Kutya a háztetőn

Cirok, a vörös cica, a háztetőn szunyókálva sütkérezett a reggeli napfényben. A nap éppen a háztetőre sütött, oda, ahol Cirok heverészett. Jó meleg volt, és kellemesen simogatta a bundáját. A cica az oldalára fordult, lustán becsukta a szemét, és kényelmesen kinyújtóztatta a lábait.

Éppen elhatározta, hogy megsütteti egy kicsit a másik oldalát is a jó meleg nappal, amikor valaki ráköszönt lentről az udvarból.

- Szia, Cirok!

A cica kinyitotta a szemeit, és lepislantott az udvarba.

- Szia, Füles! – köszönt vissza barátságosan a barna-fehér tarka, lógófülű kutyusnak, aki ott lakott az udvarban.

- Milyen szép reggelünk van, nem gondolod? – kérdezte Cirok, és feltápászkodott, majd jólesően jó nagyot nyújtózott. Először az elülső mancsait nyújtotta ki jó alaposan, azután a hátát púpozta fel, olyan magasra, hogy majdnem kétszer akkorának látszott, mint amekkora valójában, és egy ásítással fejezte be a műveletet. A nyújtózás után kényelmesen visszaült a háztetőre, és lágyan maga köré tekerte a farkincáját.

- Gyönyörű reggel! – felelte a kutyus vidáman – Olyan kék az ég! És milyen jó melegen süt a nap!

- Hát még idefent milyen jó meleg! – mondta a cica – Nekem mindig úgy tűnik, hogy itt fent a tetőn sokkal jobban esik a napsütés, mint odalent az udvarban. Talán azért, mert itt fent egy kicsivel közelebb vagyok a napocskához.

- Meglehet. – bólogatott szaporán Füles, és egy kicsit irigykedve nézett fel a cicára, aki a napsütötte piros cserepeken üldögélt. Cirok vörös szőre ragyogott a napsütésben, és Füles arra gondolt, milyen jó lehet cicának lenni.

Cirok naphosszat csak szunyókált, és mindig könnyen megtalálta a legmelegebb helyeket. És ha árnyékba borult a szunyókálóhelye, felkelt, és addig ment felfelé, amíg nem talált egy másik napsütötte zugot. Könnyű neki! Tud fára mászni, meg a tetőkön sétálni. Ha idelent túl árnyékos, fogja magát, és felmászik jó magasra, ahol már nincsen árnyék, és sütkérezik a melegben.

Kár, hogy én nem tudok felmászni a háztetőre, gondolta Füles. Vágyakozva nézett fel a piros cserepekre.

- Mondd csak, cica, hogy jutottál fel oda a tetőre? – kérdezte Füles érdeklődve.

- Ó, nagyon egyszerűen! – felelte Cirok, és a farkával az udvar felé intett – Először felugrottam a tyúkól tetejére, onnan átkapaszkodtam a meggyfára, onnan átugrottam az istálló tetejére, és onnan már csak egy kicsit kellett kapaszkodnom, hogy felérjek a háztetőre!

Füles sorban végignézte a helyeket, amiket a cica mondott, és követte a szemével Cirok farkát, ahogy a tyúkól teteje felé intett. Füles félrebillentette a fejét, és alaposan megnézte a tyúkólat. Nem tűnt nagyon magasnak.

- Mit gondolsz, Cirok, szerinted én is meg tudnám ezt csinálni? – kérdezte a cicától.

Cirok lenézett a kutyusra. Füles egy kicsit duci volt, és nem úgy tűnt, mint aki könnyen megbirkózna a dologgal, de a cicának nem volt szíve elkeseríteni.

- Hát... Egy kicsit duci vagy, Füles, de ha esetleg tornáznál egy kicsit...

Fülesnek először lekonyultak a fülei, de amikor a cica megemlítette a tornát, felderült a képe.

- Ó, de jó! – vakkantotta boldogan – Én leszek az egyetlen, a különleges, a háztetőre mászó kutya! Ó, Cirok, de boldog vagyok! Segítenél nekem tornázni?

A cica megrezegtette a bajuszkáját, lenézett a tetőről a kutyusra, és bár voltak kételyei, Füles mégiscsak a barátja volt, és nem akarta elszomorítani.

- Hát persze hogy segítek! – felelte, majd lendületet vett, és egyetlen ugrással levetette magát a háztetőről az udvarra. Kecsesen repült, és pontosan a talpacskáira érkezett. Füles csodálattal nézte.

