Karácsony állomás

A hó egész nap esett. Csendesen és türelmesen hullongázott, és puha pelyhekben simogatta Kisfenyőfalva utcáit és háztetőit.

- Így a jó! – bólogattak elégedetten a kisfenyőfalvaiak, amikor kinéztek az ablakaikon. – Pont, amikor kell! Hiszen holnap lesz advent első vasárnapja!

A gyerekek nekifogtak, hogy papírból kivágott hópihékkel borítsák be az ablaküvegeket, hogy odabent is essen a hó, az anyukák és apukák pedig leporolták a karácsonyi mécseseket, elővették a szekrény aljából a karácsonyi terítőket, megjavították a diótörő fogát, ami az előző karácsonykor beletörött az utolsó dióba, és körbejárták a kamrát, hogy megnézzék, van-e elég dió és mák a bejglibe. Lekerültek a padlásról a vízkeresztkor gondosan elcsomagolt gömbök, díszek és szalagok is.

Az anyukák azután kalácsot sütöttek a konyhában, az apukák fenyőágakból és négy kis gyertyából adventi koszorút fabrikáltak, amit a gyerekek nagy mulatság közepette öltöztettek fel tarka masnikkal, csengettyűkkel és csillagokkal.

A kémények csendesen pipáltak, és estére az ablakok barátságos fénnyel mosolyogtak ki a lassan sűrűsödő sötétségbe.

Karácsonyváró hangulat lengte körbe Kisfenyőfalvát. Benne volt a levegőben, ott lebegett a házak felett, ott csillogott a korcsolyapályán, benne lapult a nagy bögre forró csokoládéban, amit uzsonnára kaptak a gyerekek a mazsolás kuglóf mellé, benne kuncogott az anyukák és apukák mosolyában, amivel nagy titokzatosan rejtekhelyet kerestek a gyerekeknek szánt ajándékok számára, és egész nap kitartóan csiklandozta a kisfiúk és kislányok haját, zsebét, piros kesztyűjét és hidegtől kipirosodott orrát.

De a legsűrűbben a kisfenyőfalvai vasútállomás körül gyülekezett. Olyan sűrű volt, hogy már-már meg lehetett volna fogni. Ha kicsit bandzsítotok, talán még meg is láttátok volna, ahogy reszketve csillog az öreg állomásépület falai körül.

Odabentről rejtélyes neszek és zajok szűrődtek ki a sötétségbe: zizegés, matatás, suhogás, nyekergés, köhécselés, meg még meg nem mondom, miféle hangok.

- Huss!

- Nyekk!

- Csörr!

- Pszt! Pszt!

- Zzzumm!

- Nyisza, nyisza!

Bizony, csodálkoztatok volna, ha halljátok! De hát nem jártatok arra. Nem járt arra senki, mert a kisfenyőfalvaiak éppen akkor ültek neki a vacsorának. A vacsoraasztal mellől meg nem hallhattak semmit, mert mindnyájan tudjuk, hogy a sült krumpliknak, tejfölös kenyereknek, zabkásáknak, meg mogyorós gombócoknak van egy olyan szokásuk, hogy eltompítják az ember hallását, amikor éppen úton vannak a pocakja felé.

A kisfenyőfalvaiak vacsora után mesét mondtak a gyerekeiknek meg az unokáiknak, azután lefeküdtek, a fülükre húzták a takarót, és amíg el nem aludtak, addig azt hallgatták, ahogy odakint még mindig simogatja a háztetőket a hó.

Csak a vasútállomáson zörögtek, surrogtak, nyiszatoltak még mindig a rejtélyes valakik. És miközben a kisfenyőfalvaiak békésen durmoltak a jó meleg paplanjaik alatt, az öreg állomás elkezdett átváltozni.

Először semmi sem látszott belőle, csak a sötétség. Azután apró sugárban halvány ragyogás folydogált ki a váróterem és a pénztár becsukott ajtajai alatt, és lassan körbeúszta az épületet. Felkúszott a falakra, fel az ereszcsatornára, fel egészen a tetőre, míg az egész állomás meleg, hívogató fényben nem izzott.

Egy pillanatig így ragyogott, és mintha nevetett is volna, vidám, sokhangú nevetéssel, azután a fények kialudtak, és végre elhallgattak a különös hangok.

