A fűzfatolvaj

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény legény, akit úgy hívtak, hogy Százfia Palkó. Nem volt neki a világon semmije, csak két öreg szüléje, akik éppen olyan szegények voltak, mint ő. Ezért hát, amikor Palkó megemberesedett, nyakába vette a tarisznyáját, benne egy darabka kenyérrel meg szalonnával, elköszönt szépen a szüléitől - akik sírtak-ríttak egy kicsit, de végül csak elengedték egy szem fiukat - aztán nekiindult, hogy csak megpróbálja a szerencséjét a világban. És mivel nagyot gondolt, meg sem állt egyenesen a király udvaráig, és nem máshoz ajánlkozott szolgálatra, mint magához a felséges királyhoz.

Megnézte a király a legényt jobbról is, balról is.

- Hogy hívnak, te legény?

- Százfia Palkónak, felséges királyom! – felelte Palkó bátran.

- Na hát, ha így hívnak, akkor éppen jókor jöttél! – mondta a király. – Merthogy azt jövendölték nekem, hogy éppen egy ilyen nevű ember segíthet csak az én bajomon. Van énnekem a kertemben hét sudár ifjú fűzfám. Szemet vetett rájuk a rettenetes Kutyafejű vitéz, és megüzente, hogy ha ki nem vágatom és az udvarába nem küldetem valamennyit, minden éjjel ellop egyet közülük. Vállalod-e, hogy megőrized őket? Ha megteszed, gazdagon megjutalmazlak. De úgy vigyázz, ahányszor egyet ellop belőle a Kutyafejű, annyiszor huszonötöt csapatok a hátadra, mert tudd meg, azok a fűzfák az én legbecsesebb kincseim!

- Vállalom, felséges királyom, már hogyne vállalnám! – felelte Palkó.

No, hát ha így felelt, meg is kötötték az egyezséget. Százfia Palkót kivezették a palota kertjébe, ahol csakugyan ott állott hét gyönyörűséges sudár fűzfa. Palkó szépen körbejárta őket, azután csak letelepedett a legnagyobbnak a tövében, és mivel igencsak megéhezett, elővette a tarisznyájából a kenyeret meg a szalonnát, és megvacsorázott belőle.

Hanem ahogy ráesteledett, kezdi ám érezni Palkó, hogy igencsak álmosodik. Pedig bizony nem szabadott elaludnia, ha meg akarja őrizni a király fűzfáit. De csak hiába igyekezett, mikor jött az éjfél, valami ördöngös bűbáj szállta meg hirtelen Palkót, és egyszerre olyan rettenetes álmosság fogta el, hogy nyomban elaludt tőle, akárhogy igyekezett. Fel se ébredt reggelig, jöhetett volna égzengés-földrengés, bizony meg nem hallja.

Reggel aztán csak felébredt Palkó, és ijedten látja, hogy hiába igyekezett, mégiscsak elaludt. Néz körbe rögtön, megvannak-e a fűzfák, de már látta is, hogy a legkisebbik hiányzik, nem volt annak már csak hűlt helye a kertben.

Megijedt Palkó, de hát hogyne ijedt volna, de akkor már nem volt mit tenni. Már jött is a király, nyomában a poroszlókkal, hogy meglássa, Palkó mit végzett. Mikor meglátta, hogy a legkisebbik fűzfa hiányzik, éktelen haragra gerjedt.

- Ej, te ilyen-olyan! Hát így őrizted te meg az én fűzfáimat?

Azzal csak intett a poroszlóknak, és azok már vitték is Palkót, hogy huszonötöt verjenek rá. El is verték rendesen, hogy csak úgy sajgott minden csontja.

Na de most már okosabb leszek, gondolta Palkó, és aznap este még jobban vigyázott, hogy el ne aludjék véletlenül. Hanem hiába vigyázott szegény. Mert amikor a templom harangja elkongatta az éjfelet, egyszerre megint jött az ördöngös bűbáj, leszállt Palkó szemére, és hiába erősködött szegény, nem tudta legyűrni a nagy álmosságot. Úgy rogyott össze, mint akit agyonütöttek. Úgy aludt reggelig, hogy az ágyúsütögetésre se ébredt volna fel.

