Marculábi a sötétben

Július volt, a napocska vidáman sütkérezett az égen az apró, bolyhos bárányfelhők között. Marculábi cica már jókor reggel felébredt a nagy sütkérezésre meg ragyogásra, és mert a meleg olyan csalogató volt, lemászott a diófáról, és sétálni indult. Megszemlélte a százszorszépeket és a pitypangokat a patakparton, beköszönt Láplevélhez és Őrlábhoz, akik éppen együtt teázgattak a tóparti csőszházban, azután belelógatta egy kicsit a lábát a tóba egy hatalmas vadszilvafa árnyékában.

Amikor elunta a hűsölést, elindult, hogy benézzen Jávorkához a borzlakban, útközben szakított egy szép, mosolygós, aranyszínű barackot az egyik út menti fáról. Mikor elfogyott, a barackmagot az ingzsebébe tette, elveti majd jövőre a diófa mellé.

Éppen a karmocskáiról nyalogatta le a ragacsos baracklevet, amikor a szilfák alatt, a lombok árnyékában meglátta a fűben bánatosan kuksoló Cirifittyet. A legkisebb egérkislány, aki épp csak egy picurkával volt idősebb a legkisebb egérfiúnál, Cippentyűnél, egy vakondtúrás mellett ücsörgött, és azzal foglalatoskodott, hogy apró kavicsokkal dobált egy vastag fűcsomót.

- Hát te meg mit lógatod itt az orrod? – kérdezte tőle Marculábi.

Cirifitty szája bánatosan legörbült.

- Az öcsikém, Cippentyű, kicsúfolt, mert félek a sötétben.

- Hüm, hüm – felelte Marculábi.

Egészen biztató hüm-hüm volt ez, olyan fajta hüm-hüm, amilyet igazándiból csak Marculábi tudott, és amitől mindjárt jobban érzi magát az ember, még akkor is, ha az öcsikéje éppen kicsúfolta.

- Pedig Cippentyű is fél! – folytatta Cirifitty a hümmögéstől felbátorodva. – Meg a többiek is, csak nem merik megmondani!

- Hüm, hüm – mondta újra Marculábi. – Hát ez kár, igazán nagy kár.

Cirifitty meghökkent.

- Miért? – kérdezte csodálkozva.

Marculábi megdörgölte az orrát, aztán titokzatosan közelebb hajolt.

- Azért, mert éjszakai felfedezőútra megyek, és titeket is meg akartalak hívni.

- Jaj de jó! – pattant fel Cirifitty boldogan, de rögtön el is szontyolodott, ahogy eszébe jutott, hogy fél a sötétben. – Nem lehetne inkább nappali felfedezőútra menni?

- Nem, nem! Ez egy egészen különleges éjszakai felfedezőút, és amit felfedezünk, azt csak éjjel érdemes felfedezni. De hát ha féltek…

És sóhajtott egy nagyot, és a fejét csóválta, mint aki szörnyen sajnálja, hogy kénytelen kihagyni az egérkéket ebből a nagyszerű kalandból.

Cirifitty a fülét meg a farkincáját csavargatta, és rettentő nagy gondban volt. Egész éjjel abban a szörnyű sötétben! Még rágondolni is borzasztó. De hát egy felfedezőút mégiscsak felfedezőút! Ki akarna ilyen mókából kimaradni? Végül mégiscsak felülkerekedett a kíváncsisága. Hiszen Marculábi is ott lesz. Mi baj lehetne? Ha nagyon megijed, akkor belekapaszkodhat a kandúrka kezébe, és úgy csinálhat, mintha egyáltalán nem is félne, csak úgy kedve támadt volna kézen fogva sétálni. Azért még Cippentyű sem csúfolhatja ki.

Ettől mindjárt jobb kedvre derült.

- Jaj, Marculábi, hadd jöjjek én is! Megígérem, hogy nem fogok félni! Legfeljebb egy egészen kicsit!

- Jól van – mosolygott Marculábi. – Akkor szólj a többieknek is! Sötétedésre mindenki itt legyen a szilfák alatt, aki jönni akar!

Cirifitty rögtön elfelejtette, hogy az előbb még az orrát lógatta, és lelkesen elrohant, hogy elújságolja a nagy hírt a testvéreinek. A többi egérke bizony húzta a farkát, amint meghallotta, miféle felfedezőútra készül Marculábi, de egyikük sem merte bevallani, hogy fél. Hiszen ha Cirifitty megy, ők már csak nem fognak szégyenszemre otthon maradni! Azért, hogy biztosan ne féljenek, Régirág és Cincere előszedték a kamrából a téli estékre tartogatott lámpásokat, hogy minden gyereknek jusson egy-egy, amivel világíthat majd a sötétben.

