Marculábi, a dalszerző

Cikkcakk, a kecske kiskertjében megérett a borsó. Jó nagy kertje volt Cikkcakknak, és telides-teli volt az egész cukorborsóval (mert Cikkcakk azt nagyon szerette), kivéve persze azt a részét, amelyik telides-teli volt káposztával (mert Cikkcakk azt még a borsónál is jobban szerette), és kivéve azt a részét, ahol némi saláta, retek, sóska meg sárgarépa termett, mert néha azért azt is kellett enni. Minden tavasszal kettéosztotta Cikkcakk a kertjét, és felébe borsót vetett, felébe meg káposztát, a maradékba meg a többi zöldségfélét. Amikor aztán a töméntelen sok borsó megérett, Cikkcakk összetrombitálta a környék minden állatát, akik mind odasereglettek, és nekiálltak leszüretelni Cikkcakknak a borsót, amit a kecske azzal hálált meg, hogy a szüret után valamennyiüket megvendégelte maga sütötte finom borsós pitével.

Marculábinak ez volt élete első borsószürete. Cikkcakk természetesen őt is meghívta. Felvette hát Marculábi a piros ingecskéjét meg a strandpapucsát, leereszkedett a diófára épült házikójából, és átsétált Cikkcakkhoz a kecskeházba.

Mire odaértek, az udvarban már lépni is alig lehetett, annyian voltak, jöttek mind segíteni Cikkcakknak borsót szedni. Fürgefül nyuszi saját hímzett köténykéit osztogatta annak, aki kérte. A kötényt aztán a derekukra kötötték, két sarkát felcsippentették és ügyesen az oldalukra kötötték, abba lehetett aztán a borsót szedni. Cikkcakk posztózsákokat adogatott azoknak, akik abba akarták szedni a borsót, a maradéknak pedig nyakba akasztható faragott tálakat. Az asztalosuk, Dáridob hód farigcsálta őket még tavaly nyáron, és Cikkcakk maga fonta rájuk a szíjakat abból a sásból, amit az öreg csősz, Láplevél, meg Őrláb szedtek neki a tónál.

- Sze-sze-szervusz, M-Marculábi! – köszöntötte vidáman Cikkcakk, amikor az ezüstcirmos kandúrka odaért – M-mit szeretnél inkább, zs-zsá-zsákot, vagy tá-tálat?

- Tálat kérek, köszönöm szépen! – felelte barátságosan Marculábi – Aztán figyelj rám, Cikkcakk, hogy jól csináljam, mert még sosem szedtem borsót!

- Ó, b-bi-biztos, hogy j-jól csinálod! Nagyon egy-egy-egyszerű! – bólogatott Cikkcakk, és átadott Marculábinak egy tálacskát, aminek a szélére még káposzta-sormintát is faragott az ügyes fogú Dáridob.

Marculábi megköszönte a tálat, és szépen beállt a sorba a többiek közé.

Friss, harmatos volt a borsó, és olyan harsogóan zöld, hogy öröm volt ránézni. Szépen gömbölyödtek a borsószemek a kövér hüvelyekben, ideje volt leszedni őket.

Elindult a nagy csapat, mindenki kiválasztott magának egy sort, és nekiálltak szüretelni. Marculábi is beállt egy sorba, és szedte a hosszú hüvelyeket a borsóbokrokból, hiába igyekeztek a levelek szemtelenül elrejteni őket a bokor belsejébe. A felnőttek és a nagyobb gyerekek szépen sorjában mentek, a kicsik meg összevissza, szaladgáltak a borsótövek között, bebujkáltak a dús bokrok alá, ahová a nagyok nem fértek be, onnan szedték alulról a sűrű levelek közé rejtőzött világoszöld hüvelyeket. Sokan nem vittek tálat sem, csak a zsebükbe szedték a friss borsót, ki-kibontva közben a csábítóan illatos hüvelyeket, és tömték a szájukba, ropogtatták a finom, édes, zsenge borsót, de néha még a felnőttek is megkóstolták a friss borsógyöngyöket, és dicsérték Cikkcakknak, milyen finom, milyen zamatos.

