A hetedik vadkacsafivér

Egyszer volt, hol nem volt, egy rengeteg nagy erdő közepében, élt egyszer három fivér. Egy kis házikóban laktak, s naphosszat az erdőt járták, mivelhogy vadászok voltak mind a hárman, s ezzel keresték meg a napi betevőt. Becsületes, dolgos ifjak voltak, szerették egymást jó testvérek módjára, de a világon mindennél jobban szerették kedves, szép, piros arcú testvérhúgukat, a barna hajú Pirinkát. De még mennyire szerették! Győzték becézgetni, kényeztetni, mindenben csak a kedvét keresték, és lesték minden kívánságát. Meg kell adni, volt is ám mit szeretni rajta: széles egy világon nem volt aranyszívűbb, kedvesebb, önzetlenebb leány a szép Pirinkánál, gondosan vigyázott a bátyáira, főzött, mosott, takarított rájuk. Nem is fordult ám elő, hogy a fivéreknek ne lett volna frissen mosott, tiszta ingük, amit felvegyenek! Meg is becsülték érte Pirinkát, s bizony minden nap hoztak neki valami apróságot az erdőről, hol egy marék friss mogyorót, egy kosárka áfonyát, vagy csak egy csokor szép színes madártollat, amit a leány takaros vázában az asztalára tehetett.

Egy napon, amikor a dolgos, szép Pirinka a házban sürgölődött - éppen borsólevest főzött, hogy a bátyjainak legyen mit enni, ha hazaérnek a rengetegből – valami furcsa recsegés-ropogásra lett figyelmes, és egyszerre valaki jó erősen megdöngette a kis házikó reteszre zárt ajtaját, hogy csak úgy recsegett belé a deszka.

- Pirinka, Pirinka, nyisd ki az ajtódat, eressz be bennünket!

Megrettent szegény Pirinka, hogyne rettent volna meg, hiszen a hang, amelyik imigyen bekiáltott hozzá, mély volt és dörmögő, és olyan rettenetes, hogy legszívesebben az ágy alá bújt volna félelmében. De csak összeszedte a bátorságát, s óvatosan kikukucskált az ablakon.

Bár ne kukucskált volna! Olyat látott, hogy attól minden szál haja az égnek állt, mert ha hiszitek, ha nem, a házikó ajtaja előtt nagy, bozontos, busafejű medvefiak álltak, mégpediglen hárman, és a legnagyobb és legrettenetesebb éppen az ő ajtóját kopogtatta beretvaéles, nagy karmaival, hozzá az öklével ütögette a deszkát.

Szegény leány majd elájult a nagy ijedségtől, úgy reszketett, hanem aztán erőt vett magán, s picit remegő hangon ugyan, de nagy bátran kikiáltott a medvefiaknak:

- Dehogy eresztelek! Én csak egy szegény leány vagyok, ti pedig nagyok vagytok és szőrösek, éles a karmotok, a fogatok, félek tőletek!

Megszólalt erre a legrettenetesebb medvefi, de olyan keserves arccal, könyörögve, hogy Pirinkának, bár a hideg is kilelte nyomban a szörnyű hangtól, összefacsarodott a szíve.

- Pirinka, Pirinka, engedj be bennünket! Mi vagyunk azok, a bátyáid! Nézz ki reánk, Pirinka, nézd, nálunk vannak a batyuid, amiben reggel csomagoltad nekünk az elemózsiát!

Megszeppent egy kicsit a leány a medvefi szavától. Vajon valóban a bátyái lennének ezek a rettenetes jószágok? Olyan szomorú hangon beszélt ez a medvefi, és valóban hasonlított kicsinykét a hangja a legidősebb bátyjáéra.

- Nem hiszek nektek! – kiáltott ki a zárt ajtón át – És ha megöltétek szegény jó bátyáimat, és elvettétek a batyuikat? Most aztán, ha ajtót nyitok, engem is darabokra szaggattok!

Elbődültek erre a medvefiak, de olyan szívszaggatóan, hogy még a föld is kis híján megnyílt alattuk bánatában.

- Ó, jaj, mit tegyünk hát, szerencsétlen, elvarázsolt lelkek, hogy higgy nekünk? Nézz ki, nézz ki, szép Pirinka! Láss bennünket! Essen meg a szíved rajtunk! Nézd, ímhol van a seb a bal vállamon, amit a vadkan ejtett rajtam egy esztendeje, és amit te ápoltál, édes húgunk, egy álló hétig! Nyiss hát ajtót, édes testvér, ismerj reánk és eressz be bennünket!

Nyitott is ám Pirinka, de rögvest, de nem a medvefiakat eresztette be rajta, hanem ő repült ki, hogy a fivérei karjába boruljon, mert bizony felismerte a sebet a legnagyobb medvefi vállán. Nyakába ugrott a bozontossá vált testvéreinek, úgy ölelte, csókolta őket rettenetesen zokogva örömében és bánatában.

- Ó, jaj, én drága bátyáim, édes jó testvéreim, hogy így kell látnom benneteket, ilyen szörnyű alakban! Ki tette ezt veletek?