De nemcsak ők készülődtek ám! Egykettőre nagy súgás-búgás, nyüzsgés, pakolás támadt, ahogy körbejárt a nagy újság. Marculábi éjszakai felfedezőútra megy! Sörterőtéknek Cippentyű vitte meg a hírt, Lótonfutnak Cincere újságolta el, és két egérgyerek beavatta a nagy tervbe Gombocskát is, aki éppen az egérlak mellett ugrándozott, hogy megszemlélje a fiatal zöld makkokat, vajon eléggé megnőttek-e már ahhoz, hogy meg lehessen őket kóstolni.

Mire besötétedett, a fél erdő ott nyüzsgött a szilfák alatt. A nagyok vastag kendőkkel és takarókkal készültek az esti a hűvös ellen, a kisebbek mind egy kis lámpást szorongattak a kezükben. Somorka, Fürgefül, Cikcakk és Rimberumba még egy kosár elemózsiát is hoztak, ha a bátor túrázók megéheznének.

A csapat apraja-nagyja kíváncsian leste, ahogy Marculábi felmászott egy nagy fatönkre, és megköszörülte a torkát.

- Figyelem, figyelem! Indul az éjszakai túra! Aki nem fél, velünk tarthat! Gyertek mind utánam!

Cirifitty megfogta a kezét jobbról, Cippentyű meg balról, és elindultak. A többiek szép sorban sétáltak utánuk, a leghátul Ficerke ballagott, Marculábi őt kérte meg arra, hogy vigyázzon, nehogy lemaradjon valaki a csapattól, és elkóboroljon a sötét erdőben. Marculábi mindkét kezét az egérkék fogták, így nem tudott lámpást fogni, de ezen cseppet sem bánkódott, mert hiszen a cicák a sötétben is jól látnak.

Az ég először sötétkék volt, azután mindig egyre sötétebb lett, végül egészen fekete, és előbújtak a csillagok. Nagy, kövér telihold volt, ami vidáman sütkérezett a fejük fölött, és megvilágította a fák ágait. Nem is volt olyan rettentően sötét. Főleg mert a hosszú sorban kanyargó túrázók kezében ott billegtek a vidám, sárga lámpácskák, mint egy csomó szentjánosbogár.

Egyszerre egy nagy kerek árnyék repült feléjük.

- Jaj! – sikkantott fel ijedten Cippentyű.

- De hiszen ez Éjcsőr bácsi! – nevetett fel megnyugodva Cirifitty, amikor felismerte bagoly doktort.

- Szervusztok, apróságok! Szervusz, Marculábi! – köszönt rájuk Éjcsőr doktor. – Hová lesz a séta?

- Hüm, hüm – hümmögött Marculábi titokzatosan, és nem válaszolt mást, csak a bajuszkáját tekergette.

- Tényleg, Marculábi! Hová megyünk? – kérdezték az egérkék is. Eddig eszükbe sem jutott megkérdezni, annyira izgultak, hogy nem fognak-e félni. De a kandúrka csak a fejét ingatta, és sejtelmesen mosolygott.

- Majd meglátjátok!

Cincere papa végigjárta az egérkéket, és puha kendőt terített a kicsik hátára, hogy meg ne fázzanak. Marculábi is összébb húzta az ingét, mert egy csibész szellő borzongatni kezdte a bundáját. Gombocska, Levetke és Fülebojtos a fejük felett ugrándoztak a faágakon, onnan ugráltak bele visongatva a zöld mogyoróbokrokba.

- Juj! – kiáltotta fel hirtelen Gombocska. – Valaki hangosan szuszog meg fújtat meg liheg a mogyorós mögött!

Cirifitty reszketve közelebb húzódott a kandúrkához. De Marculábi csak mosolygott és bólogatott, és ment tovább, egyenesen a szuszogás felé. Most már az egérkék is hallották a fújtatást.

- Jaj, Marculábi, ne menjünk tovább! – mondta Cippentyű.

- Hahaha! – nevetett fel Cirifitty. Ő egy lépéssel előrébb járt, mint az öcsikéje, és már látta a szuszogókat.

Ciróka és Maróka, a két rókatestvér fújtatott olyan hangosan, éppen kirámolták a kotorékot. Egy nagy ruhásszekrényt cibáltak kifelé a rókalyukból, nem is bírták el ketten, a másik végén Jávorka tartotta, hogy segítsen nekik cipelni.

- Szeher-vuhusz-tohok… – lihegte Maróka, amikor meglátta őket.

- Szia, Ciróka! Szia, Maróka! – tapsikolt Cirifitty. – Éjszakai felfedezőútra megyünk!

