Rózsa vitéz

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a világon két testvér, egy fiú meg egy leány. A fiút Miklósnak hívták, a leányt meg Rózsának. Árva gyermekek voltak, apjuk-anyjuk nem volt, sem semmiféle rokonuk széles e világon, hát egymást szerették mindennél jobban, és együtt éldegéltek nagy szeretetben a korán elhalt édes szüleiktől örökölt házikójukban. Rózsa hófehér, habos csipkéket vert, de olyat, hogy csodájára járt a környék, Miklós meg gyönyörű, pirinyó kis szobrokat faragott fából, amilyeneket senki nem tudott rajta kívül, hogy szinte megszólaltak, s a testvérek abból a kevéskéből próbáltak megélni, amit ezekért kaptak a piacon.

Egyszer aztán Miklós ezzel fordult oda Rózsához:

- Édes húgom, szedd össze legszebb csipkéidet, én is összeszedem a legszebb szobrokat, összecsomagoljuk őket, s felmegyek velük a király városába, hátha ott jobb pénzt kapok értük!

Szót fogadott Rózsa a fivérének, kiválogatta legislegszebb csipkekendőit, aztán Miklós szobrocskáival együtt takaros kis batyut kötött belőlük, majd belelopott néhány friss pogácsát is a batyuba útravalónak, azután megölelte édes bátyját, és elbúcsúztak egymástól.

- Ég veled, szép húgom, ne aggódj értem! Harmadnapra itt vagyok!

- Várni foglak, édes bátyám, gondolok majd terád, s te is gondolj énreám, ha egy szép szál rózsát látsz! Azt hozd nekem ajándékba!

Így felelt Rózsa a testvérbátyjának, mert legnagyobb öröme a leánynak az illatos, dús vörös rózsákban tellett, s Miklós meg is ígérte, hogy nem feledkezik meg a rózsáról, hoz egyet a húgának, ha belehal is.

Azzal igazán elbúcsúztak, és Miklós ment fel a király városába.

Oda is ért Miklós, el is adta valamennyi portékáját, de még nem is jutott mindenkinek, aki szeretett volna belőle, olyan nagyon tetszettek az ittenieknek a finom fehér csipkék, meg a mókás pirinyó szobrok, megígérte hát Miklós, hogy legközelebb megint eljön, és hoz annak is, akinek eddig nem jutott.

Örült Miklós, bizony hogy örült, mert igen jó pénzt kapott a szép portékáért, és nagy örömmel indult hazafelé. Ahogy azonban indult volna, egyszerre édes rózsaillat ütötte meg az orrát, és eszébe jutott a testvérhúgának tett ígérete. Nosza, indult a rózsaillat irányába, és egyszerre ott találta magát egy gyönyörűséges rózsakert kerítése mellett. A kert telides-teli volt szebbnél szebb égővörös, illatozó rózsákkal, csak úgy roskadtak a tövek a rengeteg virágtól. Bele is kábult Miklós a csodaszép látványba, hát még abba a tündéri rózsaillatba! Hej, ha az ő húgának ilyen rózsája lehetne!

Körülnézett Miklós, és meglátta, hogy az egyik szál rózsa egy kicsit kihajolt a sűrű vaskerítés rácsain, és azt le tudná szakítani. Gondolta, úgyis roskadásig van a kert a sok rózsával, akárkié is, bizton nem haragszik meg rá, ha egyetlen szálat leszakít belőle. Elhatározta hát magát, odanyúlt a szál rózsáért, és letépte.

Abban a minutában iszonyú nagy csengés-bongás támadt, hogy zengett belé az egész kert, egyszerre két alabárdos rontott elő, rávetették magukat szegény Miklósra, elfogták, megkötözték, és már vitték is.

Mivelhogy az a tündéri szép rózsakert nem másé volt, mint a felséges királynéé, és annak minden rózsájához egyedül ő érhetett hozzá, senki más emberfia, de még maga a király sem. Szegény Miklós nem tudta ezt, honnan tudta volna, s szerencsétlenségére leszakította azt az egyetlen szál virágot, szörnyű vészt hozva szegény fejére.

Vitte a két alabárdos Miklóst, egyenesen a király elébe, az meg így szólott hozzá:

- Mit tettél, te szerencsétlen? Miért szakítottad le azt a rózsát?

Megsápadt szegény Miklós a nagy ijedelemtől, de becsületesen felelt a királynak:

- Felséges királyom, az én kedves jó húgomnak ígértem azt a szál rózsát, nem tudtam, hogy nem szabad leszakítanom.

- Bizony kár, mert most vesznie kell a fiatal életednek, mert tudd meg, ha eddig nem tudtad: az a kert a királyné kertje, és senki más nem érintheti a rózsáit rajta kívül, s aki mégis megcselekszi, annak meg kell halnia!

Még jobban elsápadt szegény Miklós, de nem volt mit tenni, visszacsinálni már nem lehetett. Lehajtotta a fejét, s megadta magát keserű sorsának. Vitték az alabárdosok, vasra verték, és belökték a tömlöcbe, hogy ott várja meg, amíg a vesztőhelyre viszik.

Szegény Rózsa ezalatt hiába várta haza az ő jó fivérét. Nem jött meg harmadnap, de nem jött az meg negyednap sem, sem semmikor azután, mert hiszen nem jöhetett, és szegény leányt keserves bánat és aggódás emésztette az ő édes testvére után. Végül nem bírta tovább a keserű várakozást, fogta magát, összecsomagolt, és elindult a király városába, hogy megkeresse a fivérét.

Oda is ért Rózsa szerencsésen, és ott aztán rögtön kérdezősködni kezdett a bátyja után. Kérdezgetett mindenkit, volt, aki emlékezett is Miklósra, de senki nem tudta megmondani neki, mi történt vele. Szegény Rózsa hiába kutatott utána, így hát keserves kétségbeesésében végül lerogyott a palota lépcsőjére, mert ott jött rá épp a rettenetes bánat, és ott kucorgott nagy búsulva.

Arra jött a palota szakácsnéja, és megsajnálta a leányt, olyan nagyon szomorú volt szegény, megkérdezte hát tőle, mi a bánata. Elpanaszolta neki is Rózsa, hogy ő az ő szegény jó testvérbátyját keresi, de nem leli sehol, talán bizony már nem is él.