Mélyen lehajtotta a fejét mind a három medvefi, mint aki szégyenkezik, és a legidősebb feljajdult válaszul:

- Pirinka, édes testvér, te jó vagy, de mi rosszak vagyunk! Lásd, a te fivéreid igen nagyot vétettek, azért bűnhődnek ilyen keservesen!

Elsápadt Pirinka ijedtében, s nyomban faggatni kezdte a bátyáit, miféle vétket követhettek el, amiért így kellett bűnhődniük.

- Nagy a mi vétkünk, édes húgunk, de az enyém a legnagyobb! – sóhajtotta búsan a legidősebb fivér – Jártunk-keltünk a rengeteg erdőben, és addig-addig vadásztunk, míg egy vadkacsa került elénk, de amikor ráemeltem az íjamat, felnézett rám, és emberi nyelven szólott hozzám: „Ne bántsatok engem, jó vadászok, három kicsi gyermekem van, a párom elvesztettem, nincs más, aki gondját viselje szegény kis ártatlanoknak, csak én! Elpusztulnak éhen, ha én meghalok! Ne ölj meg engem, s meglásd, meghálálom, ha meghagyod az életem!” De bizony az én szívem nem esett meg rajta, nem eresztettem le az íjamat, s a fivéreim sem igyekeztek visszatartani. Gonoszul viselkedtünk, most már szánjuk-bánjuk, de hiába, most már késő. Mert a vadkacsa maga volt a felséges Vízikirály, aki próbára akart tenni bennünket. Amikor már majdnem ráeresztettem a nyilamat, megrázkódott előttünk, és felvette az emberi alakját, akkor aztán olyan átkot mondott ránk büntetésül a szívtelenségünkért, hogy nyomban rettenetes medvefiakká változtunk.

Sírt szegény Pirinka bánatában, hullott a könnye a testvérei vállára, mint a záporeső, és sírtak vele a fivérei is keserves szégyenükben és bánatukban. Addig-addig sírtak, míg Pirinkának eszébe jutott valami, és kissé felderült az arca.

- Ne sírjatok, édes bátya, talán van még számotokra menekvés! Édesanyánk mesélte régen, hogy akit a Vízikirály elvarázsol, csak egy módon menekülhet: ha eszik a király palotája előtt növő csudálatos aranyalmafa legmagasabb ágán érő aranyalmából. Egy életem, egy halálom, én elmegyek, és elhozom tinéktek azt az aranyalmát!

Megriadtak erre a medvefiak szörnyen, kérlelni kezdték Pirinkát.

- Jaj, ne menj, ne menj, édes jó húgocska! Mi lesz velünk nélküled? Elfognak, elemésztenek a Vízikirály katonái! Inkább vállaljuk a büntetésünket, mint hogy téged elveszítsünk!

De hiába könyörögtek Pirinkának sírva-ríva, a leány már elhatározta magát, s nem engedett belőle, így végül a medvefiak csak elbúcsúztak tőle nagy szomorúan, majd az útjára eresztették. Összeszedte Pirinka a kis batyuját, megcsókolta sorban a fivéreit, és aztán elindult.

Ment, mendegélt Pirinka, hat nap, hat éjszakán keresztül. Szép haját összeborzolta a szél, ruháját megszaggatták a szúrós ágak, arca maszatos lett, és cipőcskéje is egészen elvásott már a hosszú úton, de ő csak ment egyenesen előre, nem törődött semmivel, ment, amerre az útja vitte, és csak arra gondolt, hogy megmentse drága testvéreit.

Végre a hetedik nap reggelén megérkezett egy széles, mocsaras tó partjára. A tó mentén végig hatalmas, sűrű nádas ringott-hajladozott, és a parton halászok hálói száradtak kifeszítve. Éppen akkor jött fel a nap, és Pirinka észrevette, hogy a nádasból hét szép, fényes tollú vadkacsa úszott elő, lerázták a tollukról a vizet, és kisétáltak a partra. Pirinka nem győzte bámulni őket, és csak nézte-nézte a szépséges madarakat nagy álmélkodva. Nézhette is, mert ilyen szép vadkacsákat bizony még életében nem látott: úgy ragyogott a tolluk, mintha aranyban fürdették volna valamennyit, s büszke, egyenes tartással sétáltak ki a partra, akár a hercegek.

Pirinka úgy érezte, örökké el tudná nézni őket, csakhogy a szél az arcába hajtotta a nád bugáját, ő pedig nyomban eltüsszentette magát. Megriadtak a vadkacsák a hirtelen zajtól, fel is röppentek rémülten, és szanaszéjjel szálltak, egy szempillantás alatt eltűntek a leány szeme elől.

Azám, csakhogy nem mind a heten! A hetedik vadkacsa szegény ott maradt, mert a szárnya vége a nagy ijedségben beleakadt az egyik halászhálóba, s most ott vergődött szegény pára riadtan, szabadulni próbálva, de hiába, mennél jobban kapálódzott, csak annál inkább belegabalyodott a súlyos kötelekbe.

