Tündérsziporka

Minden baj azért történt, mert Gyömbérke, a virágtündér alaposan megfázott. Még így sem lett volna ebből semmi baj - hiszen ugyan mi bajt okozhatott volna másoknak, ha egy kis virágtündér megfázik? – mondom, nem lett volna semmi baj, ha Gyömbérkének el nem fogy a kamillavirágpora. Ugyanis a virágtündérek, ha megfáznak, ezzel kúrálják ki magukat a betegségből. Csak bekapnak egy-két kanállal a finom virágporból, és hipp-hopp, már rendbe is jöttek.

Csakhogy Gyömbérke kamillavirágporos csupra bizony üres volt, ezért kiröppent hát a rétre a legközelebbi kamillavirághoz, és a kelyhéből kikanalazott egy kis virágport. Miközben kanalazott, elfogta az orrát a csiklandozás.

- Hááá... pcííí! – prüsszentett egy nagyot Gyömbérke, majd megtörölte az orrocskáját, és röpült vissza sietve az odújába, hogy lefeküdjön pókhálóval bélelt levélágyára, és elcsámcsogja a kamillavirágport.

Hát ezzel kezdődött a baj. Hogy Gyömbérke prüsszentett egyet.

Mit baj! Tragédia!

Hogyan? Hogy mi ebben a baj? Hát ti nem tudjátok? De hisz ez ÓRIÁSI katasztrófa! Tudjátok meg: ha egy virágtündér prüszkölni kezd, akkor minden egyes prüsszentéssel egy kis kupac tündérsziporkát prüszköl, ami bizony tele van varázserővel, és ha a tündér nem fogja az orra elé a zsebkendőjét, ahogyan Gyömbérke sem tette, akkor a tündérsziporka lehullik a földre, és bárki megtalálhatja, hogy varázsolhasson vele. Akkor aztán jaj nekünk, mert nincs annál rosszabb, ha olyasvalaki kezd el varázsolni, aki nem ért a varázsláshoz! Ezért is nem szabad a virágtündéreknek kibújni az odújukból, amíg meg vannak fázva.

Bizony, bizony! Így okozhat nagy bajt egy megfázott virágtündérke!

Míg Gyömbérke otthon szopogatta a finom kamillavirágport, a tündérsziporka, amit kiprüszkölt, lehullongázott a földre, és pici kupacba gyűlt a földön. Csillogott-villogott, sziporkázott, és odacsalta maga köré a rét füvének aprócska lakóit, hernyókat, méheket, meg mindenféle bogárkákat. Körülállták a tündérsziporkát, és csak nézték, bámulták izgatott kíváncsisággal.

- Hát ez meg vajon mi a csuda lehet, katica szomszéd? – kérdezte a százlábú.

- Fogalmam sincs. – vakarta a feje búbját a katica – Ilyet még soha életemben nem láttam.

- No, ilyet még én sem pipáltam! – bólogatott sűrűn a szöcske.

- Én találtam! – jelentette be büszkén egy zöld hernyócska, aki négy-öt társával ácsorgott a furcsa kupac mellett.

- Tapogassátok meg egy kicsit! – kotnyeleskedett egy sárga pillangó az egyik fűszálon ülve.

- Én ugyan nem megyek a közelébe ennek a valaminek! – fortyant fel a hangya – Lehet, hogy mérgező!

- Vagy leharapja a lábadat! – tódította a dongó.

Nagy felzúdulás támadt a bogárkák között erre, mindenki egyszerre kezdte fújni a magáét, de senki nem mert közelebb merészkedni, de elmenni sem volt kedvük, fogva tartotta őket a kíváncsiság, így hát csak álldogáltak, és mind a másikat noszogatta, hogy lépjen közelebb.

Talán egész nap is így állták volna körül a furcsa valamit, ha arra nem repül az öreg szarvasbogár bácsi. Észrevette a csődületet, és leereszkedett, hogy megnézze, mi történt.

- Nahát, nahát! – mormogta fejét ingatva szarvasbogár bácsi, amikor észrevette a kupacnyi tündérsziporkát a sokféle bogárka gyűrűjében – Nem is tudom, mikor láttam ilyet utoljára! Felelőtlen kis tündérke volt, akármelyikük is tette!

Egyszerre elhallgatta a rét kis lakói, amint meghallották szarvasbogár bácsi motyogását, és elkerekedett szemekkel bámultak fel rá az erős lapulevél tetejére, ahonnan lekandikált rájuk.

