Lekvárfőzés

Nyárillata volt a levegőnek. Nem hiába volt az a sok-sok meleg: a napsütés megérlelte a terméseket, és mostanra az egész rét minden növénye roskadozott a magoktól és bogyóktól.

Szorgos napok köszöntöttek a kis virágmanókra, reggeltől estig csak sürögtek-forogtak, hogy a rét csemegéiből annyi finomságot gyűjtsenek be télire, amennyit csak tudnak.

Nem is lustálkodtak ám! Kora reggel már csuprokat, fazekakat, kosarakat válogattak, hogy estére legyen mibe tenniük, amit aznap leszednek. Pipitérnek még új kancsókat is kellett faragnia, mert olyan bőséges volt a termés, hogy a tavalyiakban el sem fértek.

A gombaház hamarosan megtelt finomabbnál finomabb illatokkal. Az ablakban frissen szedett libatop- és labodalevelek lógtak, hogy ha majd megszáradnak, eltegyék őket télre főzeléknek, de ott illatozott egy teknőben egy kupac pasztinákgyökér is. A kamrában egymás után teltek meg a polcok, sorakozott a sok kis köcsög és korsó.

Az őrölni való magok is egyre gyülekeztek a szakajtókban. Volt ott csomós ebír, réti csenkesz, sédbúza, de még egérárpa is, a gondos manócskák mindegyikből gyűjtöttek egy nagy vékára valót. Ha majd kicsit megszáradtak, Pipitér mozsárban megtöri őket, aztán a darából és lisztből Mályvácska egész télen sütheti a pogácsákat és lepényeket. Még a pipacs magját is összegyűjtötték, ott lógott a mák a kamra falán csinos, apró zsákocskákban, Mályva varrta őket még tavasszal.

A manócskák ma is jókor reggel keltek, mert egy fürge kis dongó tegnap este hírül hozta, hogy odakint a réten szépen zörög már a komócsin bugája, ideje learatni. A manókislány felrázta a párnákat, és miután jó étvággyal megreggeliztek, egy nagy kendőbe belekötöttek néhány mákos buktát elemózsiának, és vidáman nevetgélve kisétáltak a rétre.

A komócsin bugái mind bólogattak, mintha csak arra vártak volna, hogy a virágmanók learassák belőlük a sok magot. Mályva és Pipitér jókedvűen munkához láttak. A manófiú jó erősen lehúzta a bugákat, hogy Mályva elérje, és addig tartotta, amíg a manókislány a kosarába szedte belőle az összes magot.

Egy csapat fiatal mezei pocok észrevette a nagy jövés-menést, és kíváncsian kiültek egy vakondtúrásra, onnan figyelték a szorgosan munkálkodó virágmanókat. Egy idő után aztán összedugták a fejüket, és hangosan sutyorogni kezdtek. A legbátrabb végül odasündörgött Pipitérhez.

- Manócskák, nem segíthetnénk mi is a betakarításban? Ha nekünk is adtok a komócsinból, a testvéreimmel beállunk mellétek.

- Hát persze! Gyertek csak! – nevetett a manófiú. – Társaságban úgyis jobban megy a munka.

A pocok testvérek lelkesen füttyögetve előrángattak a pocokodúból két nagy zsákot, és belevetették magukat a munkába. Egyik a bugákat hajtogatta, a másik a magot szedte. Olyan fürgék és ügyesek voltak, hogy egykettőre tele lettek a kosarak és zsákok.

A termést igazságosan szétosztották, azután leültek a komócsin árnyékába, és a virágmanók megvendégelték a pockokat a mákos buktából.

- Köszönjük a segítséget! – integetett vissza nekik Mályva, ahogy a tele kosarakat cipelve elindultak hazafelé.

A gombaházban aztán kiteregették a komócsint a napra, hadd száradjon még egy kicsit, úgy könnyebben összetörik a mozsárban, ők meg kiültek a ház elé, és jól beebédeltek friss, mézédes bodzabogyóból.

Így, hogy a pocok testvérek segítettek, a virágmanók sokkal gyorsabban végeztek a munkával, mint gondolták, ezért most ráérősen üldögéltek a napon. Mályva a szépen virágzó ökörfarkkórókat, meg a rajtuk hintázó méhecskéket nézte, Pipitér meg a ragacsos bodzalevet igyekezett lenyalogatni az ujjairól.