- Ó te szegény jószág! – kiáltott fel Pirinka szánakozva – Miattam estél csapdába, ki kell hogy szabadítsalak! Ha itt maradsz, hamarosan éhen pusztulsz, vagy a halászok vetnek véget az életednek!

Előlépett hát a nádból, és odament a foglyul esett vadkacsához. Szegény állat a közeledő leánytól csak még jobban megriadt, azt hitte talán, hogy meg akarja ölni, ezért keservesen felkiáltott, és kétségbeesetten vergődni kezdett. Pirinka letérdelt mellé, kedves szavakat duruzsolva nyugtatgatta, miközben a szárnya után nyúlt, és óvatosan, egyenként elkezdte lefejteni a csodaszép tollakról a háló szálait. A madár végre rájött, hogy ez a szelíd leány nem fenyegeti az életét, hanem meg akarja menteni, és lassan megnyugodott, s amikor Pirinka egészen kibogozta őt a hálóból, egy hosszú pillanatra ráemelte fényes, fekete szemének hálás tekintetét, aztán – huss – elszállt, mint a gondolat, mintha ott sem lett volna, ment a társai után.

Pirinka még fel sem ocsúdott, a vadkacsa már el is tűnt a szemei elől. Csak azután vette észre, hogy egy szépséges, szivárványszínű tollacska ott maradt a hálóban. Gondolt egyet Pirinka, felvette a tollacskát, és eltette a pruszlikjába.

Ment hát tovább Pirinka, addig ment, míg a nap delelőre nem hágott az égen, és akkor megpillantott messze bent a tó közepén egy csodálatos, zöld szigetet, azon állott a Vízikirály palotája. Hát az olyan hatalmas volt, hogy Pirinka még innen a partról is jól látta, és úgy ragyogott az egész, olyan fényesen, hogy Pirinka nem is merte sokáig nézni, nehogy belevakuljon a nagy fényességbe.

Hanem jól van, eddig már eljutott Pirinka, de most aztán hogyan jut be a tó közepére a palota szigetére? Körülnézett a leány a parton, nézett jobbra is, balra is, átkutatta a zsombékokat, hátha talál valahol egy csónakot, amit kölcsönkérhet, hogy beevezzen vele a szigetre, de egy fia csónak, nem sok, annyi sem volt a nádasban. Nekibúsult Pirinka: Hát most aztán mit csináljon? Addig-addig búslakodott, sóhajtozott, nézegette a vízen ringatózó nagy tündérrózsákat, míg egyszerre eszébe nem jutott valami. Belegázolt térdig a sekély vízbe, és leszaggatott néhányat a tündérrózsák hatalmas leveleiből; tűt, cérnát kapott, s a levelekből rögvest helyre kis csónakot varrt magának. Még egy evezőt is csinált az utolsó levélből. Azután szépen beleült tündérlevél-csónakjába, és beevezett vele a Vízikirály szigetére.

A szigeten gondosan partra húzta kis csónakját, és kikötötte a nádasban egy kidőlt fatörzshöz, azután nekivágott a palotához vezető útnak. De miféle csodasziget volt ez! Pirinka csak ámult-bámult, annyi szépet látott. Az egész sziget telides-teli volt kicsiny patakokkal, melyeknek a partján hatalmas fűzfák bólogattak, közöttük vízirigók danolásztak, bölömbikák kiáltoztak, és mindent beborított a tündérrózsa csodaszép virága, melyek felett szivárványszínű szitakötők repkedtek. A megannyi kis patak mentén csillogó teknősbékák kis rákokkal játszadoztak, a vízben kagylók mutogatták a gyöngyeiket, és a legszebb színekben pompázó halak fickándoztak a felszín alatt, néha ki-kiugorva a vízből. Pirinka tapsikolt örömében. Hát még mennyi vízimadarat látott! Ahol nem fűzfák álltak, ott nádat lengetett a szél, és benne hol egy kócsag, hol egy gém, hol egy gólya fejét látta felbukkanni Pirinka, és a feje felett ludak és kacsák szálltak.

Ennyi csoda között Pirinka észre sem vette, és máris odaért a Vízikirály palotájához. Jaj, de micsoda ragyogás fogadta itt! Olyan fényesség vette körül, hogy alig látott tőle, s Pirinka most vette csak észre, hogy a legnagyobb fényesség nem is a palotából jön, hanem egy szépséges almafából, amely a palota kertjében állt. Nem védte sem őrség, sem kerítés, és Pirinka szíve nagyot dobbant izgalmában. Mit gondoltok, miért? Hát bizony mert az volt a csudálatos almafa, amelynek a gyümölcse gyógyulást hozna a testvérei számára.

Meglassúdott a lépte Pirinkának, pedig már éppen belépett volna a palotába. Honnan, honnan sem, az jutott eszébe, vajon nem volna-e okosabb most gyorsan beszaladni a fához, leszakajtani a legmagasabb ágán növő gyümölcsét, és elszaladni vele? Körülnézett Pirinka, látta, hogy egyetlen strázsa sem őrizte a csudálatos almafát, gyötrődött is erősen, de aztán, bármennyire is szánta-sajnálta édes fivéreit, nem vitte rá a lélek a lopásra. Nagyot sóhajtott Pirinka. Lesz ami lesz, ő most már becsülettel bemegy a palotába a felséges Vízikirály elé, és tőle kér segítséget!

