Hogyan lett csúf a varacskos disznó?

 Valaha, réges-régen, a világ teremtése után néhány nappal, amikor az állatok még fiatalok voltak, a varacskos disznó még nem tartozott a csúf állatok közé. Csinos, hegyes orra volt, keskeny, csucsori szája, amelyben nem hordott agyarakat, és selymes, barna szőre. De amilyen szép volt, bizony olyan csúf volt a természete. Makacs volt, goromba és barátságtalan, nem volt tőle békéje egyetlen állatnak sem; amerre csak járt, mindenkibe belekötött, és ahol tudott, gonoszkodott. Ráadásul hiú is volt, és folyton válogatott sértéseket vagdosott azoknak az állatoknak a fejéhez, akik nála kevésbé voltak szépek.

Az állatok egy idő után megelégelték a varacskos disznó viselkedését, és követséget menesztettek a varázslóhoz, aki a nagy sárga sivatagban emelkedő nagy sárga szikla barlangjában lakott, majd elpanaszolták neki a sérelmeiket.

- A varacskos disznó undok és kiállhatatlan!

- Csúnyán beszél és sérteget bennünket!

- Lökdösődik és köpköd!

- Folyton gonoszkodik!

- Ráadásul hiú és szívtelen!

A varázsló meghallgatta az állatok panaszait, és fontolóra vette a dolgot, az állatok pedig megelégedve, hogy megtettek minden tőlük telhetőt, hazamentek.

A varázsló pedig elővette varázsszerszámait, és nagy varázslatba kezdett, amelytől gicses-göcsös fatörzzsé változott. Másnap reggel aztán a fatörzs képében odatelepedett a varacskos disznó útjába, és várta, hogy arra jöjjön.

A varacskos disznó szokás szerint elindult a reggeli útjára, és már azt nézegette, vajon kibe lehetne belekötni, amikor megpillantotta a göcsörtös, száraz fatuskót. Rögtön felágaskodott benne a harci kedv, és eldöntötte, hogy a fatörzsbe fog belekötni. Odakocogott hozzá, megállt előtte, és kidüllesztette a mellkasát.

- Hallod-e, te fatuskó! Utamban vagy! Állj arrébb, vagy keservesen megbánod!

A varázsló a fatuskó képében azonban meg sem moccant. A varacskos disznónak elvörösödött a képe, és még jobban kidüllesztette a mellkasát.

- Ha nem, hát nem! – mondta pukkadozva – Te akartad! Meglásd, mi lesz a vége!

Azzal nekiesett a fatuskónak az oldalával, és döntögetni kezdte.

De ugyan hiába döntögette, a varázsló a fatuskó képében meg sem moccant. Hiába lökdöste a varacskos disznó jobbról, taszigálta balról, nekiszaladt a fejével, rugdosta a csülkeivel, a fatuskó nem mozdult egy hangyányit sem. A varacskos disznó meg egyre dühösebb lett, és most már csakazértis ki akarta dönteni a göcsös fatörzset. Nem mozdult mellőle egy tapodtat sem, és egyre csak küszködött, kínlódott, hadakozott a tuskóval. Annyiszor nekiszaladt a tuskónak a fejével, hogy az orra egészen összetöpörödött a sok ütközéstől, és lapos és kerek lett, de a varacskos disznó ezt észre sem vette.

Az állatok addigra kezdték furcsállani, hogy aznap még nem találkoztak a kiállhatatlan varacskos disznóval, nem sértegette, nem köpdöste, nem csúfolta őket. Örvendezni kezdtek, és magukban elégedetten mondogatták, milyen jó volt elmenni a varázslóhoz, csak megszabadította őket az undok varacskos disznótól.

Közben a varacskos disznó csak túrta, csak fúrta, csak feszegette a tuskót, míg egészen ki nem merült, és a kimerültségtől össze nem esett. Látta, hogy sehogy nem bír a csökönyös fatuskóval, de nem tért jobb észre akkor sem. Szép, selymes szőre addigra csatakos és kócos lett, és egészen megfeketedett és megcsomósodott, de a varacskos disznó észre sem vette. Most már mindenáron ki akarta dönteni a tuskót a helyéből. Ezért elhatározta, hogy éjszaka meglátogatja a varázslót, és segítséget kér tőle.

El is indult a nagy sárga sivatag nagy sárga sziklájában nyíló barlanghoz. Mire odaért, a varázsló már kilépett a tuskóból, visszaváltozott emberi formájára, és ott ült a barlangjában. A varacskos disznó eléje járult, és előadta a kívánságát.

