A szomorú kiskenguru

 A kiskenguruk általában vidám népség. Csupa szaladgálás meg ugrándozás meg nevetgélés meg rugdosódás az életük. Csak pattognak naphosszat, mint a gumiladba, a nagy, tágas ausztrál füves pusztákon, föl-le, föl-le, hogy beleszédülsz, ha megpróbálod követni őket a szemeddel. Miért is ne tennék? Hiszen a nap süt, az ég kék, a fű zöld – mi másra volna szüksége egy kiskengurunak ahhoz, hogy ugrándozzon?

Az én mesém azonban egy szomorú kiskengururól szól. Ez a kiskenguru nem ugrándozott. Nem szaladgált. Nem nevetgélt, és még egy icurka-picurkát sem rugdalózott. Pedig a nap sütött, az ég kék volt, a fű meg zöld. A kiskenguru azonban csak üldögélt egy nagy, lapos kövön, hosszú farkát, ami még hosszabb lesz, amikor felnő, kinyújtotta maga mögött, a fejét lehajtotta, úgy lógatta az orrát, és a lábával ide-oda pöckölte maga előtt az apró kavicsokat.

Egy szomorú kiskenguru nem valami vidám látvány. Éppen azért, mert a kiskenguruk általában ugrándoznak, meg szaladgálnak, meg viháncolnak. Egy szomorú kiskenguru még a tágas, csupa fűvel borított, nagy ausztrál mezőn is szemet szúr valakinek előbb-utóbb.

Elsőnek a vadkutya, a dingó vette észre, hogy a nagy, lapos kövön egy szomorú kiskenguru üldögél. Azután észrevette a koalamedve is az eukaliptuszfa tetejéről, a varánuszgyík a kövek közül, a kacsacsőrű emlős a folyópartról, meg a csupa tüske hangyászsün a bokrok közül. Sorban odagyűltek mind a szomorú kiskenguru köré, és nézték, ahogy az a kavicsokat tologatja ide-oda bánatosan.

- Nem ugrál. – mondta a dingó szomorúan – Nem is rugdalózik. És cseppet sem szaladgál.

- Hm, hm. – mondta a koala, miközben egy csokor eukaliptuszlevelet csócsált a szájában – Itt bizony baj van. Ez a kiskenguru szomorú. Ez kétségtelen. Valamit tennünk kell, hogy felvidítsuk. Kétségtelen.

- Kétségtelen, kétségtelen... – morogta a kacsacsőrű emlős – Csak ennyit tudsz mondani? Mi is látjuk, hogy szomorú. Mi is látjuk, hogy fel kellene vidítani. De mivel?

- Esz borszasztó. – mondta a varánusz – Esszerűen borszasztó. Mit cináljunk?

A csupa tüske hangyászsün csak hallgatott.

Leültek a földre a kiskenguru mellett, és törték a fejüket. A kiskenguru rájuk sem nézett, csak gurigázta a kavicsokat.

- Biztosan azért szomorú, mert éhes. Kétségtelen. – mondta a koala hosszú fejtörés után. Kiköpött a tenyerébe egy kis összerágott eukaliptuszpépet, ahogyan a kisfiainak szokta, amikor eteti őket, és barátságosan odakínálta a kiskengurunak.

A kiskenguru csak ránézett nagy, bánatos szemekkel, aztán szó nélkül visszafordult a kavicsaihoz.

- Mert te mindig csak a hasadra tudsz gondolni! – dohogta a kacsacsőrű emlős – Miért lenne szomorú azért, mert éhes? Különben sem eszik eukaliptuszt! Azokat a förtelmes keserű leveleket csak te bírod megenni!

- Nagyon finomak. – felelte a koala, és sértődötten visszamászott a fájára. Befészkelte magát egy ágvillába, és onnan nézte a többieket.

A csupa tüske hangyászsün csak hallgatott.

- Méghogy éhes! Ostobaság! – mondta a kacsacsőrű emlős – Szerintem a napnál is világosabb: a kiskengurut azzal lehet felvidítani, ha fürdik egyet!

Azzal becsusszant a folyóba, és a langyos vízben fickándozni kezdett. Firgett-forgott, lebukott, csapkodott és prüszkölt, és nagy, lapos, vastag farkával úgy paskolta a vizet, hogy az kifröccsenjen a partra, és a vízcseppek összevissza fröcsköljék a kiskengurut.

A kiskenguru bánatosan felemelte a fejét, aztán le is hajtotta újra. Még azzal sem törődött, hogy a vízcseppeket letörölje a bundájáról.

A kacsacsőrű emlős sértődött arcot vágott. Lebukott a víz alá, beúszott a folyó közepén lebegő, zátonyban megakadt fatörzsre, kimászott rá, és onnan nézte ezután a többieket.

