A világlátott kiscsikó

A Miska bácsinál, a faluszéli házban, lakott egy kiscsikó. Bolondos kis jószág volt, amilyenek a kiscsikók szoktak lenni általában. Naphosszat csak ugrándozott, rugdalózott meg szaladgált a baromfiudvarban, ijesztgette a libákat, rányihogott a malacokra, meg fogócskát játszott a Zsömle kutyával. Szegény Zsömle félt is tőle, nehogy egyszer a nagy játékban véletlenül fejbe találja kólintani a patájával, mert akkor aztán nőtt volna jó nagy púp szegény Zsömle kobakján. A Cilu cica sem mert a közelébe menni, féltette a tarka farkát a kiscsikótól.

Mikor a Miska bácsi elszekerezett otthonról a rétre, akkor a Rozi néni etette a kis jószágot. A kiscsikó az orrával bökdöste a kötényét finom falatokért, valahányszor Rozi néni átment a baromfiudvaron. Az meg csak meglegyintette az orrát.

- Eredj már, te zsivány!

De azért mégis mindig adott neki valami kis csemegét, vagy egy almát, vagy egy fej karalábét is az abrak mellé.

De szerette, kényeztette, répával etette a két gyerek, a Jancsi meg kishúga, a kis Zsuzsika is. Jó dolga volt a kiscsikónak, a császárnak se lehetett jobb dolga a saját palotájában.

Egyik nap, mikor Miska bácsi befogta a lovát a szekér elé, hogy behordja a szénát a kaszálóról, nyitva felejtette a nagy kaput maga mögött. Rozi néni sem vette észre, hogy a kapu nyitva maradt. Se a Jancsi, se a kis Zsuzsika, de bezzeg észrevette a kiscsikó! Amúgy is nyughatatlan volt már, kedve lett volna világot látni. Több se kellett neki: uccu, ki a világba! Hiába ugatott neki a Zsömle kutya, hiába integetett a háztetőről tarka farkával a Cilu cica. Megszökött.

Egy ugrással kint is volt az utcán. Jó nagy por volt odakint, mert bizony régen esett már az eső, a békák is csak a kútban kuruttyoltak, mert melegük volt a napon. A kiscsikó ide-oda szaladgált, le-leharapott egy falatot az útszéli fűből, felugrasztotta a szöcskéket az árokparton nyíló pitypangok és katángkórók közül, így táncolt végig az úton, míg ki nem kanyarodott a faluból a rétre.

Ott megállt, és csak bámult.

Uramfia, mekkora udvar! Mert a kiscsikó elsőre udvarnak nézte a rétet, hiszen sosem látott még ehhez hasonlót. Itt lehet aztán fogócskázni!

Nem is töprengett sokat. Isten neki, bele a rétbe! Vágtatott fel és alá, aztán vissza, aztán meg körbe, és közben nagyokat nyihogott örömében. Akkorát trappolt, hogy a csalitosban hűsölő nyulak ijedtükben azt sem tudták, hová ugorjanak, még a lábuk is összeakadt a nagy menekülésben.

A kiscsikó addig szaladgált, míg teljesen ki nem fulladt, akkor aztán megállt, hogy jól kiszuszogja magát, és mert megéhezett, lehajolt, és megszaglászta a vadvirágokat meg a füveket, mit lehet itt megenni. Bele is falatozott a rétbe jóízűen.

Mikor jóllakott, tovább indult a kocsiúton. Amerre ment, mindenhol felugráltak a szöcskék, a kiscsikó meg játékosan utánuk kapott.

A kocsiút kikanyarodott a patakpartra. A patak halkan csörgedezve folydogált, a partján fűzfabokrok és sárga vízililiomok nőttek. Ilyet se látott még a kiscsikó.

- Nahát! Itató!

Odatrappolt, és mert megszomjazott az ebéd után, jót szürcsölt a vízből.

Amíg ivott, egy nagy kék szitakötő ült le az orra elé egy lapulevélre. A kiscsikó úgy megdöbbent, hogy levegőt venni is elfelejtett. Milyen gyönyörű jószág! Csak úgy szikrázott, sziporkázott a szárnya! A kiscsikó ámulva nézte a csillogó kék szárnyakat, de izgalmában olyan közel dugta az orrát, hogy a szitakötő megérezte a szuszogását, és fellibbent.

- Na! Ne menj el!

Ugrott egyet, és szaladni kezdett a szitakötő után.