Így is tett Pirinka. Amint belépett a palotába, már nem vakította többé a nagy fényesség, és jól megnézhetett mindent, de bizony Pirinka nem látta most a csodaszép termeket, nem látott semmit, annyira dobogott a szíve, és csak az édes testvérei jártak a fejében. Két alabárdos strázsa nyomban elébe termett, s amikor Pirinka előadta nekik, mi járatban van, szépen közrefogták, és a Vízikirály színe elé kísérték.

Szegény Pirinka, ó de nagyon félt a királytól! Nem is mert ránézni sem, csak leborult eléje, mélyen meghajolt, elmondta kicsoda-micsoda, és hogy a bátyái érdekében jár közre a felséges Vízikirálynál, azután szívhez szólóan könyörögve kérte, bocsásson meg a bátyáinak, és engedje meg, hogy elvigye nekik a csudálatos almafa legfelső aranyalmáját.

Összeszaladt a Vízikirály szemöldöke a leány szavaira. Ingatta a fejét jobbra-balra, azután így szólt mély, dörgő hangján:

- Ismerem a testvéreidet, leány, jól ismerem, és nem áll szándékomban megkegyelmezni nekik. Gonoszok és szívtelenek voltak, megérdemlik a büntetésüket. Hanem mert olyan szépen kértél engem, és mert nem loptad el a legfelső almát a csudafámról, amikor pedig megtehetted volna, ezért megengedem, hogy megszolgáld azt az almát. Ha három nap alatt kiállod a három próbát, amelyet kiszabok neked, legyen hát, megkapod azt az almát!

Jaj, hogy örvendezett Pirinka szíve, majd kiugrott a helyéről! Köszönte is nagy hálásan a király kegyét, és fogadkozott, hogy kiállja a próbákat, csak szabja ki rá a felséges Vízikirály.

- Jobb is lesz neked, ha kiállod, leány! – felelte erre a király – Mert bizony mondom neked, ha ki nem állod, örök időkre itt maradsz, a szolgálóm leszel, és nem látod többé a testvéreidet! Így is akarod-e még ezt a próbát?

Megszeppent egy kicsit erre Pirinka, de hát nem volt mit tennie. Testvéreit nem hagyhatta cserben, hát bátran igent mondott a Vízikirálynak.

- Jól van hát! – mondta a király – A katonáim elkísérnek a szobádba, s attól fogva nem hagyhatod azt el, amíg én meg nem engedem!

Az alabárdosok azon nyomban elkísérték Pirinkát egy szép kis szobába, s ott azután magára hagyták, hogy itt várja meg az első próba idejét. Ott aztán Pirinka szépen megmosdott, megfésülködött, és megvacsorázott, azután pedig lefeküdt. Szegényke olyan nagyon fáradt volt a hosszú, kimerítő vándorúttól, és az ágyacskája olyan puha és kényelmes volt, hogy éppen csak letette rá a fejét, már el is nyomta az álom.

Arra ébredt, hogy valaki nagyon zörgeti az ablaka üvegét. Éppen esteledett már, Pirinka nem is akart felkelni, de csak zörgött-zörgött az ablaka, hát mégiscsak kikelt puha selyemágyából, és odalépett az ablakhoz. Hát mit látott? Egy ragyogó tollú vadkacsa repkedett az ablaka előtt, az zörgette az ablaktáblát, úgy kérte Pirinkát, hogy eressze be. Kinyitotta hát a leány az ablakot, és bebocsátotta a vadkacsát.

A vadkacsa berepült a szobába, éppen Pirinka elé, leereszkedett szépen, s hát amikor a lábai megérintették a földet, Pirinkának a szeme-szája is elállt a nagy csodálkozástól, mert egyszerre már nem egy vadkacsa állott előtte, hanem egy koronával ékes, daliás ifjú királyfi. Hát még mennyire elcsodálkozott Pirinka, mikor a királyfi meghajolt előtte, és eképpen szólt hozzá:

- Kedves szép Pirinka, megismersz-e engem?

Nézte-nézte Pirinka a királyfit, bele is pirult, mert igen csinos arca volt az ifjúnak, s nagyon megtetszett Pirinkának, de bizony nem talált benne egy csepp ismerőset sem.

Ám a királyfi akkor rámosolygott, és kedvesen feléje nyújtotta a kezét. Pirinka most látta csak meg, hogy a jobb kezén hiányzott neki a kisujjának az utolsó perce.

- A Vízikirály hetedik fia vagyok – mondta az ámuló leánynak. - Én vagyok az a vadkacsa, akit te a halászok hálójából kiszabadítottál! Könnyelműen átrepültünk a fivéreimmel a tó partjára, és látod, bajba keveredtünk. Ha nem te jössz arra, hanem egy halász, már nem lennék az élők sorában. Hat fivérem így is mind ott hagyott, csak te segítettél rajtam. Még így is ott vesztettem egy tollamat, látod-e, azért hiányzik egy perc a kisujjamból!