A csupa tüske hangyászsün csak hallgatott.

- Osztoba jószág! – sziszegte a varánusz – A kiszkenguruk nem fürdenek. A kiszkenguruk a napszütészt szeretik. Hagyjuk, hadd szütkérezzen a napon. A napszütész majd felvidítja. Ninc isz jobb, mint a napszütötte köveken üldögélni.

Ez akkora butaság volt, hogy a dingó válaszra sem méltatta. A varánusz meg lefeküdt a kiskenguru mellé egy jó meleg kőre, becsukta a szemeit, és süttette a hátát a nappal.

A csupa tüske hangyászsün csak hallgatott.

- Mindannyian butaságokat beszéltetek! – mondta a dingó – Mindenki láthatja, mi baja van a kiskengurunak. A kiskenguru azt akarja, hogy megkergessem, megugassam és fogócskázzak vele!

Fel is ugrott rögtön, és bolondul háromszor körbeszaladta a kiskengurut. A fülei lifegtek, ahogy ugrándozott, és közben vadkutyául vadul vakkantgatott a kiskengurunak. Csak egy szaladgáló sárga folt látszott belőle.

A kiskenguru még csak fel sem nézett. Csak rugdosta, tologatta az apró kavicsokat.

A dingó abbahagyta az ugatást meg a rohangálást.

- Pedig azt hittem, szeretne fogócskázni. – mondta elkedvetlenedve, és arrébb sompolygott a sűrű, tüskés bozót árnyékába, ott lefeküdt a földre, letette a fejét a mellső lábaira, és onnan nézte a szomorú kiskengurut.

A csupa tüske hangyászsün csak hallgatott.

A kiskenguru tovább turkálta a kis kavicsokat. A varánusz halkan szuszogva szunyókált mellette a napsütötte köveken hasalva. Úgy aludt, hogy meg sem moccant.

A hangyászsün ránézett a varánuszra, azután a dingóra a bozót árnyékában, a kacsacsőrű emlősre a folyó közepén, meg a koalára az eukaliptuszfa tetején. Azután megfordult, és eltotyogott.

A szomorú kiskenguru ott maradt egyedül, és tovább lógatta az orrát.

Így ültek ott, a kiskenguru meg a varánusz a köveken, a dingó a bozótban, a kacsacsőrű emlős a folyó közepén a nedves fatörzsön, a koala az eukaliptuszfán a sűrű levelek között.

Egyszercsak valami dobogás hallatszott. Szép, szabályos dobogás volt. Olyan dobogás, mint amikor valaki ugrándozik. Meg szaladgál. Meg rugdosódik. És viháncol is. Egészen olyan volt, mint egy kiskenguru. A dingó, a varánusz, a kacsacsőrű emlős meg a koala felkapták a fejüket, és nyújtogatni kezdték a nyakukat, hogy meglássák, ki jön. Csak a szomorú kiskenguru nem mozdult, csak tologatta a kavicsokat maga előtt jobbra-balra, a nagy, lapos kövön üldögélve, és lógatta az orrát.

A bozótból hirtelen kibukkant a csupa tüske hangyászsün. Megállt, és elégedetten megrázta magát, csak úgy zörögtek a tüskéi. A háta mögül pedig előugrott egy kiskenguru.

Ez a kiskenguru egyáltalán nem volt szomorú. Sőt, éppen hogy vidám volt. Odaugrált a szomorú kiskenguruhoz, megállt előtte, és kedvesen ránézett.

A szomorú kiskenguru hátrahőkölt. Eleresztette az apró kavicsokat, és felnézett a másik kiskengurura, és már nem is volt szomorú kiskenguru, hanem egy meghökkent kiskenguru.

A másik kiskenguru félrebillentette a fejét, úgy nézte, a szemei csillogtak, és hirtelen lehajolt a meghökkent kiskenguruhoz, de olyan közel, hogy összeütközött az orruk. A meghökkent kiskenguru rémülten hátraugrott. A másik kiskenguru ettől kuncogni kezdett. Egyre hangosabban és vidámabban kuncogott, aztán abbahagyta, rápislogott a meghökkent kiskengurura, és még jobban kezdett nevetni. A farkával barátságosan meglegyintette a meghökkent kiskengurut, aki ettől legurult a nagy lapos kőről.

Mire a földről feltápászkodott, már nem is meghökkent kiskenguru volt, hanem egy nevető kiskenguru. A két nevető kiskenguru körbeugrálta egymást, és az állatok, akik a bozót árnyékából, a napsütötte kövekről, a folyóban úszó fatörzsről, az eukaliptuszfa tetejéről nézték őket, már nem is tudták, melyikük volt a szomorú kiskenguru.

- Na! – mondta a csupa tüske hangyászsün. Megfordult, és elsétált a bozótosba.