Cicamese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy cica, akit úgy hívtak, hogy Július. Nagyon szép kis cica volt: tarka bundácskájában szürke, vörös és fekete foltocskák sorakoztak, viszont a négy lábacskája, a pofikája meg a kis pocakja hófehérek voltak, úgy ám! Ilyen színű bundája csakis a lánycicáknak van, úgyhogy ebből már mindenki rájöhetett, hogy Július egy igen csinos cicalány volt.

Július egy nagy, piros tetejű ház kertjében született. A mamája a ribizlibokor alá feküdt, amikor megérezte, hogy hamarosan kiscicái lesznek, ott született meg Július három kis testvérkéjével együtt. A három testvérke azóta szerető gazdira talált más házakban, egyedül Július maradt a piros tetejű ház kertjében, és lett a ház lakóinak kis barátja.

Egy szép napon Július éppen a tornácon ült az öreg hintaszékben, a puha, kockás takarón, amit a ház lakói egyenesen neki raktak oda, hogy délutánonként, amikor a napocska odasüt finom, meleg sugaraival, Július kedvére szunyókálhasson rajta. Tetszett is a kedves hely Júliusnak, meg is köszönte a gazdáinak sok-sok dorombolással, hogy gondoltak rá, és ideje nagy részét a hintaszékben töltötte a kockás takarón heverészve. Általában ott lehetett megtalálni, kivéve amikor szöcskékre vadászott a nagy kertben a cukorborsóbokrok és a salátafejek között.

Aznap Július nem is vadászott, de nem is szunyókált, csak üldögélt a hintaszékben, lógázta a farkincáját, és nézelődött. A feje felett méhecskék döngicséltek, de Júliust nem zavarták, a cica csak a füleit billegette egy kicsit a zümmögésre. A levegő tele volt finom illatokkal, és Július elunta az üldögélést, és kedve támadt egy kis sétálgatásra. Felállt, és nyújtózkodott: először kinyújtotta a mellső mancsait jó messzire, a hátsó felét meg felpúpozta. Azután a hátsó lábacskáit is kinyújtotta, majd elégedetten ásított egy hatalmasat, hogy kivillantak szép hófehér fogacskái. Miután így végzett a nyújtózkodással, leugrott a hintaszékből és útnak indult.

Sétikált egy kicsit fel-alá az udvarban, és csodálta, ahogy patyolattiszta bundácskája fényesen ragyog a napfényben, de mivel még gyerekcica volt, és nagyon szeretett játszani, és most nagyon unatkozott, hamarosan valami játszanivaló után kezdett kutatni. A kis gazdái néha játszottak vele, labdával gurigáztak vagy madzagot ráncigáltak neki, hogy ő aztán becserkészhesse őket – ezeket a játékokat Július nagyon szerette. De most egyedül volt, és nem volt, aki játsszon vele. Viszont itt volt a kert, ami mindig tele volt izgalmas illatokkal és rengeteg felfedeznivalóval – minden jóval, amire csak egy cicának szüksége lehetett.

Július először egy lehullott falevelet talált. Pofozgatni kezdte, és azt játszotta, hogy a levél egérke, ő pedig levadássza. Rá-ráugrott, feldobta a levegőbe, elkapta, meghengeredett vele, azután újra elengedte, ráprüszkölt, és kezdte elölről. Azután egy csigát talált, lekucorodott mellé a földre, és figyelte, ahogyan lassan mászik, és fényes vonalat húz maga után. Ezt elég hamar megunta, ezért megint másik játékot keresett.

Alig szimatolt bele a levegőbe, egy lepke repült el a füle mellett szép sárga szárnyain. Körberepülte Július fejét, majd leszállt, és leült a földre nem messze a cicától, és lustán ki-be csukogatta a szárnyait.

Júliusnak megremegett a bajuszkája az izgalomtól.

- Irgum-burgum! Szemtelen jószág! – motyogta magában a lepkére – Hogy merészelsz engem csiklandozni, meg bosszantani, meg egyáltalán ilyen szégyentelenül röpdösni az én kertecskémben? Na várj csak! Majd én megtanítalak a tisztességre!

Lelapult, az orrocskáját előrenyújtotta, a fülei előrebillentek, a farka vége meg ide-oda csapkodott. Kinyomta a karmocskáit, és zsupsz! - rávetette magát a lepkére. De elkésett. A lepke abban a pillanatban felreppent, amikor Július árnyéka rávetült. Július bosszúsan megrezegtette a bajuszkáit, és morcosan nézett a lepke után.