- Azt bizony jól teszitek! – bólogatott Ciróka. – Olyan szép az erdő éjjel!

Cirifitty összecsapta a tenyerét.

- Nahát! Ti szoktatok sétálni a sötétben? Nem féltek?

- Ugyan! Egyetlen rókagyerek sem fél a sötétben! El is kísérünk benneteket! A nagytakarítással ráérünk holnap is!

Félretolták a szekrényt, és besoroltak a menetbe az egérkék mögé. Jávorka is velük tartott, ő Cikcakk és Fürgefül közé szegődött, hogy segítsen nekik vinni a kosarakat.

Vidám zsibongással kanyargott tovább a menet. Csíkmakk és Borzonka a szentjánosbogarakat kergették, közben néha odasompolyogtak Somorkához, hátha kunyerálhatnak tőle egy falat nyalánkságot a kosarából. Cikcakk tobozokat gyűjtött, Fürgefül gombát, Ficerke pedig kitalálósdit játszott a lemaradozókkal: azon versenyeztek, ki ismeri fel előbb a növényeket a sötétben.

Cippentyű éppen azon igyekezett, hogy megmutassa Marculábinak, milyen ügyesen kiszagolja a sötétben a gombát, amikor a mosómedvelakhoz értek. A mosómedvék hatalmas munkában voltak, Pacska mama egy nagy mosódézsa körül sürgölődött, a két fia, Szelebundás és Csámborka pedig fel-alá rohangáltak a vödrökkel, hogy megtöltsék.

- Hurrá! Éjszakai nagymosás! – kiáltott fel Cippentyű boldogan, amint meglátta, és nyomban meg is rohamozta a mosódézsát. Pacska mama éppen időben kapta el a bundáját, hogy bele ne pottyanjon a mosóvízbe, különben bizony megfürdött volna. Köröskörül csupa hab meg buborék volt minden, mert Pacska mama már belereszelte a vízbe a mosószappant. Cirifitty meg az egérkék visítozva kergették a repkedő buborékokat. Cippentyű egymaga leterítette a három legkövérebbet.

Szelebundás és Csámborka rögtön megfeledkeztek a vödrökről, és belevetették magukat a buborékvadászatba. A vödröket csak úgy félrehajigálták, az egyik fel is borult, amikor Csíkmakk átugrott rajta, miközben egy kövér buborékot kergetett.

- Hé, ifjoncok! És vizet hozni ki fog? – korholta őket Pacska mama.

A két mosómedvekölyök nyomban lehorgasztotta az orrát, és bánatosan pislogtak Marculábi felé.

- Na, jól van! – legyintette meg őket Pacska mama szelíden. – Menjetek csak velük! Ma éjjel kimosok egyedül.

- Éljen! – rikkantotta Szelebundás, és máris előrevágtattak.

Marculábi nem félt attól, hogy eltévednek, hiszen a mosómedvék pont olyan ügyesen látnak a sötétben, mint a rókák meg a cicák.

A patakparton aztán újabb ismerősökre bukkantak.

- Nini! Dáridob! – rikkantotta Cippentyű, amikor felismerte az ügyes asztalosmestert.

- Meg Dongabök tanító bácsi! – tette hozzá csodálkozva Cirifitty. – Hát ők sem félnek a sötétben?

- De nem ám! – felelte Dongabök. – Sem a sünök, sem a hódok!

Mellette álldogált Szúrkeve is, egy nagy kosárral a karján, ami tele volt finom, illatos erdei gombával. Dongaböknek hozták, cserébe azért a szép kis asztalkáért, amit Tüskelepnek ácsolt. Tüskelep a mamája kezét fogta, és egy félig érett vadalmát rágcsált. Amikor meglátta az egymás mögött sorjázó, apró lámpásokat lóbáló túrázókat, szégyenlősen elbújt Szúrkeve szoknyája mögé.

Marculábi odaintegetett nekik, de tovább vezényelte a csapatot. Cirifitty és Cippentyű lemaradtak egy kicsit, hogy játszanak Tüskeleppel, de amikor az utolsók is továbbindultak, Ficerke gondosan visszaterelgette őket a többiek közé. Szúrkeve adott mindegyiküknek egy szem vadalmát.

A patakpartról bekanyarodtak az öregerdőbe. A fák itt sokkal vastagabbak voltak, és az ágakról hosszú mohaszakállak lengedeztek. Cirifitty igazán csak egy egészen kicsit ijedt meg, amikor átbújtak az első szakállas ág alatt, és akkor is csak azért, mert a szél meglengette az ágat, és az hangosan nyikorgott. A mohaszakállak olyan selymesek és hosszúak voltak, hogy Cirifitty egyre bátrabban bújócskázott alattuk, végül még Marculábi kezét is elengedte, hogy azon versenyezzenek Cippentyűvel, ki tud úgy átbújni a puha zöld mohafüggöny alatt, hogy az ne himbálózzon.

