Marculábi a jégen

Beköszöntött a tél.

Hóval, hideggel jött, az ablakokon jégvirágok nőttek, havazott, aztán elállt megint, és újra csak havazott. A hidegben előkerültek a szekrényekből a jó meleg sapkák és bundácskák, elővették a csizmákat is. A gyerekek rikongatva hógolyóztak iskolába menet, és addig nyaggatták a szüleiket, míg azok elő nem vették a csűrből, fészerből, odú mélyéről a szánkókat. Hamarosan minden kertkapu, minden barlang előtt vidám hóemberek nőttek ki a földből. Hósünök, hónyuszik, hóegerek integettek úton-útfélen, