Marculábi és a nagy havazás

Amikor Marculábi reggel felébredt és kinézett az ablakon, óriás pelyhekben esett a hó.

- Nahát! Havazik! – mondta Marculábi, és egy ideig nézte a szépen pörgő-forgó hópihéket az ablakból.

Olyan volt, mintha valaki egy hatalmas tollas paplant megrázott volna az égben, és a sok toll most mind elszabadult volna, és lehullott az erdőre. A hópihék leültek a tegnap esett kevéske hóra, és hizlalni kezdték a hótakarót az utakon. Megültek Marculábi fájának ágain is, és betakarták a diófára épített cicaház küszöbét.

Marculábi megunta a nézelődést, bevetette az ágyát, és elment reggelizni, de a függönyt azért nem húzta be, hogy rálásson a havazásra az ablakon át. Kalácsot sütött, kakaót melegített, és letelepedett a konyhaasztalhoz.

Reggeli után Marculábi elmosogatott, és mert nem volt kedve kimenni, lekucorodott a kályha mellé, és megvarrogatta az elszakadt zsebkendőit, azután dominót játszott a jó meleg szőnyegen hasalva.

Eltelt az egész délelőtt. Marculábi tejfölös tésztát ebédelt, és alaposan telerakta vele a pocakját. Amikor ebéd után arra gondolt, hogy meg kéne látogatnia Ficerkét, és kinézett az ablakon, a hó még mindig esett odakint. Már Ficerke kerítésének tövéig ért, és teljesen ellepte Fürgefül kerti madáritatóját. Most már a szél is fújt, süvített, zúgott, vitte a hópelyheket, táncoltatta, és befújt az ablak résein.

- Brr! Ilyen havazásban inkább idebent maradok! – mondta Marculábi, és visszabújt a kályha mellé.

És a hó csak esett, és esett, és esett. Esett uzsonnaidőben, esett vacsoránál, és esett sötétedéskor. Az ablakpárkányra épített hócica is csak hízott, hízott, már nem is hasonlított hócicára, inkább csak egy kövér gombócra. Amikor Marculábi este ágyba bújt, és eloltotta a lámpát, még mindig esett, szakadatlanul. Marculábi már nem is mert kinézni az ablakon.

- Hűha! Ennek a fele se tréfa! – mormolta, miközben a fülére húzta a paplant.

Elvackolta magát a takaró alatt, de még akkor is a havazáson járt az esze, és egész éjjel hóesésről álmodott.

Amikor reggel felébredt, nagy-nagy világosság fogadta.

- Mi a csuda! – gondolta Marculábi. – Talán kisütött a nap?

Félrerúgta a paplant, és elcsoszogott az ablakig.

Nem az volt, hanem a rengeteg hó fehérlett olyan vakító világosan. Mindent, de mindent vastag hótakaró borított, amerre csak Marculábi ellátott.

Marculábi gyorsan felkapta a meleg kabátját, csizmát húzott, sapkát, sálat vett, és kiszaladt a cicaház erkélyére. Alig tudta kinyitni az ajtót a sok hótól.

- Itt sürgősen takarítani kell! – mondta fejcsóválva.

Fogta a seprűjét, és sepergetni kezdte a havat a teraszáról. Jó sok havat lesepert, mire végzett, egészen meg is izzadt a nagy munkában. Le is könyökölt a korlátra, hogy egy kicsit megpihenjen.

- Szervusz, Marculábi! – kiáltott oda neki Ficerke.

Marculábi észrevette a kutyust, és leintegetett neki a diófáról. Ficerke is alaposan felöltözött, csíkos pulóvert és kék sapkát vett fel, hogy melegen tartsa a fülét. A kertkapuja mellett jókora kupac hó csúcsosodott, oda dobálta, amit a járdáról ellapátolt, hogy ki tudjon jutni az utcára.

- Sosem láttam még ennyi havat! – mondta a kandúrkának. – Nézd, hogy beterítette Fürgefül udvarát is! Még ki sem nyitotta szegény az ajtót ma reggel!