Hej, reggel megijedt nagyon Palkó, amikor megint csak azt látja, hogy akárhogy vigyázott is, ő bizony elaludt, és a fűzfák közül megint elloptak egyet. De már ott is volt a király, még sokkal dühösebben, mint az előző nap, és Palkót már vitték is, hogy megint elverjék. Kapott is olyat, hogy nem köszönte meg, megtáncoltatták a botot a hátán, mint a menyasszonyt a lakodalomban.

Fogadkozott Palkó erősen, hogy majd ma éjszaka! De ugyan hiába fogadkozott, hiába igyekezett, mert hajszálra ugyanúgy járt a harmadik, negyedik, ötödik és a hatodik napon is, mint az első kettőn. Éjfélkor leszállott a szemére a bűbáj, és ő azon nyomban úgy aludt, mint a bunda, és mire reggel felébredt, hiányzott egy fűzfa. Annyi verést kapott szegény, hogy már mozdulni is alig tudott, csak úgy sajgott minden csontja. Ráadásnak a király azt mondta az utolsó napon:

- De most már aztán ezt az egy fűzfát megőrizd, mert ha meg nem őrzöd, bizony mondom, nemcsak a hátad bánja, de a fejed is, mert leüttetem a nyakadról!

De már ennek fele se tréfa, gondolta Palkó. Ha az utolsó fűzfát meg nem őrzi, vége az életének, megszakajtja a fonalát a király hóhéra. Meg aztán unta a verést is, hej de nagyon unta! Megállj, kutya fűzfatolvaj! De meggyötörtek miattad, de megfoglak én még téged, és megveszem még ezt rajtad!

Törte a fejét Palkó, addig törte, míg ki nem találta, mit tegyen. A bűbáj ellen semmit sem tehet, egy percig sem bírta nyitva tartani a szemét, ha leszállott rá, vagy csak egy percig, akkor is csak valami kis fehérséget látott, és már aludt is. Hanem szerzett Palkó egy vödör csirizt. Azzal aztán fogta, s bekente jó alaposan az utolsó fűzfa törzsét minden irányból. Majd lefeküdt nagy nyugodtan, és már azelőtt elaludt, hogy megkongatták volna az éjfelet.

Reggel felébred Palkó, és nézi rögtön, megvan-e a fűzfa, mert ha nincsen, már búcsúzhat is el az életétől. De bizony megvolt a fűzfa, és megvolt a tolvaj is. A fűzfa mellett valami fehérség állott, és szorongatta egyre a fa törzsét, s próbált szabadulni. Megy oda Palkó, hogy lássa már, kiféle-miféle jószág ez az ő tolvaja, hát egy olyan gyönyörűséges szép aranyhajú leányt látott, hogy a szeme-szája elállt a nagy csodálattól, ahogyan nézte. Szebb volt az még a napnál is, nem is bírt Palkó egyenesen ránézni, mert hunyorognia kellett a nagy szépségtől.

- Ej, hát te vagy a fűzfatolvaj, gyöngyöm? – kérdezte.

- Én, én – szipogta a királykisasszony, mert most már azt is látta Palkó, hogy az. Egy kicsi aranyos koronácska volt a fején. – A király leánya vagyok, akit elrabolt a Kutyafejű vitéz, és ez a hét fiatal fűzfa itten az én hét édes testvérbátyám, akiket elvarázsolt a Kutyafejű, hogy megbüntesse őket, amiért nem akartak a szolgálatába állni. Én is az ő szolgálója vagyok. Rám parancsolt, hogy fehér madár képében röpüljek ide, és lopjam el a testvéreimet. Terád álmot bocsátottam, és minden éjjel elvittem egyet közülük. Ezt a hetediket is elvittem volna, ha ki nem fogsz rajtam. De most már eressz el engem, te legény! Könyörgöm, szabadíts meg innen!