De akkor már nem volt ugyanaz az állomás! De nem ám!

Szeretnétek tudni, mi történt?

Mindjárt megtudjátok, csak legyetek még egy kicsit türelemmel!

Vasárnap reggel a kisfenyőfalvai óvodások vonatozni indultak Nagyfenyőfalvára, hogy az óvónénikkel megnézzék az adventi gyertyagyújtást, mézeskalácsot vegyenek, és felüljenek a körhintára. Az anyukák és apukák elkísérték a gyerekeket az óvodához, mert ott volt a gyülekező. Az óvónénik megszámolták az óvodásokat, szépen sorba állították őket, és az apukákkal és anyukákkal együtt elindultak a kisfenyőfalvai vasútállomásra.

Csakhogy amikor odaértek… Nem akartak hinni a szemüknek!

Csak álltak és bámultak. Aztán egymásra néztek. Aztán a fejüket vakargatták. Aztán a szemüket dörgölték, és elővették a térképet, hogy megnézzék, hátha véletlenül rossz irányba fordultak az előző sarkon, és a kisfenyőfalvai vasútállomás helyett tévedésből Karácsonyfalva felé indultak el.

Mert a kisfenyőfalvai vasútállomás… az éjjel Karácsony állomássá változott!

Így igaz, ahogy mondom! Higgyetek nekem!

Csak úgy áradt a karácsony az egész állomásból. Az, ami tegnap este ott sűrűsödött körülötte - tudjátok, amit majdnem meg lehetett fogni -, az most mind belőle sugárzott. Sose láttatok még ilyen szépet! Körös-körül csupa-csupa színes fények égtek az épületen. Fények voltak az ajtókon. A háztetőn. A váróterem ablakain. A lépcsőkorlátokon. Karácsonyi fények voltak mindenütt!

Az ablakpárkányokat piros masnikkal díszített fenyőágak borították, az ajtók felett aranyszínű csillagok lógtak, az ablaküvegekre pedig ügyes kezek sok kis hópihét festettek.

Az apukák, anyukák és óvónénik csak ámultak és csodálkoztak és azt se tudták, hová nézzenek. Alig mertek belépni az épületbe.

Az ajtó felett karácsonyi csengettyűk csilingeltek, amikor kinyitották.

Odabent karácsonyi zene szólt a hangszórókból, és az óvónéniknek elállt a szava, amikor meglátták a várótermet, az óvodások meg hangosan sikongatni kezdtek a gyönyörűségtől.

A váróterem már nem váróterem volt, hanem karácsonyi erdő. A fal mellett végig fehérbe és ezüstbe öltöztetett fenyőfák álltak nagy dézsába ültetve. A csillárokról száz meg száz kis papírhópehely csüngött, és úgy libegtek-lebegtek, mintha igaziak lennének. Az ablakpárkányon mókusok, baglyok, nyuszik és őzikék sorakoztak, középen a legnagyobb asztalon pedig egy igazi karácsonyi falu állt! Az egész asztalt beterítette. Az apró házikókból fény sugárzott, az utcáin pirinyó emberkék álltak, a főtéren egy feldíszített karácsonyfa, és egy pinduri karácsonyi vonat szaladt körbe-körbe a behavazott fák között.

A gyerekek azt sem tudták, mit nézzenek, hova forduljanak nagy örömükben, csak szaladgáltak az asztal körül.

- Nézzétek! Ott egy korcsolyapálya!

- Ott meg egy kis templom!

- És ott egy pici mókus a fán!

Gyönyörű volt! A kisvonat vidáman karikázott a fák között, és néha megállt. Az ablakai ki voltak világítva, és az óvodások akkor látták, hogy még pirinyó utasok is ülnek benne.

Na de nemcsak a karácsonyi falut kellett megcsodálni. A gyerekek körbejárták a várótermet, megbámulták a fehér-ezüstbe öltözött fenyőfákat, megsimogatták az ablakban ülő nyuszikat és őzikéket.

Azután egyszer csak… elkezdtek szimatolni.

Először csak az egyikük. Aztán egy másik. Aztán még egy, meg mégy egy. Aztán már mindenki szuszogott és szimatolt és sóhajtozott, és hirtelen mind sorakozni kezdtek, és elindultak az orruk után arrafelé, ahonnan a csodálatos illatok jöttek. Egyenesen a büfébe.