- Ó, varázsló, adj nekem, kérlek, két görbe agyarat a szájamba, hogy kidönthessem vele a nagy fatuskót!

A varázsló úgy tett, mint aki fontolóra veszi a varacskos disznó kérését, azután elővette a varázsszereit, és nagy varázslatba kezdett velük. Addig varázsolt, míg a varacskos disznónak két nagy görbe agyar nem nőtt a szájában. A varacskos disznó úgy megörült, hogy még megköszönni is elfelejtette a varázslónak, csak arra gondolt, hogy most végre megadja annak a konok tuskónak a magáét. Sarkon fordult, és elrohant. A varázsló pedig tovább varázsolt, míg vissza nem varázsolta magát a nagy göcsös tuskó képébe, és már ott várta a varacskos disznót, amikor az visszatért.

A varacskos disznó vadonatúj, fényes agyaraival rögtön nekiesett a tuskónak. Egész nap azt feszegette, lökdöste, taszigálta, így az állatok aznap megint megmenekültek a varacskos disznó gorombaságaitól, és ezen valamennyien nagyon örvendeztek.

A varacskos disznó pedig csak hadakozott a makacs tuskóval, ami nem mozdult egy tapodtat sem. Feszegette a varacskos disznó jobbról, taszigálta balról, újdonsült agyarait beleakasztotta az a göcsökbe, azzal ráncigálta a tuskót jobbra-balra, hátha így ki tudja dönteni. A ráncigálástól a szép új agyarai, amelyek még nem szilárdultak meg a helyükön, ahová a varázsló tette őket, egyre széjjelebb csúsztak egymástól, és húzták magukkal a varacskos disznó szép csücsöri száját is, jó szélesre. De a varacskos disznó ezt észre sem vette. Csak tépte, szaggatta a göcsös fatuskót elvakultan, míg az végre egyszercsak egy nagyot reccsent, és kifordult a helyéből.

A varacskos disznó egy nagyot kiáltott, és kidüllesztette a mellkasát diadalában. Roppant büszke volt rá, hogy sikerült legyőznie a tuskót. Háromszor körbejárta a gyökereivel felfelé álló száraz csonkot, aztán egy kis földet kapart rá a hátsó lábával, és elégedetten odébb állt.

Peckesen vonult el a varacskos disznó az állatok itatóhelyére, és várta, hogy majd mindenki megéljenzi hatalmas tettét, dicsőítik erejét, és rettegve menekülnek előle, a nagy harcos elől. De az állatok észre sem vették, mert a varacskos disznó a tuskóval vívott küzdelme alatt annyira megváltozott, hogy nem ismerték fel.

A varacskos disznó nem értette, miért nem menekülnek előle rettegő tisztelettel az állatok, amíg oda nem ért az itatóhoz, és bele nem nézett a vízbe. Amint meglátta saját szörnyű, torz tükörképét, egészen elborzadt a szörnyűségtől. Szőre tüskés volt, csatakos és fekete, az orra tömpe és lapos, szája szörnyű széles, és kétfelé álltak benne a fehér agyarak, amiket a varázslótól kapott. Úgy megijedt a saját képétől, hogy inaszakadtából rohant haza a kotorékába.

Amikor kellőképpen kizihálta magát, útra kelt, és elzarándokolt a nagy sárga sivatag nagy sárga sziklájának barlangjához. A varázsló akkor már megint visszatért a tuskó képéből, és ott ült a barlangban.

- Ó varázsló! – könyörgött alázatosan a varacskos disznó – Kérlek, segíts rajtam! Változtass vissza engem a régi alakomba!

A varázsló fontolóra vette a varacskos disznó kérését, azután így válaszolt neki:

- Ó, varacskos disznó, én csak azt tudom visszaváltoztatni, amit magam varázsoltam el rajtad! Visszavehetem az agyarakat, amelyeket ajándékba adtam neked, de többet nem tehetek! Amit magad tettél magaddal, ahhoz kevés az én tudományom.

A varacskos disznó elkeseredett, de semmit sem tehetett. Hiába is venné vissza a varázsló az agyarait, az őrajta nem segítene. Csak összeleffedne a szélesre nyúlott szája az agyarak nélkül. Inkább megtartotta hát az agyarakat, és így élt tovább, kénytelen-kelletlen, széles szájjal, tömpe orral, tüskés szőrűen, nagy görbe agyarakkal. De a gorombaságról örökre leszokott. Az állatoknak soha többé nem kellett tartaniuk a varacskos disznó gonoszkodásaitól, egész nap bent ült ezután a homokba fúrt odújában, és csak néha ment el az itatóhoz, de soha nem nézett bele a vízbe, nehogy meglássa a tükörképét.