- Segítsünk neki! – javasolta Marculábi.

Lemászott a diófáról, és ketten együtt nekiláttak, hogy utat ássanak a hóba Fürgefül ajtajáig. Fújtattak és lihegtek és lapátoltak, jól meg is izzadtak, de végül csinos kis kijáratot ástak Fürgefülnek az udvarán át a kapuig.

- Jaj, nagyon köszönöm a segítséget! – integetett az ablakon át Fürgefül. – Eltörött a hólapátom, nem tudtam, hogyan ássam ki magam innen! Gyertek, éppen elkészült a finom csokoládés diós rétes, most vettem ki a sütőből. Megérdemlitek ezért a nagy munkáért!

Ficerke és Marculábi nem is kérette magát, lerakták a hólapátokat, és jól belakmároztak a rétesből Fürgefül takaros konyhájában, közben azon tanakodtak, vajon sikerült-e eltakarítani a rengeteg havat az egérház elől Cincerének, és hogy nem temette-e be a hó Rimberumba jurtáját.

- Menjünk, és nézzük meg, nem kell-e valakinek segítség! – javasolta Ficerke.

Fürgefül is elpakolta a rétessütő tepsit, és velük tartott. Ficerke adott kölcsön neki egy hólapátot.

Hát bizony a hó alaposan betemetett mindent! Alig tudtak kikecmeregni az utcára. Amerre csak néztek, mindenhol csupa fehérséget láttak, vastag hótakaró ült mindenütt, még a fák ágain is. Cikkcakk házának is csak az ablakai meg a teteje látszottak ki belőle. Ficerke, Marculábi és Fürgefül rögtön neki is láttak, hogy utat ássanak hozzá a hóba.

Cikkcakk már elkezdte kiásni magát a hóból, csíkos sálja csak úgy lobogott a nyakában, ahogy szorgalmasan lapátolt. Jókora havat eldobált már a házikója elől, mire az udvar közepén összeértek Ficerkével, Marculábival és Fürgefüllel.

- Kö-kö-köszönöm szépen! Egyedül so-so-sokkal tovább ta-ta-tartott volna!

Négyen viszont egykettőre megtisztították az udvart, azután Cikkcakk is csatlakozott hozzájuk, mikor elindultak, hogy segítsenek Rimberumbának is. A jurta vastag bárányszőr falai jó melegek voltak, de ebben a hóban biztosan gyorsan átnedvesednek, ha nem ássák ki alóla hamar.

Rimberumbánál el is kélt a segítség. A bari szorgalmasan rázogatta a havat a jurtája faláról, de a hó megtapadt rajta, és alig akart lejönni. Örült nagyon a segítségnek, mikor Marculábiék beállítottak hozzá.

Addigra már egyre többen láttak neki a kuckójuk előtt a takarításnak, mindenhol piros, kék, zöld és sárga kabátok mosolyogtak a hóban, ahogy mindenki serényen sepert és lapátolt. Cincere és Régirág már majdnem teljesen kiásták a házukat a hóból, Lótonfut egy egész hóhegyet lapátolt össze, Levetke és Fülebojtos pedig az öreg Zsúpnál dolgoztak szorgalmasan. A mókusodút nem tartott sokáig kitakarítani, főleg, hogy Csirió veréb is segített nekik, ezért amint elkészültek, leszaladtak a tölgyfáról, hogy megnézzék, hol segíthetnek. Jávorka is ott szorgoskodott velük.

- Juj de jó! – visítottak a vadmalacok, ahogy elsuhantak a munkálkodók mellett egy szánkón. A fülüket pirosra csípte a hideg, az arcuk is csupa pír volt, a sapkák meg a sálak csak úgy lobogtak mögöttük, ahogy lesiklottak, egyenesen bele egy nagy hókupacba, amit Ficerke hordott össze. A hókupac darabokra szakadt, és beterítette a környéket, a vadmalacok pedig belepotyogtak a hóba.

Csíkmakk visongva meghempergett a hóban.