Szépen nézett Százfia Palkóra a kis királyleány, és még szebben könyörgött. Palkó végül megsajnálta, és kiszabadította a csirizből.

No, ha kiszabadította, bánhatta! Abban a minutában, hogy elengedte a csiriz, a királykisasszony rögvest fehér madárrá változott, és már röpült is fel az égbe. Palkó meg ijedtében belekapaszkodott a madár farka tollába, úgyhogy az vitte magával, amerre röpült, vitte hegyen-völgyön át. Olyan magasan röpültek, hogy Palkó be is csukta a szemét, nehogy szédüljön, ha netán lenéz.

Röpültek, röpültek, míg végül csak leereszkedtek. Alighogy földet ért Palkó lába, a királykisasszony rögvest felvette újra az emberi alakját, és megint leány lett belőle. Akkor aztán Palkó körülnézett.

Hát, egy nagy vaskastély előtt voltak. Bizonyosan Vasországban lehettek, mert nemcsak a kastély volt itt vasból, hanem, minden, amit csak Palkó látott. Vaskutya állt a kapu előtt, vasmadarak ültek a vasfákon, és a vaskút káváján vasbékák kuruttyoltak. Minden csupa vas volt, amerre csak nézett. Csak Palkó meg a királykisasszony nem voltak vasból.

- Szerencséd, hogy nem eresztettél el, te legény, és hogy kapaszkodtál a farkamba – mondta a királykisasszony Palkónak. – Mert különben soha nem jutottál volna ide, és én mégiscsak ellopom előled a hetedik fűzfát is. Hanem azt nem tudom, meddig élvezheted a szerencsédet, mert ez a vaskastély az én uram, a Kutyafejű vitéz palotája, és ő bizony nem szereti az idegeneket. Ha itt talál, meg nem mondom, mit csinál veled!

Megijedt erre Palkó, nézegette mindjárt, hová lehetne bújni, de elkésett. Egyszerre nagy zúgás-búgás támadt, s jött nagy viharral a Kutyafejű vitéz vasló hátán, fekete felhőben. Csak úgy csengett-bongott a vaskengyel, ahogy a vasló oldalának ütődött. Amint meglátta Palkót, a Kutyafejű leugrott a lováról, és olyan bűbájt bocsátott a legényre, hogy az moccanni sem tudott. Akkor aztán megparancsolta a királykisasszonynak, hogy kötözze meg Palkót vaskötéllel, az meg mit tehetett volna, engedelmeskedett. De mert tetszett neki Palkó, közben titokban belecsempészett a tenyerébe egy szálat a hajából. A Kutyafejű azután fogta a megkötözött Palkót, és belevetette a vaskútba. Lebucskázott Palkó a kút feneketlen mélyére, ahol nem volt más, csak hideg meg sötétség.

Nekibúsult szegény feje. Hej, Palkó, Palkó! Innen többé nem szabadulsz! Soha többé nem látod az édes nap fényét!

Ahogy ott ült és búslakodott, egyszercsak érzi ám Palkó, hogy valami nagyon bizseregni kezd a tenyerében. Gondolkodott, vajon mi lehet az, és eszébe jutott, hogy a királykisasszony egy hajszálat adott a kezébe, amikor megkötözte, bizonyosan az bizsergeti annyira. Egyszerre azt érzi Palkó, hogy a vaskötél leszakad róla. Húzza előre a kezét, hogy megnézze, csakugyan a királykisasszony haja szála volt-e, de már akkor az nem hajszál volt, hanem egy ragyogó fényes kard. Csak úgy szikrázott a vasa a sötétségben.

Megörült nagyon Palkó, hanem mindjárt újra el is komorodott. Mert hiszen jól van, megszabadult a vaskötéltől, de hogy jut ki ebből az irdatlan mély kútból? Törte a fejét, törte, de nem jutott semmi okosságra. Keserűségében meglegyintette a kardját, és rácsapott vele a kút falára.