A szitakötő tovább repdesett, fogócskázásba kezdett egy másik szitakötővel, a kiscsikó meg követte őket nagy ugrándozva. A vízililiomok tövében ülő békák nem győztek menekülni előle, gyorsan lebuktak a vízbe a békalencse alá, mielőtt a kiscsikó véletlenül megtaposná a lábukat.

A szitakötők végül elrepültek, a kiscsikó meg tovább ugrándozott a kocsiúton.

Eltrappolt a bodzabokrok mellett, és mecsípdeste a levelüket, csak úgy játékból. De meg is ijedt ám, mikor a bodzabokorban felkiáltott valami, és hangos szárnycsapkodással egy nagy madár röppent fel belőle.

- Ka-kat! Ka-kat! – kiabálta a fácán.

A kiscsikó majd szörnyethalt ijedtében, csak akkor nyugodott meg, amikor látta, hogy a madár elrepült. Sohasem látott még fácánt.

- Nahát, mekkora tarka tyúk! És hogy repül!

Szeretett volna fogócskázni vele, de a fácán már messze járt, úgyhogy a kiscsikó is tovább indult.

Addig ugrabugrált, míg kijutott a birkalegelőre. A birkanyáj éppen ott hűsölt a nagy nyárfák árnyékában, a birkák lustán bégetve legelésztek. A juhász ott aludt mellettük egy szénaboglya tövében, mellette lógatta a nyelvét a kis fekte pulikutya, a Betyár.

Hej, de megörült a kiscsikó a társaságnak! Úgyis unta már magát egyedül, most legalább lesz kivel játszani.

Kapta magát, és nagy ugrálva, bolondozva bevágtatott a birkák közé.

A birkák úgy megijedtek, hogy szanaszéjjel ugrottak rémületükben. De bezzeg felugrott rögtön a Betyár kutya, és mérgesen ugatott szegény kiscsikóra. Hogyne ugatott volna, hiszen a szétkergetett birkákat most mind neki kell újra összeterelni.

A nagy ribillióra felébredt a juhász is. Mindjárt meglátta a bűnöst, rázta is felé a botját mérgesen.

- Ej, te bitang! Hát honnan szöktél? Nem szégyelled magad? Na megállj csak, majd lesz neked nemulass!

A kiscsikó bizony nem várta meg, hogy legyen neki nemulass, azt se várta meg, hogy a juhász utolérje a bottal, hanem uccu neki, eliramodott a kaszáló irányába.

Futott, szaladt a kiscsikó, amíg a Betyár kutya ugatását már nem hallotta maga mögött. Akkor egy kicsit meglassúdott, és poroszkálva ment tovább.

Az árokparton margaréták bólogattak, de a kaszáló már üres volt: szép rendben lekaszálta róla a füvet Miska bácsi, a megszáradt szénát összehúzogatta, kazalba rakta, és most hányta föl nagy vasvillával a friss szénát a szekérre. A kiscsikó megismerte a mamáját a Miska bácsi szekere elé fogva, megismerte a gazdáját is, nagyon megörült nekik, és ment nagy büszkén, hogy üdvözölje őket.

De bezzeg behúzta a nyakát, mikor a Miska bácsi ahelyett, hogy megvakargatta volna a nyakát, hogy megdicsérje, inkább földhöz vágta a kalapját.

 - Hej, te zsivány! Te betyár! Hát hogy kerülsz te ide?

A kiscsikó ijedten körülnézett, mert azt hitte, Miska bácsi a juhász Betyár kutyáját hívja, hogy megugassa. Nem tudta, hogy most neki mondják, hogy betyár.

De Miska bácsi sem szidta sokáig az elbitangolt kiscsikót. Szidta inkább saját magát, hiszen biztos ő hagyta nyitva a nagykaput, hogy ez a kis csavargó kiszökhetett rajta.

- Na, gyere, te világlátott!

Megpaskolta a kiscsikó nyakát, megkínálta friss szénával, aztán bekötötte a szekér mellé, és együtt szépen hazaszekereztek.

Otthon a Rozi néni, a Jancsi, meg a kis Zsuzsika már nem tudtak hova lenni a nagy izgalomtól, hogy mi van a kiscsikóval. Meg is örültek neki, mikor a Miska bácsi meghozta épen, egészségben. Azért megdorgálták, hogy máskor ilyet ne csináljon, de hamar megbocsátottak neki, és vigasztalásul megetették ropogós, édes almával.