Pirinka arca felragyogott örömében. Nyomban előhúzta a pruszlikjából azt a tollacskát, amit elrakott a parton.

- Nem veszett az el, mert itt van nálam! – mondta, s azzal átnyújtotta a királyfinak.

Felcsillantak a királyfi szemei, elvette Pirinka szép kezéből a tollat, az ujjára helyezte, azután csak egyet ráfuvintott, és láss csodát! nyomban eltűnt a toll, és visszanőtt a királyfi ujja egészen.

- No szép Pirinka - mondta a királyfi boldogan –, azért mert olyan nagyon jó voltál hozzám, és olyan sokat tettél értem, én most az adósod vagyok! Ha bármiben segíthetek neked, csak szólj, és én megteszem!

Egyszerre eszébe jutott Pirinkának, mit is mondott neki a Vízikirály, s rögtön elpanaszolta a bánatát a királyfinak.

Az meg szépen megsimogatta a leány arcát, és így válaszolt:

- Egyet se félj, Pirinka! Bármilyen feladat elé állít is téged az én atyám, én majd melletted leszek, és segítek neked! Megszabadítjuk a bátyáidat, hiszen megbánták már, amit tettek!

Megvigasztalódott erre Pirinka, mivel a királyfi olyan kedvesen mosolygott reá, és már nem is félt olyan nagyon. Elbúcsúztak egymástól, és Pirinka újra lefeküdt a puha selyemágyba.

Másnap reggel alighogy felkelt, már vitték is rögtön az őrei a király színe elé.

- Hallod-e te leány! – így fogadta a király. - Itt az első feladatod! Eredj ki a tóhoz, és fogj nekem holnap hajnalra egy ezüstpikkelyes, szivárványszínű keszeget! Ha holnap napfelkeltére ide nem hozod nekem, bizony mondom, szolgálóm leszel az idők végezetéig!

Hej, búnak eresztette a fejét Pirinka! Ugyan hogyan is foghatna ő ilyen csuda halat, amikor még a halászáshoz sem ért, s egy közönséges kis kárászt sem tudna fogni? Mármost mi lesz ővele, és mi lesz szegény, elvarázsolt testvéreivel? De azért csak lement a tópartra, ott sétálgatott fel-alá, nézte a vizet nagy keservesen, és csak sóhajtozott szörnyű bánatában, és csendesen sírdogált.

Egyszerre megzirrentek a fűzfák levelei, leszállt mellé egy ragyogó tollú vadkacsa, és máris ott állott mellette a hetedik vadkacsa-királyfi.

- Miért sírsz, miért sóhajtozol, szép Pirinka?

- Hogyne sírnék, hogyne sóhajtoznék én, királyfi! – felelte Pirinka. – Amikor atyád azt a feladatot szabta rám, hogy fogjak neki holnap hajnalra ezüstpikkelyes, szivárványszínű keszeget? Hogy is tudnál segíteni nekem? Én szegény leány, örökké a Vízikirály szolgálója leszek, és szegény bátyáim medvefiak maradnak, míg világ a világ!

Megcirógatta a királyfi Pirinka könnyes arcát, és így felelt:

- Szárítsd fel a könnyeidet, kedves szép Pirinka, és ne sírj! Ezen igazán könnyen segíthetünk! Ismered-e a napkeleti csillagvirágot?

Pirinka bólintott, hisz ismerte ő az erdők-mezők minden virágát, fűszálát.

- No hát, gyűjts akkor belőle egy kötényre valót, és fond meg őket hálónak! – folytatta a királyfi – Azt merítsd a tóba ma éjszaka, s meglásd nyomban akad bele ezüstpikkelyes szivárványos keszeg! Én majd felrepülök, és eltakarom a szárnyaimmal a holdat, nehogy a holdfényben megijedjen a keszeg.

Felderült erre Pirinka szép arca, köszönte nagyon a királyfinak a segítséget, s nyomban neki is állt napkeleti csillagvirágot szedni. Szedte, szedte, míg meg telt a köténykéje, akkor aztán letelepedett vele a vízpartra, s addig-addig fonogatta, míg becsületes kis háló nem sikeredett belőle. Akkorra éppen alászállt a nap a nyugati határon, hát szépen lemerítette a hálóját a vízbe. A hetedik királyfi vadkacsa képében felszállt föléje, és eltakarta szárnyaival a holdfényt, és nem telt bele sok idő, Pirinka kihúzhatta a hálóját, mert bizony ott fickándozott benne a legszebb keszeg, ami a világon volt, minden pikkelye színezüst, és szivárványszínben játszott valamennyi. Kiemelte Pirinka, s vitte hálóstul a szobájába.

Másnap reggel boldogan terítette a keszeget a Vízikirály lábai elé.

Összehúzta a szemöldökét a király, húzta-húzogatta, nézte a keszeget jobbról is, balról is, de bizony nem lehetett egy szava sem, Pirinka szóról-szóra teljesítette a feladatot.