- Jaj! – sikkantott fel hirtelen Cirifitty, amikor valaki átszaladt előttük az úton. Ijedtében majdnem visszafutott Marculábihoz, hogy megint megfogja a kezét.

- Hihihi, hahaha! – kacagott fel három vékony hangocska a fejük felett.

A túrázók felpillantottak. Leffencs, a denevérfiú himbálózott felettük egy ágon, fejjel lefelé, ahogy a denevérek szoktak. Mellette viháncolt két rakoncátlan húgocskája, Csipetke és Puszedli.

- Szervusz, Leffencs! – integetett oda neki Marculábi. – Nem tudjátok, ki osont itt az előbb?

- Hahaha! – nevetgélt Csipetke pukkadozva. – Hát Sompolya, a menyét! Úgy megijedt tőletek, hogy azt sem tudta, merre szaladjon! Meg kell hagyni, ilyen csuda lámpás menetet még mi sem láttunk, pedig minden éjjel körberepüljük az erdőt!

Cirifitty egy pillanatra meglepődött, aztán büszkén kidüllesztette a mellét. Nahát! Hiszen akkor Sompolya még jobban fél, mint ő!

- Ó, Marculábi! Most már nem is félek! – mondta lelkesen.

- Hüm, hüm – felelte Marculábi. – Igazán? Na, akkor szaladjatok csak előre Cippentyűvel! Oda, ni, a következő tisztásra!

Cirifitty egy picit megszeppent, de aztán eszébe jutott, hogy ő most már tulajdonképpen bátor, úgyhogy nagy merészen megfogta az öcsikéje kezét, és futásnak eredtek az ösvényen. Leffencs, Csipetke és Puszedli utánuk repültek, nehogy véletlenül eltévedjenek.

- Ó! Ó! – sikkantgatott boldogan tapsikolva Cirifitty, amikor odaértek. – Marculábi, ez csodaszép! Jaj, gyertek gyorsan! Ó, de gyönyörű!

A többi gyerek mind izgatottan ugrándozni kezdett, és a lámpásokat lóbálva tülekedtek előre, hogy minél előbb a tisztásra érjenek. Ott aztán ugyanúgy elakadt a hangjuk, mint a két legkisebb egérkének.

Marculábi csendesen mosolygott a bajuszkája alatt, amikor belépett mögöttük a tisztásra.

Az egész tisztás telis-tele volt gyönyörű, sárga virágokkal. Leffencs, Csipetke és Puszedli vígan köröztek a sok-sok éjjel nyíló ligetszépe fölött, a gyerekek meg ugrándozva tapsikoltak, és fel-alá rohangáltak egyik-virágtól a másikig.

A tisztásra egymás után szépen besorjázott az egész felfedezőcsapat. Egy öreg, repedezett kérgű nagy somfa alatt, ahol nem nőttek virágok, és nem kellett félni, hogy esetleg letapossák őket, leteregették a magukkal hozott pokrócokat, a lámpásokat pedig körbeállogatták, hogy minden pokróc mellé jusson egy. Rimberumba diós kiflit pakolt elő a kosarából, Fürgefül sajtos pogácsát, Somorka mama meg illatozó, meleg mogyorós kalácsot, Sörterőt sütötte az este. Indulás előtt vette ki a kemencéből. Fürgefül egy köcsög almalekvárt is hozott magával, azzal kenegették a ropogós barna kenyeret, amit Cikcakk szedett elő a kosarából.

Amikor eléggé kiugrándozták magukat, letelepedtek a pokrócokra, és telepakolták a hasukat a finomságokkal. Jávorka és Ficerke közben mindenféle vidám történettel szórakoztatta őket, amit a gyerekek rögtön el is játszottak, míg végül mindannyian gurultak a nevetéstől.

Amikor az összes kalács és lekvár elfogyott, és a hold már a somfa alsó ágain keresztül sütött, Marculábi kiadta a parancsot, hogy ideje hazamenni.

A kis csapat újra felvette a lámpásokat meg a kiürült kosarakat, és elindultak hazafelé.

Cirifitty nagyokat ásítozva megfogta Marculábi kezét, és megrángatta. Marculábi lehajolt hozzá, hogy Cirifitty a fülébe súghasson.

- Ez nagyon szép volt, Marculábi! Ugye máskor is megyünk éjszakai felfedezőútra?