Muki hazatér

Mukinak honvágya volt.

Sokáig nem tudott nevet adni annak a furcsa, homályos érzésnek, amitől minden alkalommal tompán kongani kezdett a gőztere, és mintha apró remegések futottak volna végig tőle a tengelyein. Egy idő után azonban a kis gőzmozdony mégiscsak kénytelen volt megállapítani, hogy mindig akkor fogják el ezek a különös csuklások, amikor az otthonára, a fatelítőre gondol. Micsoda élet volt ott! Ha lehunyta a szemét, még most is látta maga előtt a telepet a sínekkel meg a rengeteg talpfával, a víztornyot, a malom messze kimagasló épületét; látta az olajcsarnok előtti nagy bakdarut, az üzemanyagkutat, a sárga kis Csepel TVG-t meg a szaladgáló targoncákat; képzeletében hallotta a gőz sistergését a gőzdómjában, meg a közeli vasútállomás gurítódombján lezuhogó kocsik odahallatszó zaját; látta a hatalmas nyárfákat és a tetejükön fészkelő, hangosan vitatkozó varjúcsaládokat; mindezt olyan elevenen, hogy szinte már érezte az oldalát simogató szellőt és az olajjal telített talpfák finom illatát, ami úgy körülvette, hogy egészen beitta magát a legeldugottabb szegecseibe is.

Ha csak eszébe jutott, sajogni kezdtek a dugattyúi. Honvágy volt ez, de istenigazából, nagy, szegecsrepesztő, tengelygörbítő honvágy.

- Hajaj – sóhajtozott Muki. – Hajaj.

- Mit sóhajtozol? – kérdezte tőle a pökhendi Pulyka, aki két-három hellyel arrébb állt tőle a fordítókorong körül a múzeumparkban, és meghallotta a nyöszörgését. – Nem elég neked, hogy minden nap fényesre törölgetnek, becézgetnek, tán még a legyeket is elhajtják a gőzdómod fölül, a látogatók meg mind téged bámulnak? Mintha ugyan valami nagy csoda volnál! Pedig csak egy vakarcs kis gőztárolós vagy. Még tüzet sem lehet benned rakni.

Muki mindig büszke volt rá, hogy belőle csak egyetlenegy készült az egész világon, akárcsak arra, hogy gőzmozdonytól szokatlan módon nem volt szüksége sem szénre, sem tűzre ahhoz, hogy dolgozni tudjon, mert egyenesen gőzzel tankolták fel, nehogy véletlenül meggyújtsa a talpfákat a fatelítőn, így különösen érzékenyen érintette a goromba megjegyzés.

- Ne is törődj vele – szólt közbe anyáskodva a melegszívű kis Nyalóka, aki Pulyka mellett állt. – Csak irigykedik, mert belőled csak egy van.

- Cöcö! – szisszent fel Pulyka lenézően, de többet nem mondott, mert ő is tudta, hogy a többi gőzmozdony szereti Mukit.

Muki kissé elszontyolodott, de a park hamarosan kinyitott, és a beözönlő látogatók jobb kedvre derítették. Csak estére fogta el megint az a különös zsongás a szegecseiben, ami makacsul egyre régi illatokról és képekről duruzsolt neki.

Aznap este azonban valami más volt, mint előtte sok-sok éven át. Valami furcsa izgatottság zengett a levegőben, és Muki nyugtalan volt, de amolyan jóleső módon, mintha tudná, hogy történni fog valami.

Történt is.

Amikor más, rendes napokon a mozdonyok aludni tértek volna, hogy kipihenjék a látogatók rohama okozta fáradalmaikat, Mukit egyszerre munkások rajzották körül, és a kis mozdony meglepetten jött rá, hogy útra igyekeznek készíteni.

- Utazni fogunk! – jegyezte meg a késői óra és a fáradtság ellenére egészen fellelkesülve. – Én meg a kiskocsim! Hallod, Stefi? – kérdezte, amikor észrevette, hogy a munkások serényen szorgoskodnak nemcsak körülötte, de a kis teherkocsi körül is, aki vele együtt szolgált a fatelítőn annak idején.

Stefi álmosan motyogott valamit. Muki nem sértődött meg, hiszen jól ismerte a kiskocsit, aki ritkán beszélt, többnyire inkább csak szuszogott, de ők attól még nagyon is jól megértették egymást.

Pulyka megnyúlt orral bámult utánuk, miközben éjfél körül kivontatták őket a parkból, de a többiek barátságosan lebegtették feléjük a lámpáikat.

- Úgy, úgy! Menjetek csak! Lássatok világot!

Muki izgatottan nézelődött.

- Hová megyünk? – faggatta az eléje fogott Szilit, de az csak sejtelmesen mosolygott.

- Majd meglátjátok!

Senki nem árult el nekik semmit, de Muki tulajdonképpen nem is bánta. Épp elég izgalmat jelentett az, hogy utaznak, és végre érezheti a nyár éjszakai levegőt a kerekei között.

Csak kétszer utazott életében a nagyvasúton. Egyszer amikor a szülőhelyéről, Linzből a fatelítőre hozták, és egyszer azon a szomorú napon, amikor Stefivel búcsút vettek addigi otthonuktól, és a fatelítő kerítése lassan a távolba olvadt mögöttük.

Muki boldogan nézelődött, bár a vaksötétben nem sokat látott, de éppúgy élvezte a tintaszínű éjszakát, a gőzdómja felett néha átrepülő denevérekkel és baglyokkal, mint a felragyogó fényeket, valahányszor állomáson döcögtek át. Az sem zavarta, hogy üres a gőztartálya, és úgy hurcolja maga után egy másik mozdony – őt, a gőzöst! – mint egy közönséges kocsit.