- Hej, te szegény leány, él még a te bátyád, de ki tudja meddig? – felelte elszomorodva a szakácsné, mert felismerte Miklóst a leány elbeszéléséből. - A királyné rózsáiból szakított, ezért nyomban börtönbe vetették, s most ott várja szegény a halálát. Sajnáltam is, hiszen olyan szép szál fiatal legény, és most oda az élete. Csak azért nem vették még fejét, mert reánk rontott a Rettenetes Tótonfót.

Megrettent Rózsa a szörnyű hírtől, hogy az ő drága fivérét halál várja egy szál rózsáért, de még jobban megrettent a Rettenetes Tótonfóttól.

- De hát ugyan kiféle-miféle az a Rettenetes Tótonfót, néném? – kérdezte.

- Jaj, hát nem tudod? – felelte a szakácsné. – Három nappal ezelőtt, mikor testvérbátyád halálának perce már ki volt tűzve, hirtelen egy szörnyűséges nagy fekete felhő ereszkedett le a király palotája fölé. Irtózatos mennydörgés támadt, és egy rettentő hang azt kiabálta a felhő belsejéből, hogy ha a király meg a királyné meg nem adják magukat hét napon belül a Rettenetes Tótonfótnak és át nem adják minden vagyonukat meg a palotájukat, akkor eljön, és elpusztít mindenkit, és eltörli a föld színéről az egész várost a palotával együtt. A király rögvest elküldte legbátrabb vitézeit, hogy ugyan keressék meg és győzzék le ezt a Rettenetes Tótonfótot, de az egész sereg szőröstül-bőröstül eltűnt. Hiába küldte utánuk válogatott katonáit a király, azoknak is nyomuk veszett, s mára már nem maradt a királynak egyetlen fegyverforgató vitéze sem. Százegy daliás vitéze mind odalett. Már ki is hirdette a király, hogy bárki jelentkezőnek, aki hajlandó megvívni a Rettenetes Tótonfóttal, bárki légyen is az, ha legyőzi, teljesíti bármilyen kívánságát. Ez a szerencsétlenség volt egyedül szegény bátyád szerencséje, mert a nagy ijedelemben a király minden másról megfeledkezett, különben már régen leütötték volna a fejét szegénynek.

Elfogta a szörnyű bánat szegény Rózsát, hiszen tudta jól, hogy az ő édes jó fivére neki akarta leszakítani azt a szál rózsát, miatta dobta oda fiatal életét. Átkozta most magát, miért is kért bármit is az ő drága testvérbátyjától, miért kívánt tőle ilyen áldozatot, de már hiába volt a bánat, nem lehetett rajta segíteni, szegény Miklósnak most már meg kell halnia. Hanem ahogy így kesergett, gyötrődött szegény leány, egyszerre eszébe jutott, hogy a király azt ígérte, annak, aki legyőzi a Rettenetes Tótonfótot, teljesíti bármi kívánságát.

Nem volt semmi vesztenivalója Rózsának. Lesz, ami lesz, ő már csak elindul, és megkeresi ezt a Rettenetes Tótonfótot - ha odaveszik, hát odaveszik, akkor az ő bátyján már úgysem segíthet más, de ha le tudná győzni, akkor a király teljesíti egy kívánságát, és ő kegyelmet kérhetne tőle szegény jó Miklósnak.

Így gondolkodott Rózsa, s rögtön tettre is fordította. Megköszönte a szakácsnénak a hozzá való jóságát, elbúcsúzott tőle, azután fogta rég holt édesapjuk kardját, amit elkeseredésében magával hozott, levágta vele szép aranyhaját, meg sem siratta szép fürtjeit egy csepp könnyel sem, fiúruhát öltött, a kardot a derekára kötötte, s ment egyenesen a király elé, hogy jelentkezzen nála a próbára.

Bizony senki nem jelentkezett eddig, hogy megkeresse a Rettenetes Tótonfótot, olyan nagyon rettegtek tőle az emberek. Gondolhatjátok, hogy megörült ezért a király annak, hogy végre valaki vállalkozik rá. Nyomban maga elé hívatta a bátor legényt, és tudakolta tőle a nevét.

- Rózsa vitéz a nevem, felséges királyom – felelte Rózsa, ahogyan eltervezte.

Nézte a király a legényt, merthogy persze annak hitte Rózsát, és egészen megsajnálta, olyan szép arca volt neki, és olyan szomorú volt, hogy még a hegyek is kettéhasadtak volna tőle, ha ránéznek. De hát hogy ne lett volna, mikor édes testvérét gyászolta!

- No hát, Rózsa vitéz - mondta neki a király –, tudod-e, hogy te vagy az egyetlen, aki jelentkezett? Nem akadt senki bátor legény rajtad kívül, s nekem nincs már más fegyverforgató vitézem, csak a tulajdon egy fiam. Ő maga is arra készül, hogy ha senki más nincsen, hát maga megy megkeresni ezt a Rettenetes Tótonfótot. Örülök, hogy jöttél, fiam, mert legalább ketten indultok neki az ismeretlennek.

Azzal tüstént hívatta is a királyfit, aki meg is jelent atyja előtt, és nézte ő is a szomorú arcú, karcsú Rózsa vitézt, azután kezet nyújtott neki.

- Add a kezed, vitéz, hadd köszönöm meg, amit teszel, és azért is, mert ezután útitársak és pajtások leszünk!

Kezet adott Rózsa, és meghajolt a királyfi előtt.

- Rózsa vitéz a nevem, felséges királyfi.

Felkacagott erre a királyfi.

- Rózsa? Hallod-e, hiszen olyan neved van, mint egy leánynak!

Elkomolyodott Rózsa, mert bántotta a nevetés, és csak annyit mondott:

- Szegény megholt édesanyám kívánsága volt, hogy ezt a nevet kapjam.

De elkomorodott rögvest a királyfi is, mert látta, hogy a nevetése nem esett jól Rózsa vitéznek, és szomorú arca azt mutatta, hogy fájdalmat okozott neki. Jólelkű volt a királyfi, nem is akarta bántani Rózsát.

- Jól van, hát bocsáss meg, hogy kinevettelek a nevedért! Többé nem teszem – mondta a királyfi nagy komolyan. – Most már azt mondd meg, Rózsa vitéz, van-e lovad?

