Marculábi meggylekvárt főz

Egy szép kora nyári napon Marculábi és a szomszédja, Ficerke, a zsemleszínű kutyus, a kutyaház előtt üldögéltek Ficerke szép, fehérre mázolt padján, a lábukat lógázták, és mindenféléről beszélgettek. Pont egy olyan semmit-sem-csinálok nap volt, amilyenen az ember legszívesebben csak fekszik a fűben és szagolgatja a virágokat, vagy számolgatja a fűszálakon mászó katicabogarakat. Marculábi és Ficerke néha abbahagyták a beszélgetést, hátradőltek, és csak nézték a fodros-bodros felhőket, amelyek Marculábi nagy diófája felett úsztak el az égen, vagy lehunyták a szemüket, és hagyták, hogy a napocska melege simogassa az arcukat. A kertekben már értek a gyümölcsök, és a levegőnek cukros illata volt tőlük.

Marculábi előző nap piskótát sütött, és most átjött, hogy megkínálja vele Ficerkét. Ott volt közöttük egy tálban a padon, azt eszegették beszélgetés közben, amíg el nem fogyott.

- De kár, hogy nekem nincs más gyümölcsfám, csak ez az öreg körtefa ott az udvar sarkában! – sóhajtotta Ficerke beleszipákolva a gyümölcsillatú levegőbe, mikor a piskótának már a morzsája is elfogyott a tálból – Szívesen megkínálnálak, Marculábi, de a körte majd csak ősszel érik!

- Ugyan, ne búsulj! – veregette vállon a kandúrka – Mindennek megvan a maga ideje. Mi volna velünk ősszel, ha a sok finom körte most mind leérne?

- Igazad van! – vakkantotta felvidulva Ficerke, de azért csak sóvárogva szimatolta a finom, gyümölcsillatú levegőt.

Amíg Ficerke szimatolt, furcsa nyekergés-nyikorgás ütötte meg a fülüket. Mindketten fülelni kezdtek, de a nyikorgás nem hallgatott el, sőt még erősödött is, és egyre közeledett feléjük. Marculábi kíváncsian kinyújtotta a nyakát, és végre meglátta az úton Sompolya, a menyét barna bundáját, amint egy kosarakkal rakott nagy kocsit húzgál maga után, annak a kereke nyikorgott olyan keservesen. Sompolya odaért Ficerke kerítésének széléhez, és a kutyus éhesen szippantott bele újra a levegőbe, mert friss meggy illata csapta meg az orrát.

Sompolya megállt, hogy kifújja magát, türelmetlenül körülnézett, és meglátta Marculábit meg Ficerkét a padon üldögélni. Belekapaszkodott a kocsijába, és nagy szuszogva odacibálta hozzájuk.

- Szervusz, Sompolya! – köszöntötte Marculábi és Ficerke.

- Szervusztok. – felelte Sompolya izgő-mozgó bajusszal, és még egyszer fürgén körülnézett. Apró fülei izgatottan fel-alá billegtek, mint egy kis lepke szárnya.

- Nem akartok egy kis meggyet? – kérdezte Ficerkét és Marculábit, és a kocsiján levő kosarak egyikéről leemelte a fonott fedelet. Tele volt ínycsiklandóan gömbölyű, bordó meggyszemekkel. Olyan szépek voltak és olyan illatosak, hogy Ficerkének összecsordult tőle a szájában a nyál.

- Finom édes, ropogós valamennyi! – ajánlgatta hízelegve Sompolya – Most szüreteltem le mind!

- Neked nem kell? – kérdezte Marculábi kíváncsian, miközben a kutyus a meggyillatot szimatolta.

- Ó, én nem szeretem a meggyet! – legyintett a menyét.

- Tavaly még szeretted. – jegyezte meg Ficere csodálkozva, de Sompolya csak húzgálta a vállát, meg rezegtette a bajuszát, és visszatette a kosárra a fedőt.

- Akkor kell vagy nem? – kérdezte Ficerkétől sürgetően.

A kutyus megvakargatta a füle tövét. Nagyon szép meggy volt, és nagyon finom volt az illata.

- Jól van, adj egy kosárral! Odaadom érte a gyapjútakarómat. Jó meleg és még szép is. – egyezett bele, és előhozott egy csakugyan szép, vastag, kockás takarót. Sompolya épp csak rápislantott, és már pakolta is lefelé az egyik meggyes kosarat a kocsijáról. Marculábi és Ficerke segítettek neki leemelni. Sompolya gyorsan feldobta a takrót a kocsijára, és sebesen elszelelt.

Marculábi és Ficerke kettejük közé húzta a meggytől illatozó kosarat, és egy darabig gyönyörködtek a fényes, bordó szemek látványában, miközben lábukat lógázva tovább beszélgettek. Sompolyának addigra már híre-hamva sem volt. Nézte-nézegette Ficerke a gömbölyű meggyeket, és amikor eléggé kigyönyörködte magát bennük, belenyúlt a kosárba, és kivett egy szemet, hogy megkóstolja.

De rögtön el is ment a kedve tőle, mikor a kezébe vette.

Mert az bizony, kár tagadni, töttyedt volt.

Ficerke összehúzta a szemöldökét. Visszadobta a meggyet a kosárba, és kivett helyette egy másikat.

Na, ez meg lottyadt volt.

Ficerke harmadszor is belenyúlt a kosárba, de akkor már összecsikordultak a fogai, és kivett még egy szemet.

Hát az meg töttyedt is volt meg lottyadt is. Szétmállott a mancsában, csak egy bordó maszat maradt belőle a tenyere közepén.

- Hej, Sompolya, te zsivány! Tudom már, miért nem ízlik neked idén a meggy! – mondta Ficerke haragosan, és mérgében jól belerúgott a meggyes kosárba.

- Pedig milyen finom illata van! – mondta Marculábi a kosár fölé hajolva, és beszuszogta a meggy édes szagát.

- Mi hasznunk belőle, ha szétmállik a mancsomban? – morogta Ficerke sértődötten.

Marculábi pofácskája egyszerre felderül.

- Hallod, Ficerke? Főzzünk belőle lekvárt!

- Nahát! – csodálkozott Ficerke, és felvidult – Tényleg! Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe?

Úgy megörült a kandúrka ötletének, hogy már szaladt is, lelkesen felforgatta a konyhát, a pincét és a kamrát, hogy találjon egy akkora üstöt, amibe mind belefér majd a sok meggy, hogy egyszerre főzhessék meg az egészet. Talált is, nem üstöt, de egy jó nagy kondért. A kondért Marculábival ketten felállították a kutyaház udvarán, beleborították a meggyet a kosárból, aztán tüzelőt gyűjtöttek, és alágyújtottak neki.

Nem kellett neki sok idő, már főtt, rotyogott is az illatos meggy, csak úgy pukkadoztak a tetején a kövér buborékok. Marculábi és Ficerke felváltva kevergették egy nagy fakanállal. Bizony összefutott a nyál a szájukban a fortyogó lekvár szagától.

Éppen Marculábin volt a sor, hogy keverje a lekvárt – jó erősen bele kellett kapaszkodnia a kanálba, hogy elbírja, mert már sűrűsödött a lekvár – Ficerke pedig a dunsztos üvegeket mosogatta el, amibe majd a lekvár fog kerülni, amikor a kutyaház kerítése előtt megjelent egy tüskés valaki. Szúrkeve volt az, a sünmama, aki haragos, piros arccal járkált fel-alá, mintha keresne valakit.

Marculábi megszólította.

- Szervusz, Szúrkeve! Kit keresel?

Szúrkeve mérgesen összevonta a szemöldökét. Akkor vették észre, hogy egy nagy cirokseprűt forgat a kezében fenyegetően.

