A verebecske

Verébmama és verébpapa fészket vertek a kert végében álló magas, öreg, repedezett kérgű szilvafa egyik odvában. Hordták-hordták a szénát meg a szalmát szorgalmasan innen is, onnan is, hogy kibéleljék vele a fészküket jó puhára, ne fázzanak majd benne a fiókák. Mikor már elég meleg és kényelmes volt, verébmama három kis tojást tojt, amiből hamarosan három verébfióka kelt ki.

Kopasz volt még a három kis verebecske, nem volt szárnyuk, se farkuk, nem nőtt rajtuk egy szál tollacska sem. Nem is tudtak mást, csak naphosszat sipákolni, és tátogatni a csőrüket az ennivaló után, amit verébpapa hozott nekik a fészekbe.

Egyik nap az egyik kis verebecske addig mocorgott, addig fickándozott, míg végül véletlenül kifordult a fészekből, és lepottyant a földre a szilvafa tövébe.

Sírt, jajgatott a verebecske, mert hideg volt a földön, nem ám olyan jó meleg, mint a fészekben, verébmama puha tollai között. De hát sírhatott, úgyis hiába, nem tudott sehogy sem visszajutni a fészekbe. Még nem nőttek ki a tollai, nem tudott repülni, ott maradt hát a földön a fa alatt, és csak jajgatott keservesen. Verébpapa és verébmama ott keringett felette a levegőben, de segíteni nem tudtak ők sem a csemetéjükön.

Arra sétált Ancsurka, legszebb ünnepi ruhájában. Piros pántlika volt a hajában, gyöngyös párta a fején, piros csizma a lábain, és csak úgy ringott-rengett a sok gyönyörű szoknya rajta. Nevetett a szeme, nevetett a piros arca, a kezében mézesbábot tartott: most vette neki a vásárban az édesapja.

Meglátta Ancsurka a sírdogáló verebecskét a földön a szilvafa tövében, és megtorpant.

- Ej, te szegény kis verebecske! – mondta szánakozva – Leestél a fészkedből? Hogy segítsek rajtad, szegény kicsi jószág?

Felnézett Ancsurka a szilvafára, a fészket kereste, és hamarosan meg is látta. Nagyon magasan volt a fészek. Nem tudta volna Ancsurka visszatenni oda a verebecskét, csak ha felmászik a fára. Hiszen fel is mászott volna, ha nem éppen a legszebb ünneplő ruhája lett volna rajta! Az édesanyja maga varrta neki a tulajdon két kezével. Nem akarta Ancsurka elszakítani.

Haj, mit csináljon, mit csináljon? Nem hagyhatja itt a verebecskét, míg hazaszalad átöltözni! Még rátalál a héja, és elkapja szegény jószágot, vagy elviszi a róka! Állt Ancsurka a fa alatt tanácstalanul, és nem tudta, mit csináljon.

Arra jött a kendermagos cica. Meglátta Ancsurkát a fa alatt, és odasompolygott hozzá.

- Mi bajod van, aranyos Ancsurka? – kérdezte a cica.

Gyanakodva nézett Ancsurka a kendermagos cicára, de azért mégiscsak válaszolt neki.

- Nagy baj van, kedves kendermagos cica! Kiesett a verebecske a fészkéből, és nem tudom visszatenni! Felvinném én, csakhogy ünneplő ruha van rajtam, még elszakítanám fára mászás közben.

- Bízd csak rám! – dorombolt csalfa szemekkel sündörögve a kendermagos cica – Nagyon jó fára mászó vagyok! Mutasd csak hol az a verebecske! Markomba kaparintom, és már viszem is fel a fára!

- Viszed ám! Azért, hogy bekapjad, szőröstül-bőröstül! – csattant fel Ancsurka – Még mit nem! Eredj innen, kendermagos cica! Nem kell a te segítséged!

A kendermagos cica sértődötten vállat vont, és farkát lobogtatva elsétált.

Álldogált tovább a szilvafa alatt Ancsurka, mikor arra jött a Fickó kutya.