Felelte erre Rózsa, hogy nincsen, kerítettek is neki rögtön egy szép fekete csődört, a királyfinak meg egy fehéret, felnyergelték, és mivelhogy nem volt vesztegetni való idejük, útnak is indultak.

Mentek, mentek, reggeltől estig, míg egyszer egy szép aranyerdőbe nem értek. Hát abban az erdőben minden csupa arany volt: a fák, a levelek, a fű, de még a madarak is! Egészen káprázott bele a szemük. Ők csak mentek előre, de az aranyerdőnek bizony nem akart vége szakadni, s amikor rájuk esteledett, még mindig az aranyerdőben voltak, hát megálltak, hogy letáborozzanak. A közelükben egy szép, aranykávájú kút állott, és a királyfi, amint meglátta, egyszerre igen megszomjazott, s odament a kúthoz, hogy igyék belőle. Hanem Rózsa egyszerre valami nagy nyugtalanságot érzett, s valami azt súgta neki, hogy ne menjenek közel ahhoz az aranykúthoz. Meg is szólította a királyfit:

- Ne menj a kúthoz, felséges királyfi! Bűbájt érzek ebben az erdőben, félek, hogy bajod esik, ha belenézel!

De a királyfi csak nevetett Rózsa félelmén, és elszántan belenézett a kútba.

Bizony nem kellett volna! Mert amint belenézett, egy gyönyörűséges leányarcot pillantott meg a víz tükrében, és abban a percben meg volt bűvölve, elfeledett mindent, és nem látott mást, csak a tündért, mert bizony az volt a leány a kútban, egy csalfa, legénycsábító vízitündér. Ahogy a királyfi a kútba nézett, egyszerre kiemelkedett a zöldhajú vízitündér a kút vizéből, és a királyfi felé nyújtotta a karjait.

- Gyere velem, szép vitéz! Hajolj közelebb, hadd ölellek meg! – mondta édes, hízelgő hangon, s hiába kiáltott rá Rózsa rémülten a királyfira, az közelebb hajolt, s akkor a tündér a nyaka köré fonta a karjait, magához ölelte, s azzal belévetette magát a kútba. Volt királyfi - nincs királyfi!

Hej, de megrémült szegény Rózsa, ahogy elveszni látta a kút vizében a királyfit! Rohant rögvest a kúthoz, és belenézett. Megjelent mindjárt a szépséges leányarc neki is a kút vizében, de bezzeg Rózsa nem varázsolódott el tőle! Hogy is lehetett volna, hiszen valójában leány volt, s a zöldhajú vízitündéreknek csak az óvatlan legények felett volt hatalmuk. Tudta ezt jól Rózsa, s egyszerre eszébe jutott az is, hogy a vízitündéreknek a hajukban van a varázserejük. Nosza, csak gyere közelebb, te legényrabló, gondolta Rózsa, majd ellátom én a bajod!

Jött is a szép zöldhajú tündér, felemelkedett a kút fölé hajoló Rózsához, és suttogta annak is édesen:

- Gyere velem, szép vitéz! Hajolj közelebb, hadd ölellek meg!

Hajolt ám Rózsa, a tündér fonta is a karjait a nyaka köré, de már be nem ránthatta a kút vizébe, mert Rózsa vitéz előkapta a kardját, és egy nyisszantással hirtelen tőből levágta a tündér zöld haját.

Felsikoltott a tündér rémületében, Rózsa meg egyszerre kirántotta a kútból az elgyengült tündért, és lehajította a földre a kút mellé.

- Könyörülj rajtam, szép vitéz! – nézett fel rá a tündér könnyes arccal könyörögve. – Add vissza a hajamat, kérlek! Meglásd, meghálálom! Visszaadom a társadat, és még amit kívánsz, csak a hajamat add vissza!

- Hogyisne! – felelte Rózsa, és szorosabban markolta a nagy csomó zöld tündérhajat a kezében. – Hogy aztán engem is beleránts a kútba? Előbb add vissza a királyfit, vezess ki bennünket ebből a bűvös erdőből, azután majd meglátom, visszaadom-e a hajadat!

Elsírta magát a tündér, térdre borult Rózsa előtt, sírt, könyörgött, olyan szánandóan, hogy Rózsának már-már megesett rajta a szíve, de megkeményítette magát, mert tudta, hogy a tündérnépség szavának soha nem szabad hinni, és végül a vízitündér is kénytelen-kelletlen beletörődött, hogy vissza kell adnia a legújabb rabját, pedig milyen csinos egy fogoly volt. Nagy sóhajtással beleereszkedett a kútba, eltűnt a víz alatt, aztán egyszerre előbukkant a kútból a királyfi nagy fuldokolva, levegő után kapkodva, mert kis híján meghalt már odalent a kút mélyén.

Lehajolt érte gyorsan Rózsa, s kisegítette, de vigyázott, hogy a tündérhajból közben egyetlen szálat is el ne eresszen. Előjött azután a tündér is a kútból keserves képpel, és meghajolt Rózsa előtt. Megvárta Rózsa, míg a királyfi felül a lovára, azután fordult csak a tündérhez.

- Most pedig mondd el nekem, hogyan jutunk ki ebből az erdőből!

- Egyszerű, uram – felelte alázatosan a tündér. – Csak csapj rá egyet a hajammal a legelső fára, és rögvest kívül leszel.

- Jól van – bólintott elégedetten Rózsa. – Most már csak azt mondd meg nekem, hogyan jutunk el a Rettenetes Tótonfóthoz, s visszakapod a hajadat!

Lehajtotta a fejét erre a tündér reszketve, és azt felelte:

- Már azt én nem tudom megmondani neked, uram, még ha örökre magadnál tartod is a hajam, és ezzel egész életemre szerencsétlenné teszel, akkor sem! Csak annyit tudok, hogy ezután egy ezüsterdőn kell átkelnetek, semmi többet. Kérlek, ne büntess ezért azzal, hogy nem adod vissza a hajamat, könyörülj a te szegény szolgádon!