- Mondd csak, te leány, kitől tanultad, hogy csillagvirágból fonjad a hálódat? – kérdezte a király gyanakodva.

Pirinka csak lesütötte a szemét, és szerényen azt felelte:

- Szegény leány vagyok, felség, erdők-mezők virága volt a tanítóm!

Hitte is, nem is a király ezt a magyarázatot, de inkább nem szólt semmit.

- Jól van hát, ha ilyen ügyes vagy, akkor nem lesz nehéz teljesíteni a következő feladatodat sem! Eredj a rétre, és fogj nekem aranytollú, szivárványszínű nádirigót! Ha holnap napfelkeltére ide nem hozod nekem, bizony mondom, szolgálóm maradsz örökkön-örökké!

Megint elbúsult szegény Pirinka, ment ki a rétre, de igen nagyon sóhajtozott, és megeredtek a könnyei. Hiszen hogyan is foghatna ő aranytollú, szivárványos nádirigót? Szegény, egyszerű leány ő, nem ért a madárfogáshoz. Mi lesz most már vele, meg a testvéreivel? Maradhat a Vízikirály szolgálójának, és a fivérei sosem szabadulnak meg!

Ahogy így búslakodott és sírdogált, megint csak megrezzentek a fűzfák, és leszállt melléje a hetedik vadkacsafivér, és amint földet ért, emberi alakot öltött.

- Miért sírsz, miért rísz ilyen nagyon, szép Pirinka? – kérdezte a leányt kedvesen.

- Hogyne sírnék, hogyne rínék, kedves jó királyfi, ha a te atyád ezúttal azt kívánja, fogjak neki aranytollú, szivárványszínű nádirigót? Én szegény, szerencsétlen leány, mégsem szabadulok innen soha!

Rámosolygott a királyfi Pirinkára, és megsimogatta az arcát.

- Ezért ugyan ne sírj, édes szép Pirinka! Ezen könnyen segíthetünk! Ismered-e a napnyugati harangvirágot? – kérdezte kedvesen, és amikor Pirinka bólintott egyet úgy folytatta. – Nohát, szedj csak össze belőle egy köténykével, fond meg őket hálóak, s azt feszítsd ki a nádasban ma éjszaka! Meglásd, nem marad üresen! Én majd felrepülök a fejed fölé, és szárnyaimmal eltakarom a holdat, nehogy megijedjen a holdfényben a rigó!

Hej, de boldogan köszönte Pirinka a királyfi segítségét! Egykettőre felvidult, és ment is sietve, hogy harangvirágot szedjen. Össze is gyűjtött egy kötényre valót, tele volt az öle virággal, azután leült a fűbe, és megfonta szépen az összeset, míg helyre kis háló nem lett belőlük. Akkor aztán, szót fogadva a királyfi tanácsának, kifeszítette a nádasban, mert már éppen ráesteledett. A hetedik vadkacsa-királyfi felrepült magasan a feje fölé, hogy eltakarja szárnyával a holdfényt. Nem is kellett sokáig várnia Pirinkának! Egyszerre csak azt látta, hogy egy gyönyörűséges szép madár vergődik a hálójában. Színarany volt minden tolla, és szivárványszínben tündökölt. Pirinka nyomban kiszabadította a hálóból szép gyengéden, és vitte magával a szobájába.

Másnap reggel a két tenyerében vitte az aranyrigót a király színe elé.

Nézegette a király a nádirigót, nézegette, de hát ugyan nézegethette, mert minden egyes tollában megfelelt az a feltételnek. Kénytelen volt beismerni a Vízikirály, hogy Pirinka ezt a feladatot is teljesítette.

- Ugyan áruld el, te lány, hol tanultad, hogy napnyugati harangvirágból szőtt hálóval fogd a nádirigót? – kérdezte gyanakodva.

Pirinka szerényen meghajtotta a fejét, úgy válaszolt:

- Szegény leány vagyok, felség, erdők-mezők virágai az én tanítóim!

Hitte is, nem is a király, de hát mit tehetett volna? Pirinka ezt a próbát is kiállta. Nagy töprengésbe kezdett hát a Vízikirály, gondolkodott, gondolkodott, végül csak annyit mondott a leánynak:

- Gyere ki napszállatkor a palota kertjébe, majd ott megtudod az utolsó feladatodat!

Most ijedt ám csak meg igazán Pirinka! Elsápadt az arca. Mert eddig, jól van, segített neki a királyfi, de most ugyan mit segíthet, hogy még maga sem tudja, mi lesz a feladata? S a királyfi segítsége nélkül eddig sem jutott volna semmire. Mégsem szabadulhat hát sem ő, sem a testvérei! Igaza volt a bátyáinak, itt marad ezután mindörökre, szomorú rabságban, és soha többé nem láthatja viszont szeretett fivéreit! Annyira elbúsult, hogy miután a két strázsa felkísérte őt a szobájába, leült az ágyára, és megeredtek a könnyei, és csak zokogott, zokogott megállíthatatlanul.

