Bóbita

A pitypang a felhőket nézte.

Puha, habos felhők voltak, hófehérek és bolyhosak, és a pitypang vágyakozva követte őket a tekintetével, ahogy lassan, méltóságteljesen keresztülúsztak az égen.

Nagyon szerette a felhőket. Olyan pamacsosak voltak, és olyan előkelően lebegtek, mintha csak azért tennék, hogy minél többen megcsodálhassák őket.

- Biztos nagyon gyönyörűek közelről – sóhajtotta, nézelődés közben időnként le-lehunyva a szemét, hogy megfürdesse a tavaszi napsugarakban sárga szirmocskáit.

- Ó, hát gondolom, tényleg szépek – felelte félvállról a kis káposztalepke, aki éppen ott eszegetett a pitypang kelyhéből. – Bár sosem néztem meg őket közelebbről. Olyan magasan vannak.

- Pöffeszkedők – húzta el a száját a nappali pávaszem, aki a káposztalepke mellett ült. – Pedig nincs is mire felvágniuk. Tiszta fehérek.

- Hé! Én is fehér vagyok! – vágott közbe sértetten a sakktáblalepke.

- Nem, te fehér-fekete kockás vagy – felelte a pávaszem. – Nagy különbség.

Belekóstolt a pitypang kelyhébe, majd rögtön tovább is röppent. Egy kis kék boglárkalepke meg egy rókalepke karikázott helyette a pitypang fölé, és búcsút intve a káposztalepkének, folytatták a beszélgetést.

- Nincs a felhőkkel semmi baj. Fehérek és kész.

- Közelről is ilyen fehérek? – kérdezte a pitypang érdeklődve, és jószívűen odatárta a virágporkészletét a két újonnan érkező lepkének.

- Nem tudom – vont vállat a boglárka. – Messze vannak.

A pitypang halkan sóhajtott egyet magában. Ha még a lepkéknek is messze vannak, akkor mit szóljon ő?

- Nem mindig vannak messze – tette hozzá egy arra járó citromlepke. – Néha lejönnek. Ti is láttatok már ködöt.

- Azok ők? – hitetlenkedett a rókalepke, de nem várt választ. Még egyet szippantott a pitypangporból, és már el is rebbent.

A pitypang elgondolkodva nézett utána. Nemigen hitte, hogy a citromlepkének igaza van. A köd csúnya volt és hideg és nyúlós, bár néha kellemesen betakarta, amikor még álmos volt reggelente, de annyira más volt, mint azok a szépséges hófehér csodák, amelyek a feje felett úsztak az égen át, hogy nem látott közöttük hasonlóságot.

- Talán az esőfelhők – mondta csak úgy magának, mert a lepkék néhány pillanatra egészen magára hagyták. – Azok a szürkék. Azok lehetnek olyanok, mint a köd. De a fehérek…

Ábrándozva nézte a lassan forgó, változó formákat, melyek hol tornyot formáztak, hol virágot, hol meg egészen elnyúltak, mintha szét akarnának szakadni.

- Ha lepke lennék, felrepülnék, és megnézném őket közelről – gondolta.

Nem fért a fejébe, hogyan lehetséges, hogy a lepkéket, akik pedig megtehetnék, hogy felrepülnek odáig, ennyire nem érdeklik a felhők. Ő maga bármit megadott volna érte, ha csak egyszer, csak egy picikével közelebb lehetne hozzájuk. De a lepkéket jobban érdekelte a rét meg a virágok. A pitypang ezért egy kicsit lenézte őket, de csak egy egészen kicsit, hiszen tulajdonképpen szerette őket. A méhecskéket is szerette, de ők mindig túlságosan siettek

- Dolgunk van! Dolgunk van! – döngicsélték állandóan, hogy szinte alig merte őket megszólítani.

Persze nekik is szívesen adott a virágporából, mert jószívű pitypang volt, de jobban kedvelte a lepkéket, akik gyakran leültek a szirmai szélére egy kis cseverészésre. Persze bohókásak voltak és kissé felszínesek is, némelyikük pedig egészen szószátyár, emiatt néha bosszankodott rajtuk, de egészében véve örült, hogy nem volt olyan nap, amikor ne látogatták volna meg.

A pitypang még egyszer felnézett a felhőkre, de aztán hamarosan megfeledkezett róluk, mert újabb látogatói érkeztek, egy kardoslepke meg egy ritka tűzlepke, és nem akart udvariatlannak látszani azzal, hogy nem áll szóba velük.

Így telt a tavasz, és közeledett a nyár. A lepkék egy idő után egyre kevesebbet látogatták a pitypangot. A pitypang is érezte, hogy szirmocskái elfonnyadnak és megvékonyodnak. A kelyhe összecsukódott, és a lepkék már akkor sem fértek volna hozzá, ha akarnak.

A pitypang kissé magányosnak érezte magát. A lepkék helyett a hangyákkal, tücskökkel és bodobácsokkal beszélgetett, de ők ritkábban jöttek, és csak a földön közlekedtek, és nem is nagyon álltak meg a kedvéért. Egy öreg darázspók néha elcsevegett vele, de a pitypangnak így is hiányoztak a lepkék bohóságai.

Közben a kelyhe belsejében napról napra vastagodtak a magocskái.

- Meghíztam – állapította meg a pitypang.

A furcsa csak az volt, hogy közben mégis valahogy könnyebbnek érezte magát, mint amikor még virágzott, és sárga pártát viselt.

Egy reggel aztán arra ébredt, hogy újra kibomlott a kelyhe. De már nem szirmok voltak benne, hanem valami könnyű és finom és hófehér, és a pitypang alig kapott levegőt attól, ahogy a reggeli szellőcske megringatta maga előtt. Olyan karcsúnak és légiesnek érezte magát, hogy szinte azt képzelte, mindjárt fel is tudna reppenni, ha akarna, fel egészen a felhőkig.

Körülnézett, hogy megkérdezze a lepkéket, hogy néz ki. Most, hogy újra kinyílt, biztos visszajönnek.

A lepkék nem jöttek, de a pitypang szíve még így is repesett a boldogságtól, ahogy hajladozott a fűszálak között. A feje felett most is csupa kék volt az ég, és tornyos hófehér felhők úsztak rajta.

Egyszerre vidám kacagást ütötte meg a fülét. Olyan vidám és könnyű nevetés volt, hogy azt hitte, a lepkék jöttek meg, de nem ők voltak. Egy csapat gyerek szaladt át a réten, azok nevettek, ugráltak, bukfenceltek nagy vidáman.

Az egyik szöszke copfos lányka észrevette a pitypangot, és kacagva felkiáltott.

- Nézzétek! Bóbita!

- Milyen szép! – mondta egy másik, és lehuppant mellé a fűbe. – Mint a felhők!

A pitypang megremegett. A belsejében valami nagy-nagy öröm áradt szét, és elpirult. Magasra emelte a fejét, és nevetett, boldogan, mint a kislány, aki most lehajolt hozzá, és nagy levegőt vett.

A pitypang csak egy fuvallatot érzett. Azután megreszketett, és egyszer csak felreppent, karcsún és könnyedén, fel a kék ég felé, ahol addig még sosem járt, és ahol a felhők úsztak.

Szállt, szállt a sok apró pitypangbóbita, mint megannyi pillangó.