Csak megszánta Rózsa szegény tündért, hiszen látta, hogy valóban nem tud segíteni nekik, ezért hát rácsapott a tündérhajjal az előtte álló fára, hát abban a pillanatban kívül voltak az aranyerdőn. Állt a szavának Rózsa, mikor látta, hogy a tündér igazat mondott és szerencsésen kijutottak, elengedte hát a tündérhajat. El is tűnt a tenyeréből nyomban, semmivé vált, visszaszállt a vízitündérhez.

Csak azután álltak neki letáborozni, és a királyfi is megszárítkozott. Igen nagy volt a hálája és a csodálata Rózsa vitéz iránt, amiért megszabadította őt, így fordult hát oda hozzá nagy komolyan:

- Köszönöm neked az életemet, Rózsa vitéz! Most már az adósod vagyok, mert ha te nem lettél volna, én most a vízitündér rabszolgája lennék, vagy ha nem, hát már nem lennék az élők sorában! Hanem hogy lehet, hogy terád nem hatott a tündér bűvereje?

Elpirult könnyedén Rózsa, nem akarta felfedni a királyfi előtt, hogy leány, hát csak annyit mondott:

- Korán meghalt az édesanyám, felséges királyfi, az ő lelkének szelleme védett engem bizonyosan!

Hitte is, nem is a királyfi ezt a választ, de nem kérdezősködött. Hanem azért elgondolkozott: nem lehet-e, hogy valójában leány ez a legény, azért nem volt rajta a tündérnek hatalma? Hiszen olyan karcsú, és olyan finom, kicsi arca van. Nézte-nézte lopva Rózsa arcát, de nem tudta kisütni az igazságot.

Másnap továbbmentek, és hamarosan, amint a tündér mondta is, beértek egy hatalmas ezüsterdőbe. Itt aztán minden színezüstből volt, csak úgy csilingeltek az ezüstlevelek a fák ágain! Hát, ahogy mentek egyre beljebb az erdőben, egy álló napon át, egyszerre egy gyönyörű ezüstrózsabokrot pillantottak meg. Olyan gyönyörű szép volt, hogy a királyfit elfogta a vágy, hogy megszagolhassa a szépséges ezüstrózsákat. Rózsa érezte, hogy itt megint valami bűbájosság van, de ezúttal kis híján ő is elveszett, hiszen annyira szerette a rózsákat, s ezek itt olyan csoda gyönyörűek voltak, hogy ő is szívesen megszagolta volna őket. De amint a királyfi közelebb hajolt a rózsákhoz, és beszívta az illatukat, hirtelen összecsuklott, s úgy is maradt, mozdulatlanul.

Észbekapott rögtön Rózsa. Hátratántorodott a rózsabokortól, amit kis híján megérintett, és megborzongott a szörnyű gondolattól. Előkapta a kardját, és egy suhintással tőből lemetszette a rózsabokrot. Megfeketedtek azon nyomban az ezüst virágok, Rózsa meg felkapta a bokrot, és megsuhintotta vele az első fát, amit ért. Abban a szempillantásban kívül kerültek az ezüsterdőn, és a rózsabokor szétfoszlott a kezében.

A szegény királyfi még órák hosszat feküdt mozdulatlanul, és Rózsa már azt hitte, tán meg is halt szegény, és már el akarta siratni, hiszen nagyon megszerette, amikor végre megmoccant és felébredt.

- Ejnye, de elaludtam hirtelen! – mondta a királyfi, és csodálkozva nézett körül.

- El bizony, felséges királyfi! – felelte neki Rózsa megkönnyebbedett szívvel. – Majdhogynem átaludtad magad a másvilágra!

És elmesélte, hogy s mint történt a dolog a rózsabokorral.

Megtelt a szíve hálával a királyfinak. Ránézett nagy komolyan Rózsa vitézre szép szemével, és megint csak megköszönte az életét.

- De jó, hogy velem vagy, Rózsa vitéz! Ha te nem volnál, én már kétszer is meghaltam volna! Nem is felejtem el neked soha, amit értem tettél! Hanem láttam én, milyen elérzékenyülve néztél te arra a rózsabokorra.

Megint elpirult Rózsa, hiszen nem árulhatta el, hogy a rózsa az ő kedves virága, még rájönne a királyfi, hogy ő leány, hát csak annyit mondott:

- Szegény korán meghalt édesanyám jutott eszembe, akinek a rózsa a kedves virága volt.

Nem igazán hitte a királyfi ezt a magyarázatot, s megint csak az jutott eszébe, vajon nem leány-e mégis ez a Rózsa vitéz, de ugyan hiába gyötrődött, tépelődött ezen, nem lett sehogyan se okosabb.

Másnap reggel aztán megint tovább mentek, és egy rengeteg nagy ólomerdőbe jutottak, amiben minden ólomból volt, ólomfák rázták ólomlevelüket, és ólommadarak énekeltek közöttük. Egész nap mentek az erdőn át, az erdő közepében aztán egy szép nagy ólomkastélyra akadtak. Mivel igencsak kezdett rájuk esteledni, elhatározták, hogy bárki lakik is az ólomkastélyban, bekéredzkednek, hátha befogadja őket éjszakára.

Csakhogy hiába kopogtattak az ólomkastély kapuján, senki nem jött elébük, de a kapu nyitva volt, hát nagy bátran bementek.

Nem volt abban a kastélyban egy teremtett lélek sem, üresek voltak a cifra ólomszobák, hiába jártak egyikről a másikra. Ahogy járkáltak a kastélyban jobbra-balra, a királyfi egyszer megbotlott valamiben. Lenézett, hát egy kis ólomszobor volt az, ami a térdéig ért, egy csúf kis törpe szobra. Hátrahőkölt a királyfi, olyan csúf, gonosz arca volt a törpének, de megkerülte, és ment tovább. Hanem a következő lépésnél megint csak megbotlott, és ahogy lenézett, megint ott látta maga előtt a csúf ólomtörpét. Kikerülte most is, de ahogy ment tovább, csak harmadszor is a lába elé termett az ólomtörpe, és ő megint elbotlott benne. Megmérgesedett a királyfi, előrántotta a kardját, és egy nagyot vágott az ólomtörpe fejére.

Abban a szempillantásban életre kelt az ólomtörpe, elkapta a királyfi bal lábát, és belecsimpaszkodott. A föld azon nyomban megnyílott alatta, a törpe belesüllyedt és rántotta magával a királyfit, le a szörnyű fekete mélységbe.

