Marculábi beteglátogatóba megy
Piros és sárga leveleket sodort a szél a szomszédos juharfáról Marculábi diófájára. A kandúrka egy kényelmes vastag ágon ült a házikója előtt, és összegyűjtögette az odahordott színes leveleket, jól mutatnak majd a cicaház ebédlőasztalán az egérmintás vázájában. A nyakában csíkos sál volt, nehogy megfázzon, mert az őszi szelek nagyon csalafinták, és könnyen megtréfálhatják azt, aki nem öltözik fel elég melegen.
Marculábi takaros kis csokorba kötötte az őszi leveleket, a lábát lógázta a faágról, közben dúdolgatott, és figyelte, kik sétálnak odalenn, Ficerke kutyus háza előtt. Pacska mama éppen Cikkcakkhoz tartott, ott volt a köcsög a kezében, amiben majd a finom kecsketejet hazaviszi két virgonc fiacskájának. Jávorka, a borz, az öreg Zsúp háza felé ballagott. Minden délután meglátogatta a vén teknőst, leültek a kőház verandáján, pogácsát ettek, pipázgattak, és elcsevegtek a világ dolgairól. Fürgefül nyuszi házi készítésű híres répabefőttjét vitte a rókatestvéreknek, kikandikált az üvegek teteje a kosarából.
Az egérgyerekek hazafelé tartottak az iskolából, óvodából. Máskor csak úgy zengett a zsivajgásuktól az utca, de most az orra lógott mind a nyolcnak, és hangosan sóhajtoztak bánatukban. Cippentyű, a legkisebb egérpalánta, még az ovistáskáját sem vette fel, úgy húzta maga után a földön, hogy a lehullott levelek mind ráragadtak.
- Szervusztok, egérkék! - kiáltott le nekik Marculábi a fa tetejéről.
Az egércsemeték megtorpantak, és jobbra-balra pislogtak, ki köszönt rájuk. Igen el lehettek keseredve, ha még azt sem vették észre, hogy éppen Marculábi diófája alatt járnak.
- Ó! Szia, Marculábi! - köszöntek vissza, amikor végre észrevették a kandúrkát. - Képzeld, mi történt!
- Nem tudtátok a leckét, és egyest adott a tanító bácsi? - találgatott Marculábi.
- Rosszabb! - felelték az egérkék.
- Elvesztettétek az uzsonnátokat?
- Annál is rosszabb!
- Talán csak nem verekedtetek?
- Még sokkal rosszabb!
- Beteg lett az anyukánk – suttogta Cippentyű boldogtalanul.
- Ó, ó! Ez már komoly dolog! - ingatta a fejét Marculábi elkomolyodva. - Szegény Régirág! Biztosan megfázott ebben a csalafinta időben.
- Prüszköl és köhög!
- Fújja az orrát!
- Lázas is!
- Egész nap az ágyban fekszik!
- Szegény mami! - sóhajtotta Cippentyű.
- Nem tud nekünk tízórait csinálni.
- Nem tud tüzet rakni a kandallóban.
- Nem tudja kimosni a nadrágjainkat.
- Haj, haj! Nem tud nekünk mesét mondani lefekvés előtt!
Marculábi együttérzőn hallgatta az egérkéket, de most összeszaladt a szemöldöke.
- Hüm, hüm – mondta rosszallóan, és a homlokát is megráncolta. - Hüm, hüm – mondta még egyszer. Az egérkék nem vették észre, hogy Marculábi a fejét ingatja odafönt, mert bánatosan továbbsétáltak. Marculábi csak nézte őket, amíg el nem tűntek az egérház felé vezető ösvényen, aztán feltornászta magát a házikója ajtajához.
- Azt hiszem, beteglátogatóba megyek.
Vázába tette a falevélcsokrot, szépen elrendezte őket a csipketerítőjén, aztán kotorászni kezdett a konyhaszekrényben. Addig keresgélt, míg nem talált egy szép darab illatos sajtot. Becsomagolta, még piros masnit is kötött rá, aztán vette a kabátkáját, és lemászott a diófáról.