Nem is tartott ám sokáig leszedni azt a rengeteg borsót így, hogy mindenki segített, egy-kettő, elkészültek a szürettel az állatok. Közben a napocska is felszárította a harmatot, és megszáradt a szüretelők harmattól lucskos bundácskája is.

- Ugye jól csináltam, Cikkcakk? – kérdezte Marculábi.

- Kö-kö-köszönöm szépen a segítséget, na-nagyon jól! – válaszolta Cikkcakk – Mo-mo-most pedig ülj le te is, m-m-mert j-jön a fo-folytatás!

A sok borsót mind egy hatalmas kádba hordták az udvar közepén, azután körbeülték, ki-ki ahová akart, kisszékre, sámlira, pokrócra, vagy a puha fűbe, mind fogtak maguk elé egy-egy tálat, és nekiálltak, hogy kibújtassák a gömbölyű szemeket a zöld burokból. Marculábi is felkapott egy párnát, és odahúzta magának a kád mellé.

- Hu-hu-hulljon a borsó! – vezényelte vidáman Cikkcakk, és maga is leült a fűbe a borsófejtők közé.

Kopogott-potyogott a sok borsó szaporán a nagy fazekakba, peregtek a szorgos munkások mancsai alól a zöld gyöngyök. Cippentyű, a legkisebb egérgyerek felkapaszkodott a kád szélére, és áthajolt a szélén, hogy belenézhessen.

- Hű, mennyi sok borsó! – karattyolta boldogan, majd átbucskázott a fején, és beleesett a borsó közé. Régirág, a mamája rögtön utána vetette magát, és kihalászta a borsó közül, mielőtt teljesen belesüllyedhetett volna.

- Szabad szétrágni is a borsóhüvelyt? – érdeklődött Ficergő, egy kicsivel nagyobbacska egérgyerek.

- Még mit nem! – csattant fel Régirág – Bontsad csak szépen a kezeddel!

- Énekeljünk! – javasolta Marculábi.

- Igen! Igen! – éljenzett rögtön Gombocska, a mókus, és Tüskelep, a kis sün, és rögtön rá is gyújtottak egy nótára. A többiek szép sorban csatlakoztak hozzájuk.

Perdül az orsó,
megérett a borsó.
Gyere, pajtás, leszedjük,
mind egy szemig megesszük!

- Most már van annyi borsó, hogy Cikkcakk elkezdje sütni a pitét! – kottyantotta szemtelenül Borzonka, az egyik rosszcsont vadmalac, mikor már szépen domborodott a fazekakban a borsóhalom, de rögtön kapott is egy fülest a mamájától, amitől elhallgatott.

Cikkcakk nem sértődött meg, csak nevetett.

- Me-me-megyek már! Le-le-lesz pite, ne félj!

Egy szép piros fazékba összeszedett egy jó nagy pitére való borsót, aztán kirakta a tésztagyúró asztalát az udvarra, lisztet és tejet hozott, és gyúrni kezdte a pitetésztát. A többiek tovább fejtették a borsót, és közben énekeltek.

Egy darabig Cikkcakk is próbált velük énekelni, de Marculábi egy idő után észrevette, hogy abbahagyta, és inkább csak finoman dudorászik, mert mire szegény eldadogta, hogy pe-pe-per-perdül-az-or-or-orsó, addigra a többiek már réges-rég a megesszüknél tartottak. Szegény Cikkcakk hiába szeretett volna velük énekelni, a dadogása miatt nem bírta tartani a velük lépést.

Marculábi csak ümmögött-hümmögött.

Cikkcakk szép kerekre formázta a pitét, és jó alaposan megszórta borsóval, míg úgy tele nem lett, hogy a tészta már ki sem látszott alóla. Akkor betakarta egy másik tésztalappal, és zutty, bedugta a sütőbe, hadd süljön, hadd piruljon, legyen mit enniük a borsófejtőknek.

Marculábi közben felállt a kispárnájáról, és elsündörgött, mintha csak a pitét akarná nézegetni, ahogy egyre pirosodik a sütő belsejében, de valójában egyfolytában a fejét törte. Ez abból látszott, hogy a bajuszkája égnek állt, és közben a jobb füle tövét vakargatta. Vakargatta, vakargatta, végül elégedetten elmosolyodott, visszaballagott a borsófejtőkhöz, és felráncigálta a földről Lótonfutot, az ürgét.