- Azt a hitvány, csaló Sompolyát! – felelte Szúrkeve – Nem láttátok errefelé? Vettem tőle egy kosár meggyet. A szép, virágos asztalkendőmet adtam érte. Azt ígérte, friss és ropogós, de mind töttyedt volt meg lottyadt. Na de csak kapjam el azt a barna bundáját, úgy kiporolom a cirokseprűvel, hogy egy hétig jajgathat utána!

Marculábi és Ficerke összenéztek, és hirtelen elnevették magukat. Szúrkeve szúrósan nézett rájuk.

- Főzz belőle lekvárt! – javasolta nevetve Marculábi a sünnek – Mi is azt csináljuk! Ficerke is vett a zsiványtól egy kosárral!

Szúrkeve már majdnem megsértődött, hogy a kutyus és a kandúrka így kinevetik, de amikor ezt meghallotta, egyszerre ő is elnevette magát.

- Nahát, hogy ti milyen leleményesek vagytok! – mondta vidáman – Igazatok van! Megyek is haza meggylekvárt főzni. No, Sompolya, megmenekültél! Mégsem porolom ki a bundádat!

Azzal fordult is sietősen, és ment haza vidáman kacarászva.

Marculábi és Ficerke meg tovább főzték a lekvárjukat, míg szép sötétbordó nem lett. Amikor már nem bírták tovább az ínycsiklandó illatát, eloltották alatta a tüzet, hoztak két nagy merőkanalat, és szép sorjában belemeregették a töméntelen lekvárt az üvegekbe. Az egész udvar tele lett vidáman sorjázó, mosolygó lekvárosüvegekkel. Marculábi és Ficerke csinosan befedték és lekötözték őket, azután felcímkézték valamennyit, és elégedetten szemlélték a munkájuk eredményét.

- Hihihi-hahaha! – hallották valakinek a vidám kacagását a kutyaház tetejéről.

Levetke volt az, a mókuslány. Ott ült a takaros, piros cserepeken, és úgy kacagott, hogy csak úgy gurult a nevetéstől, még a könnyei is potyogtak tőle.

- Hát te meg mit kacarászol ennyire? – kérdezte Marculábi.

- Hihihi-hahaha! – kacagott Levetke – Mihihihindenki a Sompolya meggyét főzi lekvárnak! Az a kótyonfitty mihihihindenkinek eladott egy kohohohosárral, hogy jó ropogós, aztán mindenki mérgelődött, és meg akarták verni, amíg ti el nem kezdtetek lekvárt főzni! Szúrkeve továbbahahahadta az ötleteteket Somorkának, Somorka Cirókának, Ciróka Rimberumbának, és most a környék összes házában rohohohotyog a meggylekvár! Nézzetek csak ki!

Marculábi és Ficerke összenéztek. Kiszaladtak a kutyaház elé, és mit láttak? Valóban: amerre csak néztek, minden udvarból vígan bodorodott a füst, rityegett-rotyogott a sok lekvárfőző fazék, és csupa-csupa meggyillat volt minden. A kutyus és a kandúrka úgy elkezdtek nevetni, hogy nekik is potyogott a könnyük a nagy kacagástól.

Estére a környéket elárasztotta a lekvárosüvegek mindenhonnan felhangzó vidám csilingelése. Marculábi diófája alá egymás után sorjáztak oda a jókedvű állatok, hogy megköszönjék neki a nagyszerű tanácsot.

Sötétedésre még Sompolya is elősompolygott valahonnan, és nagyon vörös volt az orra hegye.

- Megmondhattad volna előre, hogy puha a meggyed. – korholta szelíden Marculábi – Akkor is megvettük volna. Lekvárnak pont jó volt. Megtakarítottál volna nekünk egy csomó mérgelődést.

És vigasztalásul megajándékozta a szégyenkező menyétet egy üveg meggylekvárral.