Zumzuzum

Mályva, a virágmanólány, egy reggel nagy felfedezést tett, amikor háncsseprűjével a házuk lépcsőjét sepregette. A gombaházikó oldalában növő gyöngyvirágokon megjelentek az első fehér kis bimbók.

- Nézd, Pipitér! – mutatta a manófiúnak reggeli után. – Hamarosan kinyílik a gyöngyvirág! Meglátod, nemsokára olyan finom illat lesz itt, hogy még!

Pipitér megsimogatta a bimbókat, és megdicsérte őket, hogy ilyen szépen növekednek.

- Hiába, no! – mondta a manólánynak. – Mindjárt itt a május!

- Az ám! – helyeselt Mályva. – És ha már május, ideje lenne pitypangbóbitát gyűjteni a tavaszi paplanokba. Már biztosan felszívta a nap a kora reggeli harmatot a bóbitákról. Pihepuha lesz, amikor leszedjük.

Így hát eldöntötték, hogy aznap bóbitát fognak szedni. Pipitér előhozta a kamrából a fűzfavesszőből font puttonyokat, Mályva meg vékony vásznat keresett a tetejükre fedőnek, hogy ki ne fújja belőlük a leszedett könnyű pihéket az a csibész szellőcske, ha arra találna jönni, ahol ők dolgoznak.

A hátukra vették a puttonyokat, és elindultak. A réten boglárkák és vadárvácskák virítottak sárgán, a fű között csigabiga mászott.

- Nézzenek oda! – kiáltotta a csigabiga, amikor meglátta a puttonyokkal felszerelkezett virágmanókat. – Nemcsak én cipelek házat a hátamon!

Mályva és Pipitér mosolyogva odaintegettek, és megígérték neki, hogy ha még itt találják, hazafelé jövet hoznak neki is a bóbitából.

Ahol elfogytak a vadárvácskák, ott gólyaorr virágzott, rózsaszínű virágai messziről mosolyogtak a virágmanókra. Egy kis rókalepke éppen a virágport eszegette az egyik virágán. Pipitér udvariasan elbeszélgetett vele. A gólyaorr mellett vadrepce nőtt, és míg a lepke elmondta Pipitérnek, hogy már igazán nincs messze a pitypangos, legfeljebb egy-két szárnycsapás, addig Mályva jól megjegyezte a helyet, hogy amikor majd nyár végén megérik a repce magja, visszajöhessenek leszedni.

A napocska még a reggeli sugarait szórta, amikor odaértek a pitypangmezőre. Ameddig csak láttak, a rét tele volt hófehér bóbitákkal. A virágmanók szorgalmasan munkához láttak.

Egyikük lehúzta a pitypang fejét a száránál fogva, a másik pedig összegyűjtötte róla a puha pelyheket. Mályva Pipitér puttonyába szedte, Pipitér meg Mályváéba. Hamarosan mindkettőjük hátán fehérlett a puttony a sok finom pihétől.

Éppen Mályva volt a soros, aki a pihét szedte, miközben Pipitér tartotta a virág szárát, amikor a föld mozogni kezdett a lábuk alatt. Egyik göröngy erre gurult, a másik amarra, mintha vakond gazda akarna kibújni a föld alól, csak nem csinált akkora púpot.

- Jaj! – sikkantotta ijedten Mályva, és hanyatt esett, ahogy valami kerek és barna pattant elő a göröngyök közül. A pihék szanaszét szóródtak a kezéből.

- Zumm! – mondta a földből kibújt valaki, és széttárta barna szárnyait, hogy azonmód fel is repüljön.

Pipitér nyomban eleresztette a pitypang szárát, és dühösen toppantva rákiáltott.

- Hé, te! Talán felsegíthetnéd Mályvácskát, ha már így ráijesztettél! Pont a lába előtt ugrottál ki a földből!