- Szarvasbogár bácsi tudja, mi ez itten? – kérdezte tisztelettudóan és kissé ijedten egy fiatal szitakötő.

Szarvasbogár bácsi komótosan meglóbálta agancsos fejét.

- Tudom bizony. Bár igen régen volt, amikor utoljára láttam ilyet. Ez, fiaim, tündérsziporka.

Izgatott sutyorgás járt körbe a sziporkázó kupac körül gyülekező állatok között. Tündérsziporka! Még ilyet! Ki hallott még ilyen furát és csudálatosat? Néhányan óvatosan közelebb araszoltak a kupachoz, és bizonytalanul nézegették.

- És nem harap meg? – kérdezte félénken a cincér.

Szarvasbogár bácsi hahotázni kezdett.

- Még hogy ez? – nevetett, és a könnye is kicsordult – Hiszen csak egy kupac csillogó por! Egy virágtündér prüsszentette ide. Biztosan a kamillavirághoz jött itt felettünk.

Felnéztek erre valamennyien, és valóban: szarvasbogár bácsinak igaza volt, egy szép kamillabokor hajladozott éppen a fejük felett.

- Bizony, bizony! – bólogatott szarvasbogár bácsi – Megcsiklandozhatta a tündérke orrát valami, s aztán ideprüsszentette nekünk a tündérsziporkát!

- Hű! Hó! – ámuldoztak a bogárkák, hernyók és egyéb aprónépek tátott szájjal. Sosem hallottak még ilyen különös dologról, bár az is igaz, hogy még soha nem látott egyikük sem virágtündért prüsszenteni. Mint már mondtam, a virágtündérkék olyankor, amikor megfáztak, mindig gondosan elbújtak puhán kibélelt odújukba, és meghúzták magukat, amíg meg nem gyógyultak.

Néhány bátor kis hernyócska még közelebb araszolt a tündérsziporkához, és az egyikük nagy bátran meg is szaglászta. Majdnem ő is elprüsszentette magát.

- És ebben az izében vajon van még tündérvarázslat? – kérdezte az a hernyócska, aki kis híján prüszkölni kezdett.

- Ho-ho-hó! De még mennyire hogy van! – kacagott öblös hangján szarvasbogár bácsi – Annyi varázslat van benne, hogy egy maroknyi belőle is nyomban futrinkává változtathat téged! Úgyhogy jobban teszed, ha nem mégy hozzá közelebb, ha nem akarod elveszíteni a szép zöld kabátkádat!

A hernyócska riadtan behúzta a nyakát, és hátrébb húzódott. De a mellette lapító kabócagyereknek felderült a képe, és izgatottan nyújtogatni kezdte a szarvacskáit.

- Nahát! – rikkantotta boldogan – De hisz akkor varázsolhatnék vele magamnak olyan piros kabátkát, mint amilyen a katicának van! Én bizony viszek belőle egy marékkal!

Elkomorult szarvasbogár bácsi arca hirtelen, ahogy lenézett a kis kabócára.

- Nono, gyerekem! Vigyázz! Jobb, ha nem nyúltok a tündérsziporkához! Baj lesz belőle, ha nem hallgattok rám!

De hiszen akkor már mondhatta szarvasbogár bácsit! Meg sem hallották! A sok bogárka meg hernyócska mind egyszerre vetette rá magát a tündérsziporkára, mind akart belőle magának csak egy marokkal. Nekiestek a csillogó kupacnak, lökdösődtek, tülekedtek mindahányan, egymás lábára lépve próbáltak minél több tündérsziporkához hozzáférni, és egykettőre eltakarították az egészet. Azután iszkoltak mind haza a maroknyi zsákmányukkal, mind attól félt, ha itt marad, valaki még szemet vet az ő részére is a sziporkából, és elveszi tőle. Futottak haza a szerzeményükkel, hogy aztán otthon gondosan eldughassák egy megfelelő csuporba.

Csak szarvasbogár bácsi maradt ott, és bámulta összevont szemöldökkel a tündérsziporka hűlt helyét, és csak ingatta a fejét homlokát ráncolva.

- Hüm-hüm. – dörmögte gondterhelten – Hüm-hüm. Ezer levéltetű és békanyál! Kellett nekem jártatnom a számat! Most aztán hamarosan megnézhetjük magunkat! Baj lesz ebből, baj, én mondom!