Felkiáltott Rózsa ijedtében, mikor ezt meglátta. Ott termett rögtön, megragadta a királyfi kezeit, s ő meg felfelé húzta erősen, hogy kiszakítsa valahogy az ólomtörpe szorításából. De hiába húzta, érezte, hogy az ólomtörpe erősebb nála, mindjárt kiszakítja a kezéből a királyfit, s magával rántja az alvilág fenekére, akkor aztán sosem látja többet.

Nagy ijedtében egyszerre eszébe jutott Rózsának, hogy az ólom bűvös ereje felett csak egyvalaminek van hatalma: egy leány haja szálának. Nosza, tüstént kiszakított egy szálat a hajából, s rávetette az ólomtörpére. Hát láss csodát, abban a szempillantásban semmivé lett a törpe, elsüllyedt a feneketlen lyukba, és az irdatlan mélységbe vezető lyuk egyszerre becsukódott.

Ránézett a királyfi nagy megbecsüléssel és hálával az ő pajtására, aki ismét kimentette a halálból, és így köszönte meg:

- Rózsa vitéz, Rózsa vitéz! Harmadszor mentetted meg az életemet! Soha nem tudom én ezt megfizetni neked! De hogy lehet az, hogy a te hajad egy szála erősebb volt az ólomtörpénél?

Megint elpirult Rózsa, nem akarta semmiképp elárulni magát, ezért így felelt:

- Szegény megholt édesanyám ereje lehet bennem, az győzte le a törpét.

Nemigen hitte ezt a királyfi. Újra töprengeni kezdett, nem lehet-e, hogy mégiscsak leány ez a legény, de hiába figyelte most már erősen Rózsát, hátha elárulja magát valamivel, bizony nem vehetett észre rajta semmit.

Hogy az ólomtörpétől megszabadultak, Rózsa sem érzett már semmi bűbájt az ólomkastélyban, ezért aztán bevackolták magukat, s lefeküdtek aludni. Éjfél felé egyszerre iszonytató nagy földindulás rázta meg a kastélyt. Csak úgy rángott, remegett minden körülöttük. Felpattantak rögtön mindketten, és előrántották a kardjukat.

Azt ugyan hiába rántották! Mert nagy mennydörgéssel egy fekete felhő gomolygott be a kastélyba az ablakon, a fejük fölé borult, és elsötétített mindent maga körül. Egy rettenetes nagyot döndült, azután egy szörnyűséges hang szólalt meg a felhő belsejéből gúnyos kacagással:

- No, ti vakmerő kis apróságok! Csak nem azért jöttetek, hogy a Rettenetes Tótonfóttal megmérkőzzetek? Hát jól van, mérkőzzünk! Ha hajnalhasadtával át tudtok kelni a Fekete-hegyen, ott találjátok a veres mezőt, azon várlak titeket! De egyenként gyertek, különben rögtön darabokra szaggatlak benneteket! Először egyikőtökkel küzdök meg, azután a másikkal!

- Már miért ne tudnánk átkelni a Fekete-hegyen? – kiáltotta bátran a királyfi. – Jó lovaink vannak, általvisznek a hegyen! Csak várj reánk, te Rettenetes Tótonfót, ott leszünk, s akkor számadást kell tenned velünk!

Mennydörgő kacagás támadt akkor a fekete felhőből.

- Nem hiszem én azt! – mondta gonoszul a sűrű feketeség. Kigomolygott a kastélyból, és lenyújtózott egy roppant felhőujjával a földre, éppen ott, ahol Rózsa és a királyfi két szép lova állt. Felkapta a levegőbe a két lovat, és hiába nyerítettek keservesen, magába szippantotta őket.

- Most gyertek utánam, ha tudtok! – kacagott fel gonoszul mennydörögve, azután felreppent az égbe, és hipp-hopp, nyoma veszett lovastul, mindenestül.

Elbúsult rettenetesen Rózsa is, meg a királyfi is, sajnálták a két szép lovat, szívük szakadt meg a szegény jószágok után, de nem tehettek semmit. Kifogott rajtuk a Rettenetes Tótonfót. Nincs hát mit tenni, gyalogosan kell nekivágniuk a Fekete-hegynek, ha át akarnak kelni rajta. Odafordult a királyfi Rózsa vitézhez, és így szólt hozzá búsan, mert igen megszerette ezt a szomorú arcú, szomorú szemű vitézt:

- Isten veled, Rózsa vitéz! Nincs más választásunk, innentől egyedül kell mennünk, neked is, nekem is. Sajnálom, hogy el kell válnom tőled, mert nagyon megkedveltelek, és már úgy szeretlek, akár a testvéremet! Ég veled, jó pajtásom, ha nem jönnék vissza holnap hajnalig, akkor ne várj tovább, mert én is odavesztem a veres mezőn!

Elbúcsúztak egymástól nagy szomorúan, és azután a királyfi nekiindult egyedül a Fekete-hegynek.

Várt Rózsa vitéz, várt szegény egy álló napon s egy éjen keresztül, várta, hogy a királyfi visszatérjen, de hiába várta, nem jött vissza. Akkor aztán nem bírta tovább szegény Rózsa a fájdalmat, hiába tette eddig bátran legénynek magát; hogy elveszítette a királyfit, azt már nem tudta elviselni szegény szíve. Keserves gyászában lerogyott egy szép kis almafa alá az ólomkastély kertjében, és szomorú zokogásra fakadt, hullottak sűrű könnyei szörnyű bánatában, úgy siratta a királyfi életét.

Ahogy ott zokogott szíve nagy fájdalmában, egyszerre csilingelő hangon megszólalt valaki éppen a feje felett.

- Ejnye te vitéz, hát legény vagy-e te vagy leány, hogy így zokogsz?

Felnézett Rózsa meglepetten, de nem látott senkit, hát tovább zokogott. Akkor megint hallotta a hangot a feje fölül:

- Ej, te vitéz, legény vagy-e vagy leány, hogy így zokogsz?

Most már csakugyan meglepődött Rózsa. Megint felnézett, s hát látja ám, hogy maga az almafa szólott hozzá.

