Szivárvány

Az incifinci kislány egy patakparti nyárfa ágán üldögélt, és a lábát lógázta. Akkora volt, mint egy jóllakott mókus, de egészen kislányszerű, volt neki szoknyája, csatos cipője, két hatalmas aranyszőke copfja, de még szeplőcskéi is voltak a pirinyó arcán. Igazán, akár veled egy osztályba is járhatott volna, már ha nem lett volna olyan picurka, mint egy sündisznó. Egészen olyan volt azzal a fel-le kalimpáló lábával, mint a szomszéd Eszter, tudod, akinek olyan pisze orra van, vagy a szemközti házban lakó Boglárka. Miközben a lábaival harangozott, a pirinyó kislány vidáman dudorászott egy dalocskát, és egy csinos kis nyárfalevéllel integetett az arra röppenő pillangóknak.

Bikfic gyanakodva vizsgálta a sárga ruhás valamit, ami úgy nézett ki, mint egy kislány. Épp csak az orrát meg a fülét dugta ki az odúból, és óvatosan beleszagolt a levegőbe. Nem volt emberszaga. Bikfic, kicsivel bátrabban, az egész fejét kidugta az odúból, és alaposabban is megszemlélte a pinduri ismeretlent.

A kislány éppen egy pillangónak integetett, hogy menjen oda hozzá, és amikor a kis fehér jószág odalibbent elé egy nyárfalevélre, halkan sutyorogni kezdett vele.

Bikfic az odú széléről könyökölve figyelte. A pillangók buta jószágok, de nagyon tudnak magukra vigyázni. Ha az a kislányforma micsoda odalent veszélyes lett volna, akkor az a fehér kis mamlasz nem ült volna le oda mellé, és nem dugta volna ilyen közel hozzá a csápjait. De vajon ki lehet ez?

Bikfic óvatos volt, majdnem olyan óvatos, mint a pillangók, de rettenetesen kíváncsi is. A pillangónak nem lett semmi baja, hogy beszélt az izével. Akkor talán neki sem lesz, ha odamegy hozzá.

Elhatározta magát, kimászott az odúból, és leszánkázott a nyárfa kérgén az idegenhez. A sárga ruhás ránézett, és barátságosan rákacagott. Az aranyszőke copfjai ide-oda billegtek, ahogy nevetett.

Bikfic a bal mancsával megvakarta a jobb fülét, mint mindig, amikor zavarba jött, aztán megköszörülte a torkát.

- Öhöm, bocsáss meg, ha megzavarlak, kedves izé… Ha megengeded, bemutatkozom. Bikfic vagyok, erdei mókus. Ezen a nyárfán élek.

- Az én nevem Napraváró Nevetke – mondta a sárga ruhás.

A hangja olyan volt, mint májusban a gyöngyvirágoknak, amikor összedugják a butuska fejüket, és csacsiságokat suttognak egymásnak, hogy aztán napestig azon nevetgéljenek. Bikfic nem nagyon kedvelte a gyöngyvirágokat. Kedvesek, de nem éppen okosak. Legalábbis nem annyira, mint ő. Csavargatni kezdte a farkát.

- És… mit csinálsz itt?

- Várok – felelte a gyöngyvirághangú.

- De mire?

- Hát a napra, csacsi mókus! – kacagta a lány.

Bikfic felhúzta az orrát. Nem nagyon szerette, ha csacsinak nevezik, de a kislány csak nevetett, és rázta az aranyszínű copfjait. Minél jobban ráncolta Bikfic az orrát, a kislány annál jobban nevetett, így végül Bikficnek elege lett.

- Hát csak nevetgélj, buta jószág! – morogta, de csak egészen csendesen, hogy a sárgaruhás ne hallja meg, mert a nagyapjától azt tanulta, hogy egy jól nevelt mókusnak mindig illik udvariasnak lenni, és tudta, hogy a morgolódás nem éppen udvarias, hát behúzta a farkát, és sürgősen visszakapaszkodott az odúba. De azért nem teljesen, mert hát rettenetesen kíváncsi volt, és amíg a gyöngyvirághangú ott ült az ágon, úgysem tudott volna nyugodtan kuksolni odabent. Kikönyökölt az odú szélére, mogyorót rágcsált, és időnként le-lepislogott, ott van-e még az a Nevetke, vagy minek hívják.

A pinduri kislány pedig tovább lógázta a lábát, és néha odaintett magához egy pillangót a nyárfalevéllel, hogy kérdezzen tőle valamit. Időnként kacagott egyet, és közben egyre gyakrabban nézegetett kelet felé.

A nap lassan dugta ki a fejét a domb mögül. A sárga ruhásnak felcsillant a szeme, amikor meglátta az első vékony sugaracskákat, ahogy végigtáncoltak a nagy nyárfa tetején. Még a nyárfalevéllel integetést is abbahagyta. Bikfic behúzta az orrát az odúba, hátha a gyöngyvirághangú feljebb akar jönni, de az orra hegyét azért kint hagyta, és időről időre kikukucskált.

A napsugarak egyre többen lettek, és egyre lejjebb és lejjebb merészkedtek a nyárfa törzsén. Már a Bikfic odúja alatti ág is fényben fürdött, azután a sugaracskák elérték azt az ágat is, amelyiken a pindurka kislány üldögélt. Bikfic egészen megfeledkezett az óvatosságról, és derékig kihajolt az odújából, hogy lássa, mi történik.

A napsugarak úgy körbefutották a kislányt, mintha rokonok lettek volna, megölelgették, aztán hirtelen leszaladtak, le egészen a nyárfa alatti patakig, és táncolni kezdtek a tetején.

A gyöngyvirághangú felkacagott. Eldobta a nyárfalevelet, megrázta az aranyszínű copfjait, és hintáztatni kezdte az ágat, fel-le, fel-le, míg a levelek is úgy libegtek-lobogtak vele, mint a copfjai.

Azután zsupsz, leugrott az ágról.

Bikfic felkiáltott, és majdnem kiesett az odúból ijedtében. Egy mókusnak meg se kottyant volna egy ilyen ugrás, ő például rendszeresen ugrált magasabbról is, igaz, nem a patakba, bár egyszer oda is belepottyant, a nagyapjának a nagyapja pedig egyszer az odúja feletti ágról is leugrott, és kutya baja sem lett. De egy ilyen sárga ruhás szerzetnél nem lehetett tudni. Hiszen Bikfic azt sem tudta, miféle. Mókusnak biztosan nem mókus, márpedig aki nem mókus, az jobban teszi, ha nem ugrál le nyárfákról. Még olyan alacsonyról se, mint ez a micsoda.

De a gyöngyvirághangú nem esett bele a patakba.

Mielőtt elérte volna a vizet, megrázta a copfját, és hangosan kacagva ezernyi apró színes fénypöttyöcskévé változott. A színes fények ott maradtak a víz fölött, és táncoltak, mint a pillangók.

- Ó! – mondta Bikfic ámulva, és csak nézte tátott szájjal a hajnali szivárványt a patak fölött, ami az előbb még a szivárványmanócska volt.