- Mi baj van, aranyos Ancsurka? – kérdezte a Fickó, mikor odaért a kislányhoz, és leült előtte a földre.

- Nagy bajban vagyok, kedves Fickó kutya! – felelte Ancsurka – Kiesett a verebecske a fészkéből, és vissza kéne tenni, de nem mászhatok fára, mert még elszaggatom az ünneplő ruhámat, amit az édesanyám varrt nekem egy álló hónapon át, fáradságos munkával!

- Hát hol van az a verebecske? – kérdezte a Fickó kutya, és Ancsurka megmutatta neki. Ott sipákolt, jajgatott a fűben a szilvafa alatt.

Odament a Fickó kutya, körüljárta, megszaglászta a verebecskét, azután lehajolt hozzá, és szépen óvatosan a fogai közé vette.

Megijedt a verebecske és elhallgatott. A Fickó kutya meg felemelte a földről, és elindult vele a szilvafához. Kerülgette, kerülgette a szilvafát, de bizony hiába akart volna segíteni szegény Fickó kutya, nem tudott fára mászni. Hiába is ágaskodott, a földről nem érte el a fészket, túl magasan volt.

- Jaj, kedves Fickó, köszönöm, hogy megpróbáltad, de látom, te nem tudsz rajtunk segíteni! – mondta neki Ancsurka.

Szegény Fickó lehajtotta a fejét. Visszatette a verebecskét a fűbe, ahonnan felvette, aztán leszegett fejjel szomorúan elkullogott.

Ancsurka meg csak álldogált a fa alatt, és nézte bánatosan a síró, sipítozó kopasz verebecskét.

Egyszercsak arra jött a szomszéd Lackó gyerek. Mezítláb jött, zsebre dugott kézzel, és vidáman fütyörészett. Meglátta Ancsurkát a fa alatt, és rögtön odament hozzá.

- Mi baj történt, aranyos Ancsurka? – kérdezte Lackó.

- Jaj, Lackó, Lackó! Nagy baj van! - felelte Ancsurka - Kiesett a verebecske a fészekből, odafent van a fészek a szilvafán! Felvinném szívesen, de félek, hogy elszakítom az ünneplő ruhámat, amit az én jó édesanyám varrt nekem!

Felkacagott erre Lackó vidáman.

- Ezen ne búsulj, Ancsurka! Hiszen majd felviszem én egy szempillantás alatt! Beteszem a mellényzsebembe, abban viszem fel! Olyan jó helye lesz ott, amilyen a királynak sincsen! Csak mutasd meg hol az a verebecske!

Felragyogott az arca Ancsurkának, és mutatta Lackónak rögtön a sírdogáló verebecskét.

Lehajolt Lackó a verebecskéért, felvette, és beletette a mellényzsebébe. Olyan óvatosan fogta, mintha nagy kincset vinne. Azután nekirugaszkodott a szilvafának, és olyan ügyesen kapaszkodott rajta felfelé, hogy gyönyörűség volt nézni. Egykettőre feljutott a verébfészekhez, kivette a verebecskét a zsebéből, és visszapottyantotta a fészekbe. Verébmama meg verébpapa hálásan röpködtek a Lackó feje körül.

Egy percig sem tartott az egész, és már ott állt Lackó megint Ancsurka mellett a szilvafa alatt.

- Lackó, Lackó! Hát hogyan köszönjem meg ezt neked? – ugrándozott boldogan Ancsurka.

- Majd én megmondom! – felelte Lackó, és megszínesedett az arca – Felezd meg velem a mézesbábodat!

Piros lett Ancsurka arca, jaj de nagyon piros! Hogyne lett volna, mikor mézesbábot csak azzal volt szokás megosztani, aki a mátkája az embernek. De nem szólt ám egy szót sem, dehogyis tiltakozott! Nyomban kettétörte a mézesbábot, és a felét odanyújtotta Lackónak.

Ott helyben meg is ették a mézesbábot együtt, és a fűben hagytak belőle egypár morzsát verébmamának meg verébpapának is.