Cippentyű nyitott ajtót, mikor a kandúrka bekopogott az egérlakba. Cincere egérpapa még biztosan a műhelyben dolgozott. Ő volt az órásmester, volt is dolga bőven, annyi volt a javítani való óra, amibe csak az apró egérkezek tudtak belenyúlni, hogy megszereljék a kicsorbult fogaskereket.
- Szervusz, Cippentyű! - köszönt Marculábi. - Jöttem meglátogatni a mamádat. Ajándékot is hoztam.
- Itt van Marculábi! - örvendezett Cippentyű, és beljebb tessékelte a vendéget.
Egy szempillantás alatt körülvették az egérkék, ott nyüzsögtek a lába körül, és egyszerre akart beszélni mind, Marculábinak valahogy mégiscsak sikerült elvergődnie közöttük az egérmama szobájáig.
Szegény Régirág csakugyan csúnyán megfázott. Prüszkölt és köhögött, fújta az orrát, és csak bágyadtan feküdt az ágyban, még Marculábinak is csak legyintett köszönés helyett.
Marculábi üdvözölte, érdeklődött a hogyléte felől, azután átnyújtotta az ajándékba hozott sajtdarabkát, és mielőbbi gyógyulást kívánt az egérmamának. Az egérkék, akik betódultak vele a betegszobába, pisszenni sem mertek, úgy megilletődtek a cica roppant udvarias viselkedésétől. Marculábi azután kiterelte őket, hadd pihenjen tovább szegény beteg.
Az egérkék rögtön újra nyüzsögni kezdtek.
- Délelőtt itt volt Éjcsőr doktor bácsi!
- Adott a maminak orvosságot!
- És azt mondta, hogy aludjon sokat!
- És a papa nem engedte, hogy bemenjünk hozzá!
- És én úgy unatkozom! - sóhajtotta bánatosan Cippentyű.
- Nahát! - mondta sejtelmesen Marculábi, és rákacsintott az egérkékre. - Micsoda szerencse, hogy véletlenül éppen tudok egy új játékot!
Az egércsemetéknek nyomban felcsillant a szemük.
- Igazán? Milyen játékot tudsz?
Marculábi titokzatos arccal közelebb hajolt, mintha nem akarná, hogy más is hallja, amit mond. Az egérkék a fülüket hegyezték.
- Tudom, hogy lehet tojásból egeret csinálni! - súgta Marculábi. - Gyertek!
Bevezette a kölyköket a konyhába. Libasorban masíroztak utána, elöl a legnagyobb, utána egy kisebb, majd egy még kisebb, mind a nyolcan, a leghátul a kis Cippentyű. A konyhában Marculábi maga köré gyűjtötte valamennyiüket, és nekiállt tojást főzni. Hű, de jó móka volt az! Az egérkék nem győzték a fazék fölé dugni az orrukat, hogy meglessék, kinek a tojása fől meg legelőször.
- Ott az enyém! Ni, ott az enyém! - örvendezett Cippentyű, és ugrálni kezdett, hogy majdnem lebucskázott a székről. Sámlira kellett állnia, mert olyan kicsi volt, hogy csak onnan érte el a fazekat.
Mikor a tojások megfőttek, Marculábi vezényletével meghámozták és félbevágták őket. Ezekből lett a tojásegérkék háta. Aztán sajtot, sonkát szeltek, erre ültették rá a tojásokat, így lett az egérkéknek lábuk. Napraforgómag volt a szemük, tészta a farkincájuk. Olyan szépre sikerültek, hogy nem is akarták mindjárt megenni őket, előbb sorba állították a tojásegereket, és megpróbálták eldönteni, melyik lett a legszebb. Mindegyik egyforma szép volt, ezért meg is ették az összeset.
Csak azt sajnálták az egérkék, hogy így vége lett a nagyszerű játéknak. Na de Marculábi nem várt sokáig, máris volt egy új ötlete. De micsoda ötlet! Tengeri csata!