- Hogy te milyen ügyes vagy, Cirok! – mondta ámuldozva.

Cirok szerényen lesütötte a szemeit.

- Nem olyan nagy dolog, ha valaki cicának született.

Füles elszántan meglóbálta tarka füleit.

- Én kutyus vagyok, és mégis háztetőre fogok mászni! – közölte határozottan a cicával.

- Jól van, Füles! – helyeselt Cirok – Szép dolog az elhatározás, de tenni is kell érte!

- Rajta! Kezdjünk neki annak a tornának! – felelte lelkesen Füles, és türelmetlenségében már körül is futotta az udvart.

- Ne így, Füles! – intette le Cirok – Ha a tetőre akarsz felmászni, mint a cicák, akkor cicagyakorlatokat kell végezned!

Füles megtorpant, és visszarohant a cicához. Leült Cirok mellé, és lelkesen lihegve kilógatta a nyelvét, úgy nézett a cicára, és várta a cicatudományt.

Cirok először is nyújtózkodni tanította Fülest.

- Először kinyújtjuk a mellső lábacskáinkat, így!

És közben mutatta is, hogyan csinálja. Füles buzgón utánozta a mozdulatait.

- Aztán meg a hátsó lábakat, így!

Füles a cicát utánozva nyújtóztatta rövid lábait.

- Utána meg felpúpozzuk a hátunkat, így!

Füles úgy igyekezett a hátát púpozni, mint ahogyan Ciroktól meg a szomszéd cicáktól látta minden nap, amikor felkeltek a szunyókálásból, de nem nagyon sikerült cicásan viselkednie. A hátpúpozás inkább bukfencnek sikerült, mert annyira előrehajolt, hogy átfordult a fején, és gurult egyet.

Füles nem vette nagyon a szívére, meg volt győződve arról, hogy jól csinálta, lelkesen felpattant, és csillogó szemekkel visszaloholt a cicához, és várta a következő feladatot.

- Most pedig ugrándozunk egy kicsit! – jelentette be Cirok, és már ki is szemelte az egyik kerítésoszlopot gyakorlóhelynek.

Odavezette Fülest a kerítésoszlop alá, és a kutyusra nézett.

- Először csak felnézünk az oszlopra. – magyarázta - Felnézünk a tetejére, és méregetjük a távolságot. Azután félrebillentjük a fejünket, először jobbra, azután balra, és onnan is megnézzük. Azután kinyújtjuk az egyik lábacskánkat meg a másik lábacskánkat, és felnyújtózunk, olyan magasra, amennyire csak tudunk. Azután, mikor már eléggé felmértük a helyet, rugózunk egy kicsit a hátsó lábunkkal, aztán... hopp!

Közben Cirok végig mutatta is, amiről beszélt, és amikor azt mondta: hopp, hirtelen elrugaszkodott, és egy ugrással egy szempillantás alatt fent volt az oszlop tetején.

Füles erősen koncentrálva figyelt egész idő alatt, végül csodálattal nézett fel az oszlop tetején trónoló cicára.

- Hát ezt nagyon ügyesen csináltad! – mondta bámulva.

Cirok leugrott az oszlop tetejéről, és leült Füles mellé.

- Most próbáld meg te is!

Füles elszántan bólintott. A cica odébb húzódott, Füles pedig letottyant az oszlop alá. Felszegte az orrát, és egyenesen az oszlop teteje felé irányította. A fülei hátraleffentek. Olyan erősen nézte az oszlop tetejét, hogy majd kiestek a szemei az erőlködéstől. Aztán a hátsó lábaira ült, az elsőket kinyújtotta, és egy nagy ugrással rávetette magát az oszlopra.

Az oszlop reccsent egyet Füles súlyától, aki kicsivel az oszlop teteje alatt ugrott neki, és ott kapaszkodott az elülső mancsaival átölelve, és szép lassan csúszott lefelé. Mikor földet ért, lelkesen ragyogó arccal nézett hátra a cicára.

- Láttad, Cirok? Láttad? Majdnem fent voltam! Csak egy egészen kicsi hiányzott!

- Nagyon ügyes voltál! – helyeselt a cica – Tényleg csak egy kicsi hiányzott!

Füles boldogan bólogatott.

- Biztos azért nem értem fel a tetejére, mert elfelejtettem jobbra meg balra nézni.

- Egészen biztos! – hagyta jóvá a cica.