Hamar megunták a semmittevést.

- Mályvácska! Mit szólnál hozzá, ha bodzalekvárt főznénk? – kérdezte Pipitér.

- Miért is ne? – felelte a manókislány.

A lekvárnak való csuprokat és köcsögöket már tegnapelőtt gondosan kimosták és eltörölgették, hiszen a bokrokon már egyre vidámabban pirosodott a som, a galagonya, a berkenye, a csipkebogyó, meg mind a befőzésre váró csemege, így aztán minden készen állt a lekvárfőzésre.

Mályva gyorsan elmosogatta az ebédhez használt tányérokat, azután elővettek pár tiszta kosarat, és elindultak a bodzabokrokhoz.

- Cipity, cipity! – kiabáltak rájuk a fiatal tengelicek a bodzalevelek közül, éppen arról a bokorról, amelyiken a legszebb, legkövérebb, legfeketébb bodzabogyók illatoztak. – Bodzáért jöttetek, manócskák? Majd mi lecsipegetjük nektek!

Mályva és Pipitér megköszönték a tengeliceknek a segítséget, azok pedig nekiláttak, és fürgén telecsipkedték a kosarakat édes bogyóval. Alig győzték hazacipelni.

Odahaza Pipitér tüzet gyújtott a ház előtt a nagy lekvárfőző kondér alá, közben Mályvácska alaposan megmosta az összegyűjtött bodzát. A bogyókat azután beleöntötték a kondérba, és máris főtt, rotyogott a sűrű lekvár. Meg-megkevergették, hadd főjön át jó alaposan, közben kiválogatták a leghasasabb csuprokat. A karcsúakba majd somlekvár kerül, ha a som megérett, a szélesekbe csipkebogyó, a szép magasakba pedig berkenye és galagonya. A legkisebbeket meghagyták kökénylekvárnak.

A bodzalekvár olyan finoman illatozott, hogy a virágmanók néha bizony abbahagyták a válogatást, és belenyaltak a sűrű, édes lébe. A katicák sem tudtak ellenállni az illatának. Egy csapat éppen átrepült a gombaház felett, de megérezték a lekvár szagát, leszálltak, és odakéredzkedett a kondérhoz, hogy belekóstoljanak. Olyan lelkesen kóstolgatták, hogy az egyikük bele is pottyant a lekvárba. Pipitér mentette ki egy vastag fűszállal.

- Hű, micsoda finomság készül itt! – reppent le a kondér mellé egy kis kék boglárkalepke is. – Megengeditek, hogy megkóstoljam?

- Persze, de csak óvatosan ám! Nehogy úgy járj, mint ez a szegény katica! – felelte Pipitér.

Mályva éppen akkor mosta le mohaszivaccsal az utolsó pötty ragacsos bodzalekvárt a pórul járt katica szárnyáról.

A lepke megköszönte, és óvatosan belenyalogatott a lekvárba.

- Nagyon finom! – dicsérte meg a virágmanókat.

- Egészségedre! – felelte neki Pipitér.

Ahogy a lekvár főtt, és egyre messzebbre szállt az illata, egyre több vendég érkezett kóstolóba. Mire teljesen elkészült, megkóstolta egy darázs, egy rózsabogár, két mezei egér, egy barázdabillegető, négy kis hangya, meg három cserfes, fiatal rozsdafarkú. Pipitér még egy arra járó csigának is adott belőle. A földre cseppentette a merőkanállal, hogy a csigának ne kelljen felmásznia a kondérra, nehogy megégesse a falán a talpát.

Igen finom lekvár lett, mert mindenkinek nagyon ízlett.

Pipitér eloltotta a tüzet, Mályvácska pedig gondosan szétmeregette a forró lekvárt az odakészített csuprokba, a tetejüket lekötötte lapulevéllel, azután sorban behordták őket a kamrába. Igazán nagyon takarosan mutattak a polcokon.

Vacsorázniuk nem is kellett. Megtelt a hasuk azzal, hogy alaposan kinyalogatták a lekvárfőző kondért.

- Ez a legfinomabb étel a világon! – sóhajtotta Pipitér tele hassal, és elégedetten beledőlt az ágyba.