- Nem vagyok én legény, csak egy szegény leány! – sóhajtotta Rózsa keservesen, s elmesélte a fának szíve nagy bánatát, és elmondott neki mindent édes testvérbátyjáról, a királyfiról, meg a Rettenetes Tótonfótról. Meg is könnyebbült mindjárt, hogy kiönthette a szívét.

- Hát, ha valóban leány vagy, akkor bizony igen bátor leány! – válaszolta az almafa. – Nem is maradsz segítség nélkül! Mert tudd meg, én egy elvarázsolt táltos paripa vagyok, annak az ólomtörpének a paripája, aki az ólomkastélyban lakik. Akkor még nem volt ólomból, és cudarul bánt velem. Hiába szolgáltam hűségesen minden erőmből, ő vert és éheztetett, ezért aztán levetettem a hátamról. Akkor változott ólommá, ő is, meg vele a kastélya is, de engem még megátkozott, s azóta az almafába zárva élek. De ha te megszabadítasz, hűséges társad leszek, szolgálni foglak életem végéig!

Felderült egy kissé Rózsa vitéz arca, kérdezte is a táltost, hogyan s miképpen szabadíthatná meg. Azt felelte a táltos:

- Menj be az ólomkastélyba, és menj csak egyenesen előre! A hetedik szobában találsz hét ajtót. A hetedik ajtó mögött lesz egy szoba, abban a falra hét ólomfejsze van felakasztva a falra. Vedd le a hetediket, de a többihez hozzá ne érj, s azzal dönts ki engemet, akkor megszabadulok!

Szót fogadott Rózsa, ment egyenesen a kastélyba. Meg is találta a hét ajtót, és a hetedik mögött a hét ólomfejszét. Lekapta a falról a hetediket, azzal aztán derekasan nekiesett az almafának, és addig vágta, míg ki nem döntötte. Recsegett-ropogott a fa, amikor kidőlt. Alighogy földet ért, megremegett a fa törzse, s egyszerre egy gyönyörűséges aranyszőrű kanca állt a helyén Rózsa vitéz előtt. Csak úgy csillogott-villogott a szőre.

Ránézett az aranyszőrű kanca Rózsa vitézre, és meghajtotta a fejét előtte:

- Köszönöm, hogy megszabadítottál, Rózsa vitéz! Tiéd az életem! Most aztán csak pattanj fel a hátamra, édes jó gazdám, és mondd meg, merre menjek; ne félj, ott leszünk egy szempillantás alatt!

Felült Rózsa bátran az aranyszőrű táltosra, és szépen megsimogatta a nyakát.

- Akkor csak előre, édes lovam, vigyél által engem a Fekete-hegyen! Hadd nézzek a szemébe annak a Rettenetes Tótonfótnak!

Alighogy kimondta, még be sem fejezhette, már repült is vele a táltos, át a Fekete-hegy felett. Meg is rémült kissé Rózsa, ahogyan lenézett a hegyre. Csupa szikla, csupa éles csipke volt az a hegy, a sziklák között rettenetes szakadékok tátongtak és vad szélvihar tombolt felettük. Ugyan hogy jutott volna át ezen a helyen gyalogosan? Aztán meg összeszorult a szíve is szegények, ha arra gondolt, hogy szegény királyfi vajon hogyan küzdötte át magát ezen a rettentő hegyen a lova nélkül.

Olyan gyorsan mentek, hogy mire kettőt-hármat sóhajtott volna, a táltos már le is ereszkedett vele a hegy túloldalán egy nagy veres mezőre.

- Itt volnánk, édes gazdám, ahogy parancsoltad! – szólt a táltos – Szólítsad elő azt a Tótonfótot, hadd tegyünk vele számadást!

Elkiáltotta magát erre Rózsa, s szólította a Rettenetes Tótonfótot.

- Itt vagyok, Tótonfót! Jer elő, te gyáva, s küzdj meg velem!

Lett is erre szörnyű morgás, dörmögés, szuszogás, és egyszerre a veres mezőt körülvevő nagy veres sziklák közül előmászott egy irtózatos nagy hétfejű sárkány. Veres volt az is, veres volt minden pikkelye, és mind a hét szájából szörnyű füstöt és lángot okádott. Meglátta Rózsát, meglátta alatta az aranyszőrű táltost is, és iszonyú haragra gerjedt. Nagyot üvöltött, és ment neki egyenesen Rózsának.

Hej, megfagyott a szíve rémületében Rózsának! Sosem tudja megölni ezt a rettentő fenevadat, porrá égeti, mielőtt közelebb mehetne hozzá! Itt fog pusztulni, s nem látja többé már a fivérét!

Hátravetette akkor a fejét hirtelen az aranyszőrű táltoskanca.

- Hajolj közelebb, édes gazdám, hadd leheljek rád egyet! Megvéd a sárkánytűztől. Hanem a fejeit, azt neked kell levágnod!

Amint mondta, már tette is, ránézett Rózsára, és egy nagyot fújt rá az orrlikaiból. Abban a pillanatban elmúlt Rózsának a nagy melege, s nem érzett már egy csepp forróságot sem. Felbátorodott ettől tüstént. Elővonta a kardját, azután neki a sárkánynak.

Fújta rá a sárkány a rettenetes tüzet, fújta, köpködte, de hiszen fújhatta, nem érzett abból Rózsa semmit! Lecsapott a kardjával a sárkányra, és lenyisszantotta egyik fejét. Feldühödött ettől a sárkány, és még vadabbul támadt Rózsára. Rettenetes nagy harc kezdődött, a sárkány csak kapkodott Rózsa vitéz felé, a táltos meg csak ficánkolt, hogy kitérjen a szörnyű nagy karmok és fogak elől, végül keserves harcban sikerült Rózsának a sárkány hat fejét levágnia.

Addigra igen elfáradt Rózsa, ólomnehéznek érezte már a karjait, de nekivágtatott újra a sárkánynak, hogy az utolsó fejét is levágja.

- Búcsúzz az életedtől, Rettenetes Tótonfót, mert most igazán megszabadítom tőled a világot!

Megrémült erre a sárkány, mert szörnyen fáradt már ő is, hisz hat fejét elvesztette. Egy nagyot fújtatott, és ijedten könyörögni kezdett Rózsának:

- Ne bánts, Rózsa vitéz! Nem én vagyok a Rettenetes Tótonfót, én csak egy szegény szolgája vagyok! Ne vágd le ezt az utolsó fejemet! Kegyelmezz az életemnek!

