy baj történik! Szegény csillagszemű királykisasszony hát csak mászott és kapaszkodott, és kapaszkodott és mászott, hogy gyenge fehér ujjacskái egészen kisebesedtek a nagy kapaszkodásban. De végül, nagy keservesen csak felért az irdatlan nagy fal tetejére. Olyan magasan volt, hogy ha lenézett a fal tetejéről, egészen elszédült.

Na de most aztán hogyan jusson le a túloldalon? Törte a fejét Csillangó, hogyne törte volna, hiszen már nem sok ideje maradt napszállatig, már éppen csak egy csipetke látszott ki a nap koronájából a láthatár felett, és ha most nem igyekszik, hát bizony hiába igyekezett eddig! Addig-addig törte a fejecskéjét, míg ki nem talált valamit: elővette szép selyemkendőjét, a feje fölé lendítette, s azzal leugrott a fal tetejéről.

Abban a pillanatban lebukott a nap az égről. Amikor Csillangó selyemkendőjébe kapaszkodva lepottyant a palota udvarára, bizony már sötét volt, és a királykisasszony szíve összeszorult a félelemtől. Istenem, istenem, vajon időben érkeztem?

Hiába nézett körül kutatva a csillagszemű királyleány, nem látott ő egy teremtett lelket sem. Üres volt a palota udvara, nem moccant semmi, még a szél is elfelejtett fújni, és Csillangó valami nagy-nagy szörnyűséget sejtett. Egyszerre meghallotta a csendes, szomorú éneket, ami végigzengett a palotán, és megpillantotta a gyászoló temetési menetet. Lehajtott fejű, fekete sündisznók sorjáztak át lassan csoszogva a palota udvarán, és nem egynek potyogott a könnye. Négy erős, nagy sündisznó pedig a vállán cipelt egy kicsi, nyitott koporsót, s abban ott feküdt a sündisznókirály legkisebb fia, meghalva.

Hej, szegény Csillangó! Csak ezt ne kellett volna látnod soha! Hiába siettél, hiába szaladtál, hiába találtad meg a veresszőrű táltostehenet és kergetted el a Rézerdő vasorrú banyáját, ha a sündisznókirályfi életét mégsem tudtad megmenteni! Most fájt csak ám a királyleány szíve igazán! Oly nagyon fájt, hogy nem bírt már ekkora nagy fájdalmat elviselni: bánatában földhöz vágta és felborította a kannát, amiben a táltostehén tejét cipelte idáig.

- Folyj ki te tej! – kiáltott fel keserűségében. - Szívjon be téged a föld! Pusztulj a világból, ha az én kedvesem életét nem tudtad megmenteni!

S azzal keserű zokogásra fakadt.

Hanem amikor a tejeskannát a földhöz vágta, abból mielőtt feldőlt volna, hogy a táltostehén teje mind szétfolyjon belőle a földre, néhány csepp szétfröccsent, s abból is néhány éppen a sündisznókirályfi testére hullott.

Egyszerre csak nagy világosság támadt, de olyan, hogy még a napot is elhomályosította volna, és Csillangónak el kellett takarnia csillagszemeit, hogy meg ne vakuljon belé. És amikor kinyitotta, mit gondoltok, mit látott? Azám! A sündisznókirály egész udvara népét, csakhogy már nem sündisznók voltak valahányan, hanem éppolyan emberek, mint ő maga, és valamennyien a boldogságtól sírva ölelgették egymást. És legelöl is ki állt előttük? Bizony, hogy a sündisznókirály legkisebb fia, a daliás királyfi, épen és egészségesen, mintha bizony sose halt volna meg! Nyomban odasietett Csillangóhoz, karjába kapta, megölelte, megcsókolta, úgy mondott köszönetet neki a visszakapott életéért. Csillangó nem győzte csókolni őt nagy-nagy örömében.

No és azután mit gondoltok, mi történt? Megmondom nektek, hisz úgyis kitalálnátok magatoktól is: hát a sündisznókirályfi elvette Csillangót feleségül. Hét határra szóló nagy lakodalmat csaptak, ott volt mindenki, aki számít, és ehetett, aki amennyit bírt, még a kútból is húsleves folyt, és még a kóbor kutyák is két hétig csak csirkecombon éltek, ha meg nem akadt a csont a torkukon.