És egyre csak mentek. Szili kényelmes iramban haladt, amit Muki és Stefi is elbírtak, és szilíciumhangján zümmögve énekelt előttük, míg végül hajnalodni kezdett, és a nap kikukucskált a dombok mögül. A kis mozdony nem ismerte az állomásokat, így fogalma sem volt, merre járnak, de a levegőnek hamarosan ismerős illata lett, és valami megmoccant Muki gőzhengerében.

Még így sem fogott gyanút, csak amikor átzakatoltak a hídon, és egyszerre, mint valami váratlan csoda, kibukkant a fák mögül a malom tornya.

- De hiszen ez... – lehelte Muki, és a tartályában egy pillanatra benne akadt a levegő, mielőtt hangosan felkurjantott. – Stefi! Stefi, ébredj! Nézd! Hazajöttünk!

Stefi álmosan pislogva nézte a tájat, ahogy eldöcögtek a fatelítő kerítése mellett, de Mukival nem lehetett bírni. Brúgott, zümmögött, kattogott, és tán le is ugrott volna a sínről örömében, ha Szili nem viszi tovább kitartó nyugalommal a fűtőház felé.

Minden ott volt. Igaz, csak néhány percre látta, és a nagy telep üresen és elhanyagoltan állt, de Muki szeme nem látta az ürességet, csak a szívének oly kedves sarkokat és zugokat, amelyeket beragyogott a kora reggeli napfény.

- Ott volt a bakdaru, ott az üzemanyagkút, amarra meg az olajcsarnok és a targoncák útjai. És ott... igen, ott hordtam én a talpfákat! Látod, Stefi? Látod? Ugye így volt?

Szili látta a kis gőzmozdony izgatottságát, és egy kicsit lelassított a kedvéért, hogy minél többet lásson a telepből.

Muki hangosan sóhajtozott a boldogságtól, amikor a fűtőházban megálltak, és meg sem hallotta, amikor Szili elbúcsúzott tőle. Egy öreg Bobó, aki még emlékezett rá, mert itt gurított akkoriban, felismerte Mukit, és szélesen repedező mosollyal ráköszönt.

- Isten hozott idehaza, kis mozdony!

Muki már itt a fűtőházban is boldog lett volna. Mohón kóstolgatta az otthonos illatokat, elcsevegett a többi mozdonnyal, és néhányszor sikerült lecsábítania magához egy-két arra repülő varjat is, akiket kifaggatott arról, megvannak-e még az öreg nyárfák.

Aztán egy pár nap múlva – megint éjjel volt – megelevenedett körülötte a fűtőház.

- Értünk jöttek! – mondta Muki ragyogva a szunyókáló Stefinek.

És Muki izgatottan nézte, ahogy a semmiből sínek születnek előttük, és tolták és húzták és lökték és nyomták a nagy utcai lámpák alatt, miközben vagy tucatnyi ember bámulta a különös utat, és Muki büszkén kidüllesztette az oldallemezeit, amikor észrevette, hogy mindenki őket fotózza Stefivel.

- Ez jobb, mint a fordítókorong! – durmolta örvendezve.

Egy szép zöld múzeumudvarban állították fel őket, ahol fényesre festett vízdaruk, jelzők, meg egy kis piros hajtány állt, akik álmosan pislogva néztek fel a nagy felhajtással megérkező jövevényekre.

Ott érte őket a másnap reggel.

A vízdaruk, a jelzők meg a piros hajtány a rövid ismerkedés után azonnal barátságot kötöttek Mukival és Stefivel, és hamarosan ontották magukból a jobbnál jobb történeteket. Annyi mesélnivalójuk volt, hogy egész nap elszórakoztatták vele egymást, meg a két új lakót.

Gyönyörű nyári napok jöttek. Muki élvezte a vidám társaságot, látogatási napokon pedig igyekezett kihúzni magát, hogy mindenki jól megcsodálhassa.

Most már igazán azt hitte, hogy ennél nagyobb meglepetés nem érheti. Mígnem egy nyárvégi napon különös sürgés-forgásra lett figyelmes. Székeket hordtak, sátrakat állítottak, állványt ácsoltak...

- Mi lehet ez? – töprengett Muki, miközben nézte az állványra hordott virágokat. – Ünnepelnek. De vajon mit? Még nincs itt a szüret, és a karácsony is messze van.

Csak amikor koszorút akasztottak az orrára, és özönleni kezdtek köré a látogatók, akkor jött rá, és örömében elfulladt a dugattyúja.

- Engem!

Muki egész este büszkén feszített vadonatúj koszorújában. A legcsodálatosabb mégis az volt, amikor megtöltötték a gőztartályát. Boldogan csühögött, szuszogott és pöfögött, és még az sem zavarta, hogy Stefi békésen hortyog a háta mögött, akkor is, amikor koncertet adtak a tiszteletükre. Csöndesen, hogy fel ne ébressze Stefit, csak úgy a maga örömére együtt dúdolgatott a hegedűvel, fuvolával és csellóval, és a világ legboldogabb kis mozdonyának érezte magát.

*

Muki hazaútja valóban megtörtént.

A kis gőztárolós mozdony és a kocsija a dombóvári fatelítő telepen dolgoztak 1998-ig, onnan kerültek a budapesti Füstibe, azaz a Magyar Vasúttörténeti Parkba. 2023. júliusában érkeztek haza Dombóvárra a Múzeum Megálló nevű vasúti gyűjtemény kertjébe, ahol szeptember elsején ünnepeltük meg őket.

Gyertek el, és látogassátok meg őket ti is!