- Hát szökni akarsz, te alávaló? – kérdezte duzzogva – Próbáld csak meg! Előlem nem menekülsz, akár van szárnyad, akár nincs!

És ugrándozni kezdett a lepke után, aki arrébb repült, először csak a borsóágyás fölé, azután tovább a répákhoz, majd onnan is tovább, és már a margaréták felett táncolt a levegőben, szépséges szárnyaival csapkodva. Július mindenhová követte, nagyokat ugrálva az ágyásokba, nem kímélve sem a veteményest, sem a virágokat, hogy a karmai közé kaparintsa a pimasz lepkét. De hiába, mert az mindig időben felreppent előle. Július sértődötten nézte, hogyan repdes az orra előtt fel-le libbenve a levegőben.

- Nahát, mit vagy úgy oda! – dünnyögte mérgesen – Könnyű neked, hogy szárnyaid vannak! De mit tegyen a cica, ha egyszer nem tud repülni? Különben is csak egy repkedő kukac vagy!

A lepke vagy nem hallotta Július gorombaságait, vagy csak nem akart válaszolni. Tovább repkedett, egyre magasabbra és magasabbra körözve, végül leszállt a ruhaszárító kötélre.

Július szemei felcsillantak.

- Most megvagy! – gondolta diadalmasan, és mászni kezdett a ruhaszárító kötelet tartó oszlopra. A lábaival ügyesen átölelte az oszlopot, a karmaival megkapaszkodott a fakéregben, és olyan ügyesen mászott fel a tetejére, mint egy fürge kis mókus. Az oszlop csúcsára érve izgatottan beleszimatolt a levegőbe, az orrocskája szaporán mozgott. A lepke még mindig ott ült a kötélen.

- Most megfoglak! – kiáltotta elégedetten Július. Az oszlopon trónolva vett egy nagy lendületet, elrugaszkodott, és rávetődött a kötélen békésen üldögélő lepkére.

A lepke egy pillanat alatt felrebbent, és villámgyorsan elcikázott a szomszéd ház felé. Nyoma sem maradt.

Július rázuttyant a kötélre, és még éppen sikerült elkapnia, hogy le ne essen a földre. Két első mancsával a kötélbe nyomta karmocskáit, úgy kapaszkodott a levegőben lógva, és a hátsó lábaival rémülten kalimpált. Hű de magasan volt! Nem is mert lenézni. Persze, ha lepottyan, nem lett volna semmi baja, hiszen a macskák mindig a talpukra esnek, de Július nem szeretett volna leesni. Viszont itt lógni, mint a kiteregetett ruha, nagyon nem volt jó, és Júliusnak semmi kedve nem volt hozzá. Kétségbeesetten nézett körül, hátha látja valaki, és segít rajta.

- Ó, segítség! – nyivákolta ijedten – Szedjetek le innen!

Az volt a szerencséje, hogy éppen akkor ért haza az óvodából a kislány, aki a házban lakott, és akit úgy hívtak, hogy Sára. Nagyon sietett haza, mert az anyukája azt ígérte, hogy borsófőzelék lesz az ebéd, amit ő nagyon szeretett. Ahogy belépett a kapun, rögtön meglátta a szárítókötélen lógó Júliust, és odaszaladt hozzá.

- Július, Július! Mit műveltél már megint? – kérdezte a cicától, és felnyúlt érte, hogy leszedje a kötélről. Még az volt a szerencse, hogy Sára olyan nagyot nőtt tavaly óta, hogy éppen elérte a cicát, különben ott csimpaszkodhatott volna, ki tudja meddig. Két kezébe vette, finoman leemelte a magasból, Július pedig hálásan gömbölyödött az ölébe és dorombolni kezdett.

- Jaj, de jó! – dorombolta – De jó, hogy megjöttél, kis gazdi, már úgy féltem odafent!

Ami nem volt igaz, mert annyira azért nem félt, de olyan jó volt egy kicsit hozzábújni a gazdihoz, és a zsivány Július tudta, hogy ha Sára megsajnálja őt, akkor mindig ad neki egy kis tejecskét.

- Ó, te cica! – nevetett Sára, aki azonnal átlátott Július mesterkedésén. De Július olyan esengve nézett, hogy bárki megsajnálta volna. Sára megsimogatta a buksiját, és magához szorította.

- Na jó, gyere, te nagy vadász! Kapsz egy kis tejecskét!

Július boldogan bólogatott, míg a kislány befelé vitte őt a konyhában álló tálkájához, és már előre érezte a nyelve hegyén a finom, langyos tej ízét.