Megtorpant Rózsa, visszafogta táltos lovát.

- Ki vele, sárkány, hol találom hát akkor a gazdádat? Ha megmondod, nem bánom, megkímélem az életedet!

Lehajtotta megmaradt fejét alázatosan a sárkány, úgy felelt meg Rózsának:

- Menj tovább egyenesen a veres sziklák között! Hamarosan rálelsz egy veres kőből rakott nagy kastélyra, abban lakik a Rettenetes Tótonfót, a veres kastély legközépső szobájában. Ha sietsz, még odaérsz, mielőtt hazaér! Elment, hogy lerohanjon még egy királyságot, amit elrabolhat.

Látta Rózsa a sárkányon, hogy igazat mondott, eltette hát a kardját, és meghagyta a sárkány utolsó fejét, őt meg szabadon engedte, hadd éljen tovább, s menjen amerre akar. Nagy hálálkodva, alázatosan megköszönte a sárkány, hogy megkegyelmezett neki, és nagy szárnysuhogással eltávozott.

- No, édes lovam! – mondta Rózsa a táltosnak. – Mégiscsak vár ránk még egy küzdelem, pedig azt hittem már megszabadulunk a Rettenetes Tótonfóttól!

- Ne aggódj, édes gazdám! Legyőzöd majd azt is! – felelte a táltos, és már vitte is Rózsát a veres kastélyba.

Egy pillantás alatt ott voltak. Csakugyan üres volt az egész kastély, egy teremtett lélek sem volt benne, bement hát Rózsa a kastélyba, be a legközepébe, ott aztán jól elrejtőzött, s várt, hogy a Rettenetes Tótonfót hazaérkezzen.

Várt, várt Rózsa türelmesen, egyszerre aztán meghallotta a szörnyű mennydörgést, amit már az ólomkastélyban is hallott, és már látta is a nagy fekete fergeteget befelé gomolyogni a szoba ablakán. Csak gomolygott, csak nyomakodott befelé szüntelenül, míg egészen be nem töltötte feketeséggel a szobát, akkor aztán zsugorodni kezdett. Addig zsugorodott, míg kéttenyérnyi gombóc nem lett, azután hirtelen egy fényes kristálygömbbé változott. A kristálygömb pedig kettényílt, és a belsejéből kiugrott egy háromszemű óriás. Akkora volt, mint három ember, és a három szeme a két füle meg az orra felett volt a fején. A kezében egy aranyvesszőt tartott, azzal megsuhintotta a kristálygömböt, és az rögvest becsukódott.

No most végre megvagy, Rettenetes Tótonfót, gondolta Rózsa örvendezve.

Tótonfót eltette a vesszejét a zekéjébe, aztán megállt a szoba közepén, és szimatolni kezdett. Szimatolt, szimatolt, majd elkiáltotta magát:

- Hej, te emberfajzat, akárki vagy is az én kastélyomban, gyere elő, de tüstént, hadd hasítalak ketté!

No azt várhatod, te Tótonfót, gondolta Rózsa, mert már tudta is, hogy mit fog csinálni. Előhúzta óvatosan a kardját, azután előpattant a rejtekéből.

- Itt vagyok, Tótonfót, de nem te hasítasz ketté engem, hanem én téged! – kiáltotta, azután egy nagyot lendített a kardján, és rácsapott egyenesen a kristálygömbre, és egy csapással kettéhasította. Kettéfordult a kristálygömb két fele, a rettenetes Tótonfót meg egy nagyot üvöltött, mintha őt magát érte volna a csapás, és a három szeméhez kapott.

- Jaj, mit tettél, te átkozott! Az a gömb volt az én szárnyam, az volt a szemem világa is! Ezért összelapítalak!

Azzal vakon tapogatózva indult Rózsa felé.

- Nem lapítasz te össze engem! – kiáltotta Rózsa hetykén. – Különben nem kettőbe, de négybe hasítom a kristálygömbödet, és felaprítom a darabjait!

- Jaj, ne tedd, ne tedd! – üvöltött fel az óriás rémülten – Eltörnéd vele a kezem-lábam! Inkább a rabszolgád leszek! Legyőztél, vitéz, tégy velem, amit akarsz, engedelmeskedem minden parancsodnak, csak ne törd össze a kristálygömböt, mert akkor nekem egészen végem!

És rögvest térdre is rogyott, összekulcsolta a kezeit, úgy könyörgött Rózsa vitéznek kegyelemért.

- Jól van! – mondta Rózsa egy cseppet gondolkozva, de nem tette el a kardját. – Mondd meg nekem tüstént, mit tettél a király százegy vitézével! Élnek-e vagy meghaltak?

- Élnek, élnek! – bizonygatta alázatosan az óriás. – Bezártam őket a föld alá a tömlöcömbe, ott vannak mind vasra verve.

Megörvendett erre Rózsa szíve. Hát mégsem halt meg szegény királyfi! Ráparancsolt nyomban Tótonfótra:

- Vezess le oda engem, de rögtön, és bocsásd szabadon valamennyit, vagy apró darabokra zúzom össze a gömbödet!

Felállt Tótonfót remegő lábakkal, és megindult Rózsa vitéz előtt. Odatapogatózott a kandallójához, belényúlt, és megfordított benne egy nagy aranykulcsot, hát erre egy nagy fekete nyílás tárult fel a helyén, az vezetett le a veres kastély mélységes mélyébe. Előreküldte Rózsa a tapogatózó óriást, aztán kapott gyorsan egy fáklyát, és ment maga is utána. Addig mentek így lefelé, míg oda nem értek egy rettentő nagy barlangba.

Hát ott volt a királynak mind a százegy vitéze, csupa rongyosan, súlyos vassal megbilincselve, ott ültek egymás mellett szomorúan. Nagyot dobbant Rózsa szíve, mert egyszerre meglátta a királyfit is, az is csupa vasban, a ruhája összevissza szakadt, két keze csupa seb a szörnyű harctól, amit a Fekete-heggyel meg a sárkánnyal vívott.

Felnézett a királyfi, észrevette ő is Rózsát, összefacsarodott a szíve a bánattól, és felkiáltott:

- Hej, Rózsa, Rózsa, édes jó pajtásom! Hát ide jutottál te is, keserű rabságba!