Jaj, az volt ám a csuda világ! El se tudjátok képzelni!

Piros, sárga, kék, zöld, csíkos meg pöttyös üveggömbök borították be a falakat meg az ablakokat, mintha a cukorkák és nyalókák hirtelen öklömnyire nőttek volna, és felrepültek volna a pult köré. A pulton pedig…

Mazsolás kalács, meggyes-túrós rétes, mákos bejgli meg diós kifli! Meg mézeskalács, meg citromos piskóta, meg vaníliás fánk! Még nekem is összefut a számban a nyál, ha rágondolok! Az óvodások nem is tudták melyiket válasszák. Legszívesebben mindet kipróbálták volna.

- Parancsolnak egy finom teát a kedves vevők? – kérdezte a büfés néni. – Forró és illatos valamennyi!

Csakugyan! Az óvodások csak most vették észre, hogy a pulton őzikés, madárkás, hópihés és csillagos bögrék sorakoztak arra várva, hogy megtöltsék őket illatos teával. És micsoda teával! Volt ott szilvás-fahéjas, almás-karamellás, csokis-narancsos, mályvacukros-málnás, és még mennyiféle! De aki nem szereti a teát, az kérhetett tejszínhabos forró csokoládét is, amihez diós kekszet vagy mézeskalács mackót adtak ajándékba.

Mindjárt meg is kóstolták a finomságokat. Csak úgy ragyogott az arcuk, ahogy összemaszatolták a rétessel, bejglivel meg habos kakaóval.

Még az óvónénik is olyan jóleső mosollyal szürcsölték a teájukat, hogy majdnem elfelejtettek jegyet venni. Még jó, hogy időben eszükbe jutott, különben várhattak volna a következő vonatig.

Az óvodások megköszönték a teát meg a süteményt, és besorakoztak az óvónénik mögött a pénztárcsarnokba.

- Jó napot kívánok! – mosolygott a pénztáros néni. A fején apró ezüstcsillagocskákból készült koronát viselt, mintha karácsonyi tündér volna. – Hová tetszenek kérni a jegyet?

- Nagyfenyőfalvára, a karácsonyi vásárra – felelték az óvónénik.

- Máris adom! Milyet kérnek a kedves utasok? Fenyő, narancs vagy mézeskalács illata legyen a jegynek?

Az óvódások felsikkantottak. Illatos jegyek! Micsoda csoda!

Mindjárt lett is nagy tülekedés a pénztárablaknál.

- Én narancsillatút kérek!

- Én meg mézeskalácsosat!

- Nekem fenyőilatút tessék adni!

A pénztáros néni ügyesen megszámolta, melyik jegyből hányat kértek, és kiterítette őket az óvodások elé.

- Tessék, tessék! Máris lebélyegzem! Csak tessék kiválasztani, milyen bélyegzőt tegyek rá!

És már rakta is ki az ablakba a sokféle karácsonyi bélyegzőt. Mackó, szarvas, csengő, gyertya, hópihe, fenyőág…

Na hiszen! Most lett csak igazán nagy tolongás!

- Én a mackót kérem!

- Én meg a hópihét!

- Nekem csengő kell!

- Nekem is!

Én biztosan belezavarodtam volna a sok kérésbe! Talán még ti is, gyerekek! De a pénztáros néni nagyon ügyesen szétválogatta a jegyeket. Tintázott, bélyegzett, és hipp-hopp, máris mindenkinek ott volt a kezében a neki való jegy.

- Bim-bam! – mondta a pénztárcsarnok falán ülő nagy óra, amelyen ugyanolyan kis ezüstcsillagok függtek, mint amik a pénztáros néni tündérkoronájában voltak. – Bim-bam!

Az óvónénik ebből tudták, hogy legfőbb ideje kimenni a vágányokhoz, és megkeresni a vonatukat, úgyhogy kiterelték az óvodásokat az ajtón.

Még jó, hogy megtették, mert odakint újabb meglepetések várták őket.

A bejárat mellett, a lépcső két oldalán piros- és zöldruhás vasutas manólányok osztogatták az ajándékokat egy nagy kosárból.

- Gyertek, kedves óvodások, válasszatok! Van itt színező, mackó, kisautó, színes kavicsok és gyöngyök, de még meséskönyv is!