Hosszan sutyorogtak egymással, azután Lótonfut szaporán bólogatott, és elszelelt. Cikkcakk csodálkozva nézett az elrohanó ürge után.

Egy perc múlva, már jött is vissza Lótonfut fürgén, és felállította az otthonról elhozott citeráját. Marculábi rákacsintott, és finoman köhintett kettőt.

- Khm, khm! Kedves barátaim!

Az állatok elhallgattak, és Marculábira néztek.

- Írtam a borsószedők tiszteletére egy dalt. – jelentette be Marculábi – Szeretném, ha meghallgatnátok, megtanulnátok, és aztán együtt énekelhetnénk a házigazdánk tiszteletére!

Bólintott Lótonfutnak, aki pengetni kezdte a citeráját, Marculábi pedig szép, csengő hangján belefogott a maga költötte dalba.

Igen vicces kis dalocska volt, így hangzott:

Bo-bo-bo-bo-borsó bújjon,

ká-ká-ká-ká-kádba hulljon!

Pi-pi-pi-pi-pite legyen

be-be-be-be-belőle,

ka-ka-ka-ka-kapjak tőle

e-e-e-e-erőre!

Cikkcakk hegyezni kezdte a füleit, és kecskeszakálla megremegett az izgalomtól. Hiszen ezt még ő is el tudja énekelni!

- Még! – kiáltotta nevetve Cippentyű, akinek szörnyen tetszett a dadogós dalocska, és tapsikolni kezdett – Még egyszer, Marculábi!

Marculábi szót fogadott, és még egyszer elénekelte a dadogós dalt. Lótonfut kísérte a citerájával, és többen bekapcsolódtak a dalba, akiknek sikerült elsőre megjegyezniük a szöveget. Cikkcakk egy darabig bátortalanul krákogott meg köhécselt, és kétszer is körüljárta a sütőt, amiben a pite pirult, aztán elhatározta magát, és reszelős kecskehangján óvatosan megpróbálta a többiekkel énekelni a dalocskát.

Sikerült!

Végigdadogott minden sort, de most pont erre volt szükség! Cikkcakk felbátorodott. Egyre hangosabban énekelt, és végül már tele torokból kiabálta a dalt, együtt a borsószedőkkel. Csak úgy csillogtak a szemei az örömtől.

- Éljen! – kiabálta a lefejtett borsóhéjban tapicskolva Gombocska – Még akarok ilyet!

- Mi lenne, ha minden dalt dadogósan énekelnénk? – javasolta Levetke, a nővére.

- Hurrá! – röffentette Borzonka – Éljen Marculábi és Levetke, és a dadogós dalocskák!

- És Cikkcakk! – tette hozzá szerényen mosolyogva Marculábi a házigazdájuk felé intve, aki erre enyhén elvörösödött örömében.

Egész idő alatt dadogósan énekeltek, de nem ment ám olyan könnyen, és a kicsik gurultak a nevetéstől, valahányszor valaki alaposan belegabalyodott a szövegbe. Egyedül Cikkcakk nem keveredett bele soha. Ő volt a nap hőse.

Mire a pite illatozni kezdett a sütőből, az összes borsót kifejtették. A lehámozott hüvelyeket zsákba gyűjtötték, jó lesz az még télire, főzeléknek. Azután kicsik, nagyok, mind körülülték a pitét, amit Cikkcakk takaros kis szeletekre vágott, és szétosztott közöttük. Telerakták vele a pocakjukat.

Csíkmakk és Borzonka, a két vadmalac még a maradékot is belapátolták, nem csoda, ha azután a fülük is kettéállt a pitétől. Tele hassal még egyszer megpróbálták elénekelni Marculábi dalocskáját, de már nem ment olyan jól.

- Hiába! – sóhajtotta Csíkmakk, és kicsit irigykedve nézett a kecskére – A dadogós dalocskát Cikkcakk tudja a leggyönyörűbben énekelni!

Cikkcakk arca ragyogott a büszkeségtől.