De mivel mást már nem tehetett a hümmögésen kívül, megdongatta szárnyait, és hazarepült.

Másnap reggel vad rikoltozás, éktelen lárma verte fel a csendet.

- Mi ez itt kérem? – húzta fel a redőnyt kiürült csigaházból épített lakásának ablakán az öreg, zsémbes pók – Hát már nyugodtan szunyókálni sem lehet?

- Jippié! – kiáltotta valaki fülrepesztő hangon, és a következő pillanatban egy hosszú csík süvített el a pók orra előtt, úgy hogy be kellett húznia a fejét az ablakból, mert majdnem levitte a felcsapó szél a bajszát. A pók dühödten rázta utána az öklét.

- Na megállj! – fenyegetőzött, és kiugrott a csigaház ajtaján, hogy a nyomába szegődjön a száguldozónak.

A reggeli rohangáló addigra felébresztette a rét összes lakóját, és most ott illegette magát a tisztás közepén. A zsémbes pók először azt hitte, hogy az ezerlábú az. De ahogy jobban megnézte, elállt szeme szája, mert a száguldozó bizony a giliszta volt.

- Nézzétek, milyen gyönyörű lábaim vannak! – dicsekedett, és közben egyfolytában rúgkapált – A tündérsziporkával növesztettem! Most már én is olyan gyors vagyok, mint a szélvész!

De tovább nem is volt türelme álldogálni, dobbantott egyet, kiöltötte a nyelvét a többiekre, és újra eszeveszetten rohangálni kezdett.

- Nézzenek oda, de szemtelen! – dohogott a tücsök.

- És nagyszájú! – tódította a cincér.

- Hi-hi-hi, hu-hu-hu! – kuncogott, kacarászott valaki az ökörfarkkórók sárga virágain. Két pufók zöld hernyócska üldögélt odafent a szirmok között, de nicsak! Mind a kettőnek sárga pillangószárnyai voltak a hátán!

- Ha-ha-ha! – kacarásztak a hernyócskák – Miért nem próbáljátok ki inkább ti is a tündérsziporkát, savanyúképűek? Nézzétek csak, mi máris pillangók lettünk tőle!

- Pillangók ám a réti harmatot! – fortyant fel a szöcske – Azért mert szárny nőtt a dundi hátatokon? Pimasz kis taknyosok! Hiszen ugyanolyan hernyóhasúak vagytok, mint azelőtt!

- Beee! Zöldfejű! Zöldfejű! – csúfolódtak szemtelenül a szárnyas hernyócskák, és felreppentek az ökörfarkkóró virágáról. Szó ami szó, egyáltalán nem voltak olyan kecsesek, mint az igazi pillangók, de mégiscsak tudtak repülni. Átrepültek a katáng kék virágára, és közben fentről megszórták a szöcskét tündérsziporkával.

A szöcske háta rögtön olyan piros lett, mint a katicáé, és még pöttyök is nőttek rajta. Szegény szöcske kettőt ugrott hátra a rémülettől. A komisz hernyókölykök meg csak nevettek a katángon csücsülve.

A szöcske hátraugorva véletlenül feldöntötte a futrinkát, aki éppen akkor érkezett, és mivel a csillámló por csípte az orrát, kettőt-hármat prüsszentett tőle. A szöcske prüsszentésétől a tündérsziporka rászállt szegény futrinkára, akinek nyomban négy bajusza meg egy gallérja nőtt tőle. A bajuszok beleakadtak a gallérba, és hanyatt rántották a futrinkát, aki hátára hengeredve kalimpálni kezdett.

Mivel a szöcskéből csak a pöttyös piros hátat látta, azt hitte, hogy a katica gonoszkodott vele. Feldühödött, és nagy nehezen a lábaira tornászta magát.

- Na várj csak, te pöttyös csibész! – fogadkozott mérgesen. Benyúlt a kabátkája alá kunkorodó bajszait kerülgetve, és kivett egy marék tündérsziporkát a belső zsebéből. A katica háta mögé lopózott, és mind ráfújta a port a tenyeréből.

Csakhogy a katica éppen akkor felrebbent, és a tündérsziporka mind a mögötte álldogáló apró csiga nyakába zuttyant, akinek rögvest kinőtt három és fél lába.

- Szaladok! – rikkantott fel a csiga felderülve, és elrohant, de a mályva tövénél összeütközött a gilisztával, aki éppen visszafelé rohant ezer lábán. A karambolban a csiga is meg a giliszta is a földre borult, és a lábaik összevissza gabalyodtak egymással.

Közben a katica is rájött, hogy a futrinka őt akarta megtámadni, és elvörösödött az arca.

- Na megállj csak! – fortyant fel, és rárepült a futrinka hátára, és beszórta a szárnyai alá a saját félretett tündérsziporkáját. A futrinka eszeveszetten vakarózni kezdett tőle, közben felrúgta a segítségére siető hangyákat, akik belepotyogtak a reggeli harmatba. Amikor egy szitakötő leszállt, hogy segíteni próbáljon nekik, ő is kapott a tündérsziporkából, amitől összeragadtak a szárnyai, és ő is belepottyant a harmatba a hangyák mellé.

Percek alatt olyan kavarodás, kiabálás, veszekedés lett, hogy harsogott tőle a rét. Mindenki a másikat okolta, és csak úgy pöfögött a levegőben a tündérsziporka. A pimasz kis hernyók meg gurultak a nevetéstől a katángvirág tetején.

- Te jószagú almavirág! Mi történik itt? – kiáltott fel rémülten szarvasbogár bácsi, aki szokásos reggeli sétarepülésén éppen akkor ért oda a tisztás fölé. Odalent a rét tele volt összevissza keveredett bogarakkal, piros csíkos cincérek, félbajszú cserebogarak, ötlábú hangyák veszekedtek egymással, jajgattak, kiabáltak, csépelték egymást, közben hol egyikük változott át, hol másikuk. Akkora hangzavarral voltak, hogy észre sem vették szarvasbogár bácsit.

A sárga szárnyú hernyócskák meg csak dülöngéltek a nevetéstől, és hangosan csúfolták fentről a veszekedőket.

- Ti meg mit kacarásztok itt? – rivallt rájuk szarvasbogár bácsi – Sipirc innen, amíg szépen mondom!

A két kis hernyó behúzta a nyakát, és villámgyorsan eltakarodott a katángkóró virágának kelyhéből. Örültek, hogy ennyivel megúszták.

Szarvasbogár bácsi meg fogta magát, és olyan gyorsan, ahogy csak tudott, egyenesen a tündérrejtő fűzfáshoz repült. És micsoda véletlen, a virágtündérkék közül éppen Gyömbérke ajtaján kopogtatott be legelőször.

Gyömbérke annyit szopogatta a kamillavirágport, hogy azóta teljesen kigyógyult a megfázásból, sőt, olyan friss és üde lett, mint a hajnali harmat. Mikor szarvasbogár bácsi bekopogtatott az ajtaján, vidáman mosolygó arccal engedte be az odújába.

Bezzeg nem mosolygott Gyömbérke, amikor szarvasbogár bácsi előadta a mondókáját! Mindjárt tudta, hogy éppen ő volt a bűnös, aki vigyázatlanul hagyta, hogy kifogyjon a polcáról a kamillavirágpora, és így kénytelen volt érte menni, ahol aztán elprüsszentette magát! Ő okozta ezt a kalamajkát egyes egyedül!

- Ó, te jázminillatú tündérbokor! – kiáltotta elszörnyedve.

Kapta is rögtön a pókhálópapucsát, vette a kabátkáját, és repült sebesen szarvasbogár bácsi nyomában, amerre az utat mutatta. Mindjárt oda is értek a tisztás fölé, ahol még mindig állt a nagy hajcihő.

Nosza, fölébük reppent Gyömbérke, egy-két intés oda, egy-két legyintés emide, és a piros szárnyak visszazöldültek, a felesleges lábak eltűntek, és a megnyúlt bajuszok újra kurták lettek. A maradék tündérsziporka meg mind nyomtalanul felszívódott. Néhány szempillantás alatt mindenki olyan lett, mint amilyen eredetileg is volt.

A réti népek akkor vették csak észre, hogy szarvasbogár bácsi és Gyömbérke ott van felettük. Megnyúlt az orra mindegyiknek, amikor rájöttek, hogy vége a varázsolgatásnak, de azért örültek is, mert mindenki visszakapta az eredeti formáját. Csak a giliszta fintorgott a lábait sajnálva, de ő is felszedelőzködött, és szépen, békében hazament a többiekkel együtt.

A kis hernyók még néhány napig titokban kutakodtak a kamillabokrok alatt, de nem találtak többet tündérsziporkát.