- Vigyázz! – mondta Borzonka, éppen időben, hogy Csíkmakk félreugorjon, mert a másik szánkó, amin a két mosómedvekölyök, Csámborka és Szelebundás szánkázott mögöttük lefelé, ugyanúgy becsapódott szegény megtépázott hókupacba.

- Ej, ej! – csóválta a fejét korholón Ficerke, aki fáradságos munkával rakta össze nemrég a hókupacot. – Ha már nem segítetek, legalább ne romboljatok!

A kölykök orra elvörösödött, lehajtották a fejüket, és gyorsan eliszkoltak a szánkóikkal, Ficerke pedig nekifogott, hogy újra feltakarítsa a szanaszét rugdosott havat.

Marculábi csöndben figyelte, ahogy szorgosan lapátol, és csak hümmögött, meg a farkincáját tekergette. Miközben Ficerke dolgozott, Marculábi leporolta a havat a kabátjáról, félretette a hólapátját, és elindult felfelé a dombon. Átugrotta a hókupacokat, a csizmácskája nagy cicanyomokat hagyott utána a hóban. A faágakról hó potyogott szép piros sapkájára.

A két kis vadmalac a domb tetején éppen azon mesterkedett Csámborkával és Szelebundással, hogy még magasabbra húzzák a szánkóikat, ahonnan hosszabban lehet lecsúszni.

- Szervusztok! – üdvözölte őket Marculábi.

- Szervusz, Marculábi! Akarsz szánkózni? – kérdezte Szelebundás.

- Szorítunk neked is egy helyet a szánkónkon – ajánlotta fel Borzonka.

- Ó, köszönöm – felelte Marculábi, és félredöntötte a fejét. – De itt nem egészen jó a hely a szánkózáshoz.

Csíkmakk bánatosan lelógatta az orrát, és rugdosni kezdte a havat.

- Ühüm. A sok fától nem lehet rendesen lecsúszni, de amott meg csak útban voltunk. És máshol nincs elég lejtő.

- Különben is szűk itt a hely két szánkónak – tódította Csámborka.

Marculábi a sapkája bojtját tekergette.

- Miért nem építetek a tisztásra egy szánkósáncot hóból? – kérdezte.

A kölyköknek felcsillant a szeme.

- Nahát! Hogy ez milyen jó ötlet! De ahhoz rengeteg hó kell. Honnan hordjuk össze?

- Hiszen ott van az a rengeteg, amit a többiek összelapátoltak a házak elől! – javasolta Marculábi.

Csíkmakk és Borzonka orra kivörösödött az izgalomtól, Csámborka és Szelebundás pedig máris tervezgetni kezdték, mivel hordják el a havat. A vadmalacok felajánlották, hogy elhozzák otthonról a vékát, Szelebundás pedig megígérte, hogy elcsór otthonról két kisebb mosódézsát. Lapátot is szerezniük kellett, hogy bele tudják pakolni a havat az edényekbe. Marculábi nézte, ahogy szanaszét szaladnak a szerszámokért, majd csendben visszasétált a jurtához, hogy folytassa a hólapátolást Ficerkével.

Ficerkének már éppen sikerült összelapátolnia a hókupacot, amit a vadmalacok szétromboltak, amikor Szelebundás és Csámborka rárontott a mosódézsákkal meg a lapátokkal.

- Majd mi elhordjuk innen! – rikkantotta Szelebundás.

Ficerke nem győzött csodálkozni.

- Na lám! Mégiscsak rendes kölykök ezek!

Szelebundás és Csámborka lelkesen belapátolták a havat a dézsába, és elrohantak vele. A következő adagért már Csíkmakkal és Borzonkával együtt jöttek. A vadmalacok alig bírták el ketten a nagy vékát, de derekasan telerakták hóval, és úgy vonszolták. Egyik jobbról, másik balról kapaszkodott a véka fülébe. Odaborították a tisztásra, ahol már épült a sánc, és már rohantak is vissza a következő kupacért.

Ficerke, Fürgefül és Cikkcakk csak ámult-bámult.