Otthagyták az oszlopot, és gyakorolták még egy kicsit a nyújtózást, meg utána a laposkúszást is, amiben Füles egészen ügyes volt, csak a hátsó felével nem tudott a földre lapulni. A feneke mindig felfelé állt, és a farkincája hegyesen meredezett az ég felé.

- Na? Mit gondolsz, Cirok? – kérdezte a barátját a sok cicatornától lihegve Füles –Szerinted megpróbálhatom már, hogy felmásszak a háztetőre? Lefogytam már egy kicsit?

A cica alaposan megnézte Fülest jobbról is, balról is. Nem nagyon látta, hogy Füles vékonyabb lett volna, de sajnálta volna ezt megmondani a kutyusnak.

- Hát... talán egy kicsit. – felelte komolyan.

Füles boldogan felvakkantott, és kétszer körülszaladta az udvart.

- Jaj de jó! Jaj de jó! Háztetőre fogok mászni! Háztetőre mászó kutya leszek!

Cirok megvárta, míg Füles kissé lecsillapul, és abbahagyja a rohangálást. A kutyus lelkesen zihálva fékezett le mellette.

- Először a tyúkólra kell felmászni, ugye? Ugye, Cirok? – kérdezte izgatottan.

A cica bólintott, erre Füles nyomban elvágtázott a tyúkól felé.

Előbb ért oda, mint Cirok, és a tyúkólat is körülvágtázta, azután heves farkcsóválással bevárta a cicát, aki kecses léptekkel követte, és aztán megállt a tyúkól előtt. Füles izgatottan mocorgott, míg a cica leült, azután igyekezett minden mozdulatát utánozni. Rettenetesen koncentrált, és ezúttal nem felejtett el jobbra meg balra nézni, mielőtt elrugaszkodott.

Mire Füles körülnézhetett volna, Cirok már fent is ült a tyúkól tetején.

Füles egy egészen kicsit elszontyolodott.

- Ugyan, ne is törődj vele! – vigasztalta Cirok a tyúkól tetejéről – Nekem azért megy ilyen könnyen, mert én már kiscica korom óta gyakorlom, te meg most próbálod először.

Füles arca felderült, és hálásan mosolygott fel a cicára.

- Rajta, próbáld meg még egyszer! – biztatta Cirok.

Füles újra meg újra megpróbálta. Mindig egyre magasabbra ugrott, de a tyúkól tetejét sehogy sem sikerült elérnie. Már erősen lihegett a rengeteg ugrabugrálástól, és teljesen kimerült, mikor végre sikerült megkapaszkodnia a tyúkól tetejében az első mancsaival. Füles arca ragyogott a büszkeségtől, pedig majdnem visszapottyant, sokáig kalimpált a lelógó hátsó lábaival, mire fel tudott húzódzkodni a tetőre.

Kimerülten lihegve terült el a tyúkól tetején, de a szemei büszkén csillogtak.

- Felértem! – közölte diadalmasan a cicával, aki türelmesen üldögélt a tetőn, míg a kutyus fel nem húzta magát, és egész idő alatt biztatta.

- Láttam. – mondta Cirok – Igazán ügyes voltál, Füles!

Füles kerek arcán büszke mosoly ragyogott.

- És most tovább a meggyfára! – adta ki a parancsot a cicának.

Átsétáltak a tyúkól tetejének a másik sarkába, ahol nekidőlt az öreg meggyfának. Cirok egyetlen ugrással kecsesen fellendült a meggyfa legvastagabb ágára, és aztán onnan buzdította a kutyust, aki a tyúkólhoz képest egész hamar felküzdötte magát a meggyfára, talán azért, mert a fának göcsörtös kérge volt, és Füles könnyebben megkapaszkodhatott benne. A vastag meggyfaágon Füles megint kimerülten megállt egy kis időre, hogy kilihegje magát, de esze ágában sem volt visszafordulni. Lenézett a tyúkól tetejére, elégedetten megcsóválta a farkát, aztán bátran az istálló felé fordult.

Cirok egyenesen az istálló tetejére lendült a meggyfáról. Ott aztán leült, és visszanézett a meggyfa ágán egyensúlyozó kutyusra.

- Ne félj, Füles! – bátorította a kutyust – Nincs is olyan messze, mint látszik. Csak jó nagy lendületet kell venned! A tyúkólra is sikerült felugranod! Ez ahhoz képest már gyerekjáték!