Ott zokogott keservesen, mikor egyszercsak berepült hozzá a vadkacsa-királyfi, és leszállt elé a szobában. Felvette az emberi alakját, és letérdelt a zokogó leány előtt, úgy fogta meg könnytől nedves kis kezeit.

- Mi baj, mi bánt, miért zokogsz ilyen keservesen, édes szép Pirinka?

Feltekintett Pirinka a királyfira, de csak folytak az arcán a könnyek, úgy válaszolt.

- Ó, jaj nekünk, kedves jó királyfi! Most már te sem segíthetsz rajtam! Hiába volt minden szenvedésem, nem válthatom meg a fivéreimet, és magam is szegény rab leszek az idők végezetéig!

- De hát mit kíván tőled az én atyám, hogy így nekikeseredtél? – kérdezte a királyfi ijedten, s Pirinka erre nagy zokogva bevallotta, hogy még maga sem tudja, mi lesz a feladata, és nem is tudja meg, csak amikor már meg kell tennie.

Megcsóválta a fejét a királyfi nagy gondterhelten, és bizony most neki is komor maradt az arca, és nem mondta Pirinkának, hogy egyet se sírjon, hanem csak járkált fel-alá.

- Ez bizony elég nehéz lesz! – mondta Pirinkának – Hanem azért mégse félj olyan nagyon, szép Pirinka! Atyámtól tudom, hogy ott leszünk ma este a próbádon valamennyien, én is és a hat fivérem is, vadkacsa alakjában. Neked csak arra legyen gondod, hogy engem felismerj a bátyáim közül, s akkor én segítek neked, bármi lesz is a feladatod! Bízzál, szép Pirinka, s meglátod, megmenekülsz te is, és a testvéreid is! Ha pedig nem sikerül, hát még mindig elszökhetünk együtt, mert én már csak teveled akarok élni ezután! S aztán majdcsak kitalálunk valamit, hogy megmentsük a fivéreidet is!

Felragyogott erre Pirinka szépséges arca, hiszen ő is eldöntötte már, hogy vagy a királyfié lesz, vagy senki másé! Fel is száradtak rögtön a könnyei, épp csak egy kicsit szipogott még, és rámosolygott bátran a királyfira.

- Jól nézz majd meg bennünket, édes szép Pirinka, és amelyik vadkacsának aranycsillám van a bal szárnya tollában, az leszek én!

Ennyit mondott még a királyfi, azután vadkacsává változott, fordult egyet-kettőt, hogy Pirinka jól megnézhesse, majd kiröppent az ablakon, és eltűnt.

Szép Pirinka hát reménykedve várta a napszállatot, akkor aztán szépen rendbe szedte magát, megmosakodott, megfésülködött, és lesétált a palota kertjébe, egyenesen a csudálatos almafa elé. Ott már várt reá a Vízikirály, és ahogyan a királyfi ígérte, ott volt mind a hét vadkacsafivér, ott ültek a fűben a fa alatt. Pirinka jól látta mindannyiukat, mert a csudálatos almafa nappali fénnyel ragyogta be az egész palotakertet. Pirinka szépen odament a királyhoz, mélyen meghajolt előtte, aztán várta a feladatát.

- Jól figyelj rám, te leány! – szólította meg szigorúan a király – Két próbámat már kiálltad, ezért hát megkaphatod a csudafám legfelső almáját, azonban magadnak kell érte menned az egyik fiammal. Ez lesz a harmadik próbád!

S azzal rámutatott a hét ragyogó tollú vadkacsára.

- Látod, ezek itt az én fiaim! Választanod kell egyet közülük, és ha már választottál, arra az egy fiamra rá kell bíznod az életedet! Kapaszkodj bele a farkába, azután ha felszáll veled, már csak rajta múlik, hogy felvisz-e téged a csuda-almafa tetejére, vagy leejt téged a hátáról, és akkor bizony szörnyethalsz!

Megsápadt egy kicsit Pirinka, ahogy ezt hallotta. Nem azért, mert nem bízott az ő királyfijában, ó dehogy! Hiszen tudta, hogy soha nem vetné le őt a hátáról, még ha belepusztulna is. És nem is azért, mert nem tudta, melyik vadkacsa az ő királyfija, hiszen megismerte ő rögtön, nem kellett oda aranycsillám sem a királyfi bal szárnyában, mert nyomban felismerte abból, ahogyan nézett rá azzal a kedves, fekete szemével. Csak attól félt Pirinka, de attól nagyon, hogy túl nehéz lesz a királyfinak, nem bírja el őt a fa tetejéig, s akkor lezuhannak, és nyakukat szegik mind a ketten. Mégsem volt mit tenniük. Pirinka meghajolt még egyszer a felséges Vízikirály előtt, aztán gondolkodás nélkül odalépett az ő királyfijához, a hetedik vadkacsa-testvérhez, édes-kérlelően a szemébe nézett, azután pedig nagyot fohászkodva belekapaszkodott a vadkacsa farka tollába.