- Hahaha! – kacagott Nyárfarag a tölgyfa tetején, aki már látta odafentről, min ügyeskednek annyira a kölykök. – Szánkósánc épül a hóból a tisztáson, azért ilyen szorgalmasak a lurkók!

- Jaj de jó! Szánkósánc lesz! – rikkantotta Cippentyű, amikor meghallotta. – Segítsünk mi is!

Nem kellett kétszer mondania, de nem ám! Az összes gyerek dézsát, kosarat, vödröt ragadott, és kézzel-lábbal, kislapáttal pakolták a havat, hogy mind odahordják a tisztásra. A sok kis láb szép széles ösvényt taposott a hóba, ahogy oda-vissza rohangáltak a kupacokkal. Gombocska a szánkóján húzta a hóval teli vödröket a tisztásra. Aki odaöntötte a havát, az mind gyúrt is egy kicsit a sáncon, így az szépen növekedett, és már egészen formás volt.

Olyan szorgosan hordták a havat, hogy már nem is jutott elég mindenki vödrébe, ezért Szelebundás és Csíkmakk beálltak a nagyok mellé lapátolni. Csak úgy pirosodott az arcuk a nagy munkától, de lelkesen lapátoltak, Csíkmakk még azt is felajánlotta, hogy felmászik Rimberumba jurtájának legtetejére, hogy onnan is lekotorja a havat.

Mire magasra szállt a napocska az égen, már minden ház és kuckó előtt takarosan el volt hordva a hó, a kapuk, ajtók és udvarok szép tisztán ragyogtak, egy se volt eltorlaszolva. A tisztáson pedig épült-szépült a szánkósánc. Már majdnem olyan magas volt a teteje, mint Rimberumba jurtája.

- No, most mi segítünk nektek! – mondta Ficerke a gyerekeknek.

- Hurrá! – visította Borzonka.

Fierke talicskát hozott, és hatalmasra púpozta hóval, aztán az egészet eltolta a tisztásra. Sörterőt egy nagy szakajtót pakolt meg alaposan, Csipcsók a legnagyobb csuprában hordta a havat, Jávorka egy nagy, hóval töltött szőlősputtonyt vett a hátára, Dongabök meg belehengeredett a hóba, és addig gurult, míg a tüskéi jó nagy gombóccá nem dagadtak tőle, aztán szépen elgurult vele az épülő sánchoz, mint egy óriási hógolyó. Csíkmakk és Borzonka nagy ricsajjal körbeugrálták.

Aztán össze kellett tapasztani a sáncot. Kicsik és nagyok együtt gyúrták a havat, hogy elkészüljön a sánc. Szelebundás és Csámborka a tetején ugráltak, hogy jól letömörödjön, Dáridob segített nekik döngölni a lapos hódfarkával. Gombocska az oldalát dagasztotta, Cippentyű a testvéreivel együtt hógolyókkal szép simára és fényesre sikálta, a vadmalacok pedig lecsúszkáltak rajta, hogy a fenekükkel fényesre és síkosra csiszolják, hogy jól csússzon majd rajta a szánkó.

Minden orrocska és pofácska alaposan kipirult, mire a sánc végre elkészült. Gyönyörű, hatalmas szánkósánc volt, oldalról lehetett felmászni a tetejére, onnan pedig szép hosszan nyújtózott lefelé, ameddig csak a tisztáson elért. Még egy kis vizet is hordtak rá, hogy ráfagyjon, és jobban csússzon. A jégtől csak úgy csillogott-villogott, ahogy rásütött a nap.

- Éljen! – kiabálta Csíkmakk ugrándozva. – Én csúszok le először!

Hasra vetette magát, és lecsúszott a sáncon.

- Csak tönkre ne tedd a kabátodat, mert elfenekellek! – kiáltott utána Sörterőt papa.

- Gyere, Marculábi! Elférsz mögöttem a szánkónkon! – ajánlotta Borzonka.

Marculábi felkapaszkodott Borzonka mögé a vadmalacok szánkójára, és vidáman lebegtette a piros sapkáját, ahogy lesiklottak a gyönyörű, vadonatúj sáncon.