Vízibál

Valahol az óceánban,

smaragdszínű palotában,

ahol úsznak pici rákok,

ott laknak a hableányok.

Akár nappal, akár éjjel,

zöld fény csillog szerteszéjjel,

úgy ragyog a nagy palota.

Sellőfiúk járnak oda,

táncolni a lánysereggel.

Szól a zene este, reggel,

aranyhalak muzsikálnak,

cápafoggal furulyálnak.

Mindenféle vízi népek

hírét veszik a zenének.

Mennének a sellőbálba,

beúsznak a palotába.

Kicsi lesz a terem máris,

kicsi lesz a kristályvár is.

Ott nyüzsög az egész tenger,

táncra bírni senkit nem kell.

Mint ahogy a fényes várban,

úgy a tágas óceánban

együtt járják a vendégek,

nem csitul a tánc, az ének.

Táncol már a vén homár is,

minden csupa gyöngykaláris.

Amerre a kagylók járnak,

gyöngyöt szórnak a sok lánynak.

Kacagnak a bohóchalak,

kis kagylókkal eljátszanak,

s tréfából a medúzának

buborékot hajigálnak.

Egy hableány megsajnálja,

csókot nyom a medúzára,

hogy azután sellőpárja

újra a karjába zárja.

Hínárhajú hableányok

végül megunják a táncot,

s mire napfényt hoz a hajnal

elhalkul a vidám kardal.