A gyerekek megrohanták a manólányokat, és rögvest nagy válogatás kezdődött. Az egyik a mackót akarta, a másik a kisautót, a harmadik színezni szeretett volna, de végül mindenki pontosan azt kapta, amire vágyott, mintha a manólányok valahogy beleláttak volna a buksijukba. Az óvodások elégedetten szorongatták az ajándékukat, és büszkén mutogatták őket az apukáknak és anyukáknak.

Na és azt hiszitek, ezzel talán vége volt a varázslatos látnivalóknak? Hát nem volt, de nem ám!

Mert az árkádok alatt egy igazi karácsonyi vásár rendezkedett be a vasútállomáson. Volt ott kolbászsütő. Kürtőskalácsos. Kesztyűárus. Játékárus. De még egy igazi gesztenyesütő is tanyát vert a sarkon a kocsijával, onnan árulta a friss, illatos sült csemegét. És mellette… Ó, csoda! Egy nagy, faragott Betlehem állt, amiben igazi kis báránykák szaladgáltak a kerítés mentén.

Hát persze, hogy ott volt rögtön az egész óvoda! Ti is mindjárt odaszaladtatok volna, ha látjátok azokat az édes kis báránykákat, ismerjétek csak be! A kisfenyőfai óvodások is elfelejtettek mindent, amit addig akartak, mackót, kisautót, színezőt, mindent. Csak a báránykákat akarták simogatni. A manólányok odasiettek, és szép óvatosan megfogták az állatkákat, hogy el ne szaladjanak, és az óvodások sorban mind megsimogathassák a bársonyos fejecskéjüket.

Még talán estig is ott tülekedtek volna a báránykák körül, ha éppen akkor az állomáson várakozó gőzmozdony nem fütyül egy jó nagyot.

- Jaj! – sápítoztak az óvónénik. – Lekéssük a vonatot! Sosem jutunk el Nagyfenyőfára!

A gyerekek talán azt sem bánták volna, hiszen a csudálatos Karácsony állomás annyi izgalmas dolgot kínált, hogy legszívesebben el se mentek volna innen. Na de körhinta az tényleg nem volt a vasútállomáson, ezért aztán ha körhintázni akartak, bizony mégis el kellett utazniuk a nagyfenyőfai karácsonyi vásárra. Az óvónéniknek így aztán csak sikerült összeterelniük az óvodásokat.

Éppen időben, mert egyszer csak elhallgatott a hangszórókból szóló karácsonyi muzsika, és megszólalt a hangosbemondó bácsi hangja.

- Karácsony állomás! Karácsony állomás! Figyelem, figyelem! Karácsony expressz indul Nagyfenyőfalvára a második vágányról! Kérjük kedves utasainkat, hogy a beszállással igyekezzenek!

Lett is rögtön nagy tülekedés meg kavarodás. Az óvónénik aggodalmasan szaladgáltak fel-alá, de az óvodások igazán nagyon ügyesek voltak. Olyan helyre kis kettes sorba álltak egy pillanat alatt, hogy még! És még a rosszcsont Kisbence is csak egy egészen kicsit lógott ki a sorból a legvégén.

Meg is nyugodtak az óvónénik, mikor látták, hogy ilyen ügyes gyerekek vannak a kisfenyőfai oviban, és szépen elvonultak velük a második vágányhoz, ahol a karácsony expressz várakozott fújtató gőzmozdonnyal. Az anyukák meg az apukák büszkén lépkedtek mellettük.

- Cs-sss-ssuhúúúú! – mondta a gőzmozdony, amikor minden utas felszállt rá, majd nagy suhogás-töfögés közepette elindult.

Az óvodások vígan integettek az ablakból.

- Szervusz, Karácsony állomás! Estére visszajövünk!

- Szervusztok, manólányok! Vigyázzatok a báránykákra, hogy el ne szökjenek!

A manólányok szorgosan bólogattak, hogy persze, úgy lesz, nagyon fognak vigyázni, és addig integettek a sapkájukkal a vonat után, amíg az el nem tűnt a távolban.

Azután nekiláttak, hogy újra megtöltsék a zsákokat és kosarakat ajándékokkal. Hiszen a sarkon már hallatszott a következő gyerekcsapat hangja, akik eljöttek, hogy megnézzék a Karácsony állomást.