Abban a percben meglódult vele a világ. A vadkacsa felreppent, és vitte magával Pirinkát, de hogyan vitte! Olyan szelíden, óvatosan, s úgy vigyázott rá, hogy le ne ejtse, mintha bizony Pirinka üvegből lett volna! Körbe-karikába kerülgetve a fát szálltak egyre felfelé, és ha Pirinka ki merte volna nyitni a szemeit, amelyeket félelmében szorosra zárt, akkor sem látott volna sokat, olyan fényesen ragyogott a csudafa minden levele. Csak egyszer billent meg a vadkacsa Pirinkával, és a leánynak ugrándozott a szíve rémületében, annyira féltette mindkettejüket, de aztán a vadkacsa visszanyerte az egyensúlyát, és felszállt vele, egészen a fa legtetejére. Akkor a vadkacsa kettőt kiáltott, innen tudta Pirinka, hogy megérkeztek.

Pirinka óvatosan kinyitotta a szemeit, és pislogott egy kicsit, hogy szokja ezt a nagy fényességet, ami körülvette. A nagy ragyogásban nagy nehezen meglátta végre a legfelső ág legfelső aranyalmáját, kinyújtotta érte a kezét, és egy mozdulattal leszakajtotta. A vadkacsa abban a minutában megindult vele lefelé, és Pirinka érezte, hogy reszket szegény az erőlködéstől, de meg sem ingott egy pillanatra sem, míg le nem vitte Pirinkát biztonságban a földre.

Pirinka pedig letérdelt szépen a Vízikirály elé, és felmutatta neki az aranyalmát.

A Vízikirálynak elállt szeme-szája, úgy bámult le hol a leányra, hol a hetedik fiára, aki levetette magáról a vadkacsa-alakját, és egyszeriben ő is odatérdelt Pirinka mellett felséges atyja elé, úgy nézett fel rá kérlelőn.

Akkor aztán kiszakadt a nevetés a Vízikirályból. Olyan nagyon hahotázott, hogy rengett belé az egész sziget, ő meg a könnyeit törölgette nagy nevettében.

- No te leány! Vitézül megálltad a helyed, annyi bizonyos, még ha segítséggel is, mert most már tudom, ki volt a te tanítód, nem a mezők virágai! – mondta a király nevetve – Jól van hát, a kedvetekért megbocsátok a fivéreidnek! Megbűnhődtek úgyis már a vétkükért. Tiéd az alma, viheted, és viheted vele a fiamat is! Hiszen látom, hogy ti már úgyis egymásra találtatok! Legyetek boldogok! És hogy lásd, nem haragszom rátok, nászajándékot is adok nektek: ha a fivéreid ettek az aranyalmából, csak hajítsd hátra a csutkát a vállad felett, meglátod, mi fog történni!

Ó, de boldog volt egyszerre Pirinka! Felugrott menten, de felugrott ám a királyfi is, és ölelték-csókolták egymást nagy örömükben, azután megölelték volna a királyt is, ha hagyta volna. De az csak suhintott egyet a levegőbe, és egyszerre ott termett előttük egy gyöngyökkel ékes, kagylókból rakott szép hintó, ami elé fehér kócsagok voltak fogva, abba szállt be a királyfi Pirinkával, és a kócsagok már vitték is őket az égi hintóban Pirinka fivéreinek kunyhójába.

Szegény medvefiak már éppen azon voltak, hogy az ő édes húguk már biztosan odaveszett, és egész nap csak őt gyászolták keserves sírással, amikor egyszerre leereszkedett elébük a kócsaghintó, és kiugrott belőle Pirinka és a királyfi. Volt is nagy öröm! Sírva ölelgették mindhárman az ő édes kis húgukat, akit már halottnak véltek, és nem győzték a bocsánatát kérni, hogy ilyen nagy veszedelembe kellett értük mennie. Hát még milyen nagyon megörültek, amikor Pirinka átnyújtotta nekik az aranyalmát!

Rögtön el is osztották testvériesen, ettek belőle mind a hárman, és abban a szempillantásban le is foszlott róluk a loncsos medvebunda, és ott ált a három deli szép legény a testvérhúguk előtt. Akkor aztán Pirinka szépen elmesélt mindent, a fivérek pedig sorban megölelték a királyfit is nagy-nagy szeretettel, megköszönve neki, hogy megsegítette bajában az ő kishúgukat.

Pirinkának akkor végre eszébe jutott, mivel bocsátotta útjukra őket a Vízikirály, kapta hát az aranyalma csutkáját, és áthajította a válla felett. Hát uramfia, ahogy a csudálatos almacsutka földet ért, azon a helyen rögvest megreszketett a föld, és egyszerre egy gyönyörűséges üvegpalota nőtt ki a helyén a földből, de olyan szép, hogy káprázott belé a szemük. Csupa-csupa tündöklő kristály volt annak minden fala, ezer és egy kicsi tornyocska, bástya és cifra erkély díszítette, és legalább akkora volt, mint a Vízikirályé, ha ugyan nem nagyobb.

Be is költöztek rögvest mindahányan. A királyfi nyomban felségül vette az ő Pirinkáját, és idővel a három fivér is talált magának becsületes, derék feleséget, és ott éltek aztán az üvegpalotában mindnyájan békében, boldogságban, amíg csak meg nem haltak.