- Elnézést – mondta a bogár restellkedve, és enyhén elpirult. – Még csak nemrég változtam át lárvából cserebogárrá. Most jövök ki először a föld alól. Igazán nem akartam udvariatlan lenni.

A cserebogár lehajolt, és felsegítette a manólányt a földről. Még a maréknyi pihét is összeszedte, ami szétszóródott. Mályva gondosan leporolgatta a virágszoknyáját, és megnézte, hogy nem borult-e ki a puttonyból a többi bóbita. Szerencsére a vászontető bent tartotta őket.

- Na jól van, semmi baj – mondta Pipitér megenyhülve a cserebogárnak. – De azért legközelebb légy óvatosabb!

- Ó, már nem megyek vissza a föld alá! – rázta meg a fejét a cserebogár. – Repülök párt keresni!

- Nahát! – csapta össze a kezét csodálkozva a manólány. – Akkor hogyhogy eddig a föld alatt éltél?

- Mert eddig lárva voltam. Amíg lárvák vagyunk, a föld alatt élünk. Azután bebábozódunk, és amikor átváltozunk bogárrá, kirepülünk a földből. Ilyenkor aztán csak repkedünk, repkedünk, hogy megtaláljuk a párunkat. Csak üljetek ki a szabadba, amikor esteledik! Hallhatjátok a szárnyaink zúgását, ahogy mind egyszerre keringünk a levegőben!

A két virágmanó lelkesen hallgatta a szavait.

A cserebogár egymáshoz dörgölte a szárnyait, és türelmetlenül egyik lábáról a másikra állt.

- Ne haragudjatok, szívesen mesélnék még nektek, de most már igazán mennem kell! A többiek már mind rajzanak. Nem akarok lemaradni.

Meg sem várta, mit felel neki erre Mályva és Pipitér, kibontotta a szárnyait, és elzúgott a rét fölé. Csak úgy rezegtek utána a bóbiták. Mályva gyorsan elkapta azt a pár ernyőcskét, ami lelibegett a pitypang fejéről, ahogy a cserebogár elhúzott mellette.

Ügyesen dolgoztak a virágmanók. Délutánra mindkettejük puttonya púposra volt rakva pitypangbóbitával. Gondosan megigazították őket a hátukon, és elindultak hazafelé.

A csigabiga még mindig a vadárvácskák között kúszott ráérősen. A virágmanók üdvözölték, és Pipitér egy jókora marékkal adott neki a pitypangpihéből.

Otthon aztán gondosan kis kosarakba osztották szét a bóbitákat, és berakták a kamrába, hadd szellőzzön egy kicsit. Ha majd jó száraz lesz, megtöltik vele a puha tavaszi paplanok belsejét.

Fűmagból főzött kását vacsoráztak szamócalekvárral, és miután elmosogattak, kiültek a gombaház elé, oda, ahol a mogyoróbokor fiatal hajtásai ágaskodtak ki a földből. A napocska éppen lebukott, és az ég egyre sötétebb kékre színeződött.

Nem kellett sokáig várniuk.

Először csak egy-két zurrogás volt.

- Zum! Zuzum!

Aztán ahogy egyre több cserebogár körözött a levegőben, úgy lett egyre hangosabb a szárnyaik zúgása. Egész kis koncert volt, mintha tücsök szomszéd hirtelen mély hangon kezdett volna játszani.

- Zum! Zumm! Zummzuzumm!

Mályva és Pipitér csak ültek a mogyoróbokor alatt, és hallgatták a cserebogárnótát. Az ég sötétkék lett, aztán fekete, aztán megjelentek az első csillagok, és a cserebogarak még mindig zúgtak, zummogtak a fejük felett.

Mályva végül elálmosodott, és csak nagy nehezen tudta a szemét nyitva tartani. Ásítozva nekidőlt a manófiúnak, és elaludt. Pipitér felemelte, bevitte a házba, és gondosan betakargatta a paplanjával.