Napraforgók

Sárga, a kiskacsa a baromfiudvar szélén, a napraforgó alatt állt. Nyakát kinyújtva bámult felfelé a ragyogó sárga szirmokkal szegélyezett, nagy tányérra, és csodálta a szirmokon táncoló napsugarakat.

A napraforgó egyedül volt. Odébb, a baromfiudvaron túl, egy egész tábla volt belőlük, egy hatalmas mező, telis-tele napraforgóval. Amikor reggel a baromfiudvar felé fordultak, csak úgy sárgállottak messziről. Ez az egy azonban, hogy-hogy nem, itt kelt ki a rozsdás kerítés mellett, és meg is nőtt szép nagyra, talán még nagyobbra, mint a testvérei odakint a mezőn.

Sárga szerette nézni a napraforgókat. Olyan szépek voltak, és sárgák. De legjobban szerette ezt az egy napraforgót itt az udvarban.

Az én nevem Sárga, gondolta. A napraforgók is sárgák. Vajon lehetséges, hogy rokonok vagyunk?

Szívesen megkérdezte volna a napraforgótól, de túl magasan volt a tányérja, és különben sem biztos, hogy válaszolt volna egy egyszerű kiskacsának. Sárga tehát csak álldogált a napraforgó alatt, és bámult felfelé néma csodálattal.

- Hát te meg mit csinálsz itt? – ijesztette meg egy éles hang.

Rágcsa volt az, a nyuszi. Sárga megvakarta a csőrét a szárnya végével, és ellépett a napraforgó alól.

- Csak néztem a napraforgót. – felelte.

- A napraforgót? – kérdezett vissza Rágcsa értetlenül – Minek?

Sárga szégyellősen oldalra fordította a fejét. A nyuszi biztosan kinevetné, ha bevallaná, hogy azon töpreng, vajon rokona-e neki a napraforgó.

- Csak... csak arra gondoltam... hogy a napraforgó milyen gyönyörű. – vallotta be végül a fél igazságot Rágcsának.

A nyuszi végigmérte Sárgát, majd kíváncsian közelebb ugrándozott a napraforgóhoz, és megszaglászta.

- Butaság. – jelentette ki Sárgának – Nincs is káposztaszaga. És még megrágcsálni sem lehet. Keserű. Mi benne a gyönyörű?

- Hát... – kezdte zavarba esve Sárga, de a nyuszi csak felhúzta az orrát.

Sárga elszontyolodva nézett vissza a napraforgóra. Mintha fakultak volna a szirmai.

- Hihihi! Hahaha! – nevetett egy hangocska a magasból.

Sárga csodálkozva nézett körül, míg végül meglátta a napraforgó tányérjának szélén üldögélő verebet. A veréb csúfondárosan nevetett.

- Nahát! Micsoda buta nyuszi! Még hogy nem ehető! Nem jó végét eszed, nyuszi! A legfinomabb eledel! Csak éppen innen fentről!

A nyuszi sértődötten prüsszentett egyet, és elugrált, a veréb meg tovább nevetett.

Sárga bizonytalanul, kicsit tétovázva nézett föl a kacarászó verébre. Hát attól lenne szép valami, hogy ehető? Ő eddig nem így gondolta. De ha a nyuszi is meg a veréb is ezt mondják, akkor biztosan igazuk van.

- Hihihi! Hahaha! Méghogy a napraforgó nem gyönyörű!

- De még milyen gyönyörű! – helyeselt hirtelen egy hízelegve doromboló hang a baromfiól tetejéről – Mert rászállnak a verebek, és én megfoghatom őket!

Zsupsz! Már ugrott is Gyömbér, a tigriscsíkos cica a tetőről a napraforgó felé. A veréb nyomban abbahagyta a kacarászást, és ijedten felrebbent. Gyömbér elvétette az ugrást, és nagy puffanással földet ért a baromfiudvart porában. Fújtatott még egy kicsit dühében, meg prüszkölt is, aztán az izgága verebet szidva elsétált.

Sárga leült, és sóhajtott. Már nem is volt kedve a napraforgót nézegetni.

- Én csak azt gondoltam, hogy a napraforgó nagyon szép... – motyogta bánatosan maga elé.

- Jól gondoltad, kiskacsa! – hallott egy bársonyosan zengő, kedves hangot.

Sárga felkapta a fejét. Márta, a vén öreg kutyamama, ott feküdt a diófa árnyékában. Már rég nem ő volt a házőrző, átvette a helyét a legerősebb kölyke, de Márta is itt maradt a háznál. Leszolgálta az idejét, megérdemelte a pihenést.

Márta nyáron a diófa árnyékában szokott heverészni. Most is ott hevert, és látta az elkámpicsorodott kiskacsát. Hosszú füle lelógott a porba, ahogy feküdt.

- Jól gondolod. – mondta kedves, öreg hangján – A napraforgók nagyon szépek. Sárgák és fényesek, és pont olyan kerekek, mint a nap. És olyan kedvesek, ahogy mindig a napba tartják a fejüket.

Sárga felvidult. Ő is pontosan ugyanezt gondolta, csak ő nem tudta ilyen szépen mondani, mint Márta. Egészen visszajött a kedve. Az öreg kutyamama talán még azt is megértené, amit saját magáról meg a napraforgóról, meg a rokonságukról gondolt. Biztosan nem nevetné ki érte. Izgatottan közelebb totyogott.

- Azt gondoltam... Azt gondoltam, hogy talán a rokonaim... – bökte ki kipirulva.

Márta rámosolygott, és bölcsen bólogatott.

- Még az is meglehet, kiskacsa.

Sárga elmosolyodott, lehunyta a szemeit, és ő is a napba tartotta az arcát, mint a napraforgók.