- Nem vagyok én rab, felséges királyfi! – kiáltotta Rózsa. – Inkább a Rettenetes Tótonfót az én rabom! Jöttem teérted, hogy megszabadítsalak, és viszlek is: téged is, meg valamennyiőtöket!

Felragyogott a királyfi arca, de felragyogott a többi szegény rabé is. El sem akarták hinni, hogy végre megszabadulnak. Olyan boldogok voltak, hogy amikor Rózsa sorban leoldozta róluk a bilincseiket, sokan sírva fakadtak nagy örömükben. Hálálkodtak mind Rózsának könnyes szemekkel, a kezeit akarták csókolni, úgy köszönték meg, hogy megmentette az életüket. Mind odagyűltek köréje, s megesküdtek, hogy az életük immár Rózsáé, rendelkezzék velük, csak őt szolgálják ezután, azért a nagy jóért, amit velük cselekedett. Büszkén hallgatta őket Rózsa, de nem fogadta el a szolgálatukat.

- Ne szolgáljatok ti engem, jó vitézek! A királyt szolgáljuk valamennyien és a felséges királyfit, én is csak őket szolgálom!

Amikor mindnyájan szabadok voltak, Rózsa előparancsoltatta Tótonfóttal a százegy vitéz lovait meg az ő két szép lovukat is, azután pedig így szólt:

- Most pedig, te Rettenetes Tótonfót, rombold porig a kastélyodat, azután takarodj el a környékről, és ne is lássunk téged soha többé!

Meggörnyedt az óriás háta, de tette, amit parancsoltak neki. Nekiesett a kastélynak, és lerombolta a puszta földig, azután elkotródott; örült, hogy megmaradt az élete.

Rózsa vitéz aztán felpattant az aranyszőrű táltos paripája hátára, megsimogatta szépen a nyakát, és azt mondta neki:

- Most aztán gyerünk hazafelé, édes lovam, de csak komótosan, hogy a többi ló is tudjon követni minket!

- Ahogy parancsolod, édes gazdám, bár legszívesebben repülnék akár a gondolat!

Felnevetett erre Rózsa vitéz, és így felelt:

- No hát, ha repülnél, hát csak repülj! Te leszel a hírnököm! Én majd átülök a feketém nyergébe, te meg szállj, mint a szélvész, eridj a király udvarába, s mondd meg neki, hogy ne gyászoljon, mert vége van már a Rettenetes Tótonfótnak, élünk valamennyien, és hazafelé tartunk!

Felcsillant a táltos szeme örömében. Rózsa meg megsimogatta a fejét, és aztán útjára engedte.

Volt is nagy meglepetés a palotában, amikor a táltos megérkezett! A király meg a királyné már azt hitték, odaveszett Rózsa vitéz is meg a királyfi is, és hamarosan nekik is végük lesz, mert eljön értük a Rettenetes Tótonfót, és földig rombolja a várost. Be is húzatták fekete vászonnal az egész palotát, úgy gyászoltak nagy rettegve. Le is szédült a király a trónjáról, amikor a táltos megérkezett, mert azt hitte rémületében, hogy a Rettenetes Tótonfót jött el érte ilyen formában.

Hanem amint meghallotta a táltos szavait, megugrott a szíve a boldogságtól! Le is szedették rögtön a fekete vásznakat mindenhonnan, kilobogózták az egész várat Rózsa vitéz tiszteltére, és a király elrendelte, hogy mindenki ünnepelje a hazatérő vitézeket.

Amint megérkeztek, maga elé hívatta a király Rózsa vitézt és a királyfit. Megölelte örömében a fiát, azután megölelte Rózsa vitézt is, és azt mondta neki:

- No, Rózsa vitéz, legyőzted a Rettenetes Tótonfótot, s hozzá még megmentetted a fiam életét. Kérj bármit, amit csak akarsz, és én teljesítem! Mondd, mit adhatok neked jutalmul?

Elfátyolosodott akkor Rózsa két szeme, és térdre ereszkedett hirtelen a király előtt, úgy nézett fel rá könyörögve.

- Nem kérek én semmit, felséges királyom, csak kegyelmezz meg az én szegény bátyámnak, akit halálra ítéltél, amiért rózsát szakított nekem a királyné kertjéből!

Tátva maradt a királynak a szája is a meglepetéstől, hátrahőkölt, és csak nézett le Rózsára.

- Emlékszem a fivéredre, Rózsa vitéz! De nekem azt mondta, a húgának szakította azt a rózsát! Hazudott-e a bátyád?

Hej, felkapta ám erre a fejét a királyfi, fülelt nagyon, és nézte Rózsát erősen, vajon mit válaszol. Szegény Rózsa lehajtotta a fejét nagy szégyenkezve. Most már igazán nem volt választása, be kellett vallania az igazságot.

- Nem hazudott, felséges királyom – felelte Rózsa pirulva. – Én vagyok az ő testvérhúga.

Felragyogott egyből a királyfi arca. Odaugrott Rózsához, felkapta, és a karjába zárta nagy boldogan.

- Hej, Rózsa vitéz! Sejtettem én, hogy leány vagy! De most aztán enyém vagy, nem is eresztelek többé! Senki más nem lehet a feleségem kívüled!

Tüstént meg is csókolta Rózsát, és ott helyben gyűrűt húzott az ujjára.

Mi mást tehetett volna ezek után a király, mint hogy szabadon bocsátotta Miklóst? Állnia kellett a szavát, hogy teljesíti Rózsa egy kívánságát, de állta is szívesen, meg aztán mégsem csapathatta le a fejét az egyetlen fia sógorának! Ki is adta rögtön a parancsot, hogy engedjék el a legényt. Éppen időben, mert már vitte a bakó Miklóst a vesztőhely felé, hogy leüssék a fejét.

Hej, uram teremtőm, micsoda boldogság volt ott, amikor Rózsa végre újra megölelhette édes egy testvérét! Ölelgették egymást sírva, míg el nem apadt a könnyük a nagy boldogságtól. Rózsa pedig újra átöltözött leányruhába, úgy állott a királyfi elé, hogy a kezét nyújtsa neki. Harmadnapra aztán megtartották a lakodalmat is, s utána mind boldogan éltek, míg csak meg nem haltak.