Megtöltötték vízzel a nagy mosogatódézsát, és Marculábi lett a gonosz kalózmacska, aki elrejtette az összes rablott kincset a dézsa aljába. Fakanál-karddal meg vágódeszka-pajzzsal védelmezte a titkát a bátor egértengerészek elől, akik tányérhajókkal támadtak rá. Cippentyű olyan lelkesen harcolt ellene a nagy tésztaszűrővel, hogy kis híján beleesett a dézsába, az egyik testvére kapta el a farkincájánál fogva az utolsó pillanatban. A csata úgy elhúzódott, hogy Marculábi megtöltötte a mosóteknőt is, és abban folytatták a harcot nadrág-zászlókkal meg szoknya-vitorlákkal. Addig játszottak, míg egészen ki nem fulladtak.
- Tudjátok, mi a cicák kedvenc játéka? - kérdezte Marculábi, amikor az összes tányérhajó és vitorla ott száradt a helyén az üres dézsa mellett, és a gyerekek már az összes fontos csatát újra elmesélték egymásnak.
- Nem tudjuk! - felelték az egérkék izgatottan, mert sejtették, hogy újabb játék következik.
- Hát a kergetőzés!- mondta Marculábi.
A felmosófára nedves rongyot tekert, és odaadta a kölyköknek, hogy huzigálják előtte, ő meg majd megpróbálja megfogni. Két nagyobbacska kisegér felült az asztalra, elkapták a fa nyelét, és jobbra-balra mozgatni kezdték a székek között. A kandúrka lelapult a konyhaszekrény mögé, és onnan leste a felmosót. Először lehasalt, aztán közelebb osont, aztán célzott, aztán zsupsz! És már el is kapta a rongyot. Kicsit megrugdosta, megcibálta, aztán hagyta, hogy az egérkék újra elvegyék tőle, hogy megint rátámadhasson. Csuda jó játék volt! Marculábi ugrott, futott, bukfencezett, és olyan cicatornát mutatott be, hogy egy akrobatának is becsületére vált volna. Az egércsemeték csak úgy gurultak a nevetéstől.
Mikor már az egész konyhát körbeugrálták, és azt hitték, most már aztán igazán vége a mókának, Marculábi megint újat eszelt ki. Fahasábokból várat építettek. A nagyobbakba még Cippentyű is belefért, ő volt a várúr. Aztán a legislegjobban sikerült várat belerakták a kandallóba, Marculábi pedig beleköltöztette a gyufa-manót. Lángolt a sipkája, mikor Marculábi meggyújtotta, belekapott a fába, és a hasábvár gyönyörű parázsvárrá változott. Az egérkék körülülték a kandallót, és a kandúrka mesét mondott nekik.
A legkisebbek hamarosan ásítozni kezdtek. Alaposan elfáradtak a nagy játékban.
- Most már igazán mennem kell – mondta Marculábi a mese végén.
- Ne menj még, Marculábi! - könyörögtek az egérkék. - Olyan jót játszottunk!
- Hát igen – somolygott titokzatosan Marculábi. - És közben még a mamátok munkáját is megcsináltuk!
Az egérkék úgy meglepődtek, hogy menten elhallgattak. Csodálkozva pislogtak körbe. A kandúrkának igaza volt! A pocakjuk tele volt az uzsonnával; tányérok, kanalak szép rendben sorakoztak a dézsa mellett; az ingek, szoknyák, nadrágok a szárítókötélen lengedeztek; a konyha tisztán felmosva ragyogott, és a kandallóban vidáman lobogott a tűz.
- Nahát! - álmélkodtak. - Tényleg!
Lelkesen mesélni kezdték egymásnak, kinek milyen része volt a munkában, ki mosta el a tojásfőző fazekat, ki törölte fel a követ az asztal alatt, ki rakta meg a tüzet. Mindnek jutott valami dicsőség. Marculábi hallgatta őket egy darabig, majd csendben kiosont az ajtón.
A diófa felé ballagva halkan dorombolt, és gyűjtött magának még egy csokor falevelet.
|