Csendült egyet a vaskút oldala. Megijedt Palkó, hogy most aztán eltörte a kardját. Nézte mindjárt, kereste rajta a csorbát, de bizony nem volt azon egy aprócska karcolás sem, csak a kút falából kihasított egy darabot. Felragyogott Palkó arca. Mindjárt tudta, mit tegyen. Fogta a kardot, és nekiállt fürgén hasogatni vele a kút oldalát. Ami rést hasított, abba beletette a csizmáját, és már vágta is a következőt, így kapaszkodott egyre fölfelé a kútban, amíg aztán ki nem ért rajta egészen a vaskertbe.

Amint kiért, leeresztette a kardját, és elindult, hogy körülnézzen. A Kutyafejűnek és a királykisasszonynak nyomát se látta, de bezzeg megtalálta a kertben a király hét fűzfáját. Hetet, mondom, mert közben a Kutyafejű parancsára a királykisasszonynak mégiscsak sikerült ellopnia az apjuk kertjéből a hetedik testvérét is. Körüljárta őket Palkó, látta, hogy bele vannak láncolva a vasföldbe, jó erős vaslánccal. Hiába csapott rá a királykisasszony hajából lett kardjával, a Kutyafejű vasláncát még az sem vágta át, bizonyosan varázslattal erősítette meg őket. Elrejtőzött hát Palkó, s várta, hogy mi lesz.

Az lett, hogy egyszercsak jött ám a Kutyafejű, és hozta magával a királykisasszonyt is. Megállt a hét fűzfa előtt, és maga mellé parancsolta a leányt is.

- Na te királykisasszony! Lásd, mi lesz abból, aki ujjat mer húzni a Kutyafejű vitézzel! Most mindjárt felaprítom a bátyáidat, és tűzre vetem minden águkat, hadd égjenek el az utolsó vesszőig!

Szegény királykisasszony sírt, zokogott, könyörgött, térdre borult a Kutyafejű előtt, hogy kegyelmezzen meg a testvéreinek, ne vegye el az életüket, de a Kutyafejű csak nevetett, és megemelintette a kardját, hogy mindjárt darabokra hasogassa a fűzfákat. Hanem akkor előugrott Százfia Palkó a rejtekéből, és odaállt a Kutyafejű vitéz elé.

- Hallod-e, te pokolfajzat! Ha van hozzá bátorságod, velem küzdj meg!

Felmérgelődött a Kutyafejű, amint meglátta Palkót, akinek a vaskútban kellett volna lennie, és még jobban megdühödött, amikor sértegetni kezdte. Elsötétült az arca, kivicsorította a fogát, és már ment is neki Palkónak, hogy kettéhasítsa.

Palkót se kellett félteni. Megakasztotta a Kutyafejű rettenetes vaskardját a saját aranyhaj-kardjával, és most ő sújtott a vitéz felé. Hej, uram-teremtőm, mekkora csata kerekedett! A királykisasszony oda sem mert nézni. Palkó meg a Kutyafejű vitéz csak csépelték egymást, kegyetlenül. Már-már úgy látszott, Palkót legyőzi a Kutyafejű, hanem akkor csak meglendítette Palkó feléje a kardját, és egyetlen nyisszantással lecsapta a kutyafejét a nyakáról.

Abban a szempillantásban eltűnt a vaskastély, mintha sose lett volna, a hét fűzfa meg egyszeriben hét sudár ifjú legénnyé változott, ahogy lepergett róluk a Kutyafejű varázslata. A királykisasszony felsikkantott örömében, amint meglátta a testvéreit, és sírva-nevetve borult a nyakukba. A királyfiak azután mind odamentek Palkóhoz, és hálásan köszönték neki, hogy megszabadította őket a rabságukból.

Mondanom sem kell, mekkora volt a király öröme, amikor meglátta hét fiát és egy szem leányát hazatérni. Sírt is, nevetett is a nagy boldogságtól. Sorban megölelte mindet, azután meg Százfia Palkót a fiává fogadta, és neki adta a királykisasszonyt feleségül. Palkó elhozatta a palotába az ő öreg szüléit is, nagy lakodalmat csaptak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.