Fülesnek egy kicsit reszkettek a fülei, de Cirok ott ült az istálló tetején vele szemben, és nagyon kedvesen mosolygott rá. Az istálló teteje mögött már nem is tűnt olyan nagyon távolinak a piros cserepes háztető, és hívogatóan ragyogott, ahogy a napocska rásütött. Füles összeszedte hát minden bátorságát. Lábaival átölelte a vastag ágat, és amilyen messzire csak tudott, kikapaszkodott a meggyfa ágán. Jó közel nyúlott az istálló fölé. Innen már tényleg nem is tűnt olyan nagyon messzinek.

Füles sokkal inkább pottyant, mint ugrott, de mégiscsak eljutott az istálló tetejére. Hasra esett, ezért fel kellett tápászkodnia, de aztán roppant büszkén nézett körül a magasból.

- Ez az, Füles! – dicsérte meg a cica – Nagyon jól csinálod!

Füles boldogan kilógatta a nyelvét.

A cica tovább sétált az istálló tetején a piros cserepekkel rakott háztető felé. Fülesnek nagyon óvatosan kellett egyensúlyoznia, hogy követni tudja, de sikerült.

Az istálló teteje meg a háztető között egy kis létra volt a falnak támasztva, hogy az istállótetőről fel lehessen menni a padlásra. A cica ügyesen felszaladt a létrán, a tetején kinyújtózkodott, és már ott is volt a gyönyörű, piros cserepeken. Füles sóvárogva nézett fel rá.

- Nem nehéz! – hallotta Cirok hangját odafentről.

Fentről biztos nem látszott ijesztőnek, de innen alulról nézve a kutyus számára kicsit félelmetes látvány volt a rudakból összeszegelt létra.

- Gyere, Füles! Már csak egy ugrás! – dorombolta a cica a tetőn, és Füles összeszedte magát.

- Jövök! – felelte elszántan a cicának, és felkapaszkodott a létrára.

Mászott és kapaszkodott, és kapaszkodott és mászott, mindig egy fokkal feljebb, míg végül az első mancsait végre feltehette a csodálatos piros cserepekre. Fülest elöntötte a boldogság. A feneke még lelógott, de a feje meg az első mancsai már ott voltak a háztetőn, a piros cserepeken, ahol csak a cicák járnak. Rúgkapált egy kicsit, erőlködött, annyira, hogy a pofácskája már tiszta vörös volt, míg végül sikerült egy nagyot rúgnia, és fellökte magát a tetőre.

Cirok büszkén dorombolva kuporgott mellette a tetőn.

Füles arca kipirult a rettentő boldogságtól.

- Felértem! – vakkantotta boldogan – Én vagyok az egyetlen kutya, aki a háztetőn jár!

A cica csodálatos biztonsággal szökkent egyet a tetőn.

Füles még mindig a cserepeken hasalt, ahogyan felhuppant a tetőre, de most megpróbálta óvatosan maga alá húzni a négy lábát, hogy felálljon. Az első két lábát sikerült is. De amikor a hátsókat akarta maga alá húzni, a körmei megcsúsztak a cserepeken. Füles a hátsójára tottyant, aztán az első lábai is kicsúsztak alóla, ő pedig egész egyszerűen legurult a tetőről. Végiggurult a létrán, lepottyant az istálló tetejére, áthempergett rajta, aztán nekigurult a meggyfa ágának. Egymás után leszaltózott a fa vastag ágain, rá a tyúkól tetejére, azon is végigbucskázott, míg végül lehemperedett róla, és nagyot puffanva elterült a tyúkól alatt a porban.

- Jaj, Füles! – kiabálta ijedten Cirok, végigrohant a tetőkön, és leugrott a kutyushoz.

Füles nyöszörögve elnyúlott a földön.

Szerencsére nem lett semmi baja, mert puha porba esett. Pont arra a helyre pottyant, ahol a tyúkok szoktak fürödni a porban, és már jó puhára kapirgálták az egészet. Csak a feje búbján nőtt egy kis púp Fülesnek, ahol beütötte a meggyfa egyik ágába esés közben.

Cirok vigasztalóan odabújt a porban hasaló kutyushoz, és dorombolva hozzádörgölőzött.

- Azért mégiscsak én voltam az egyetlen, a különleges, a háztetőre mászó kutya, ugye Cirok? – kérdezte nagyon halkan Füles.

  - Hát persze! – felelte a cica, és megnyalogatta a púpot a kutyus fején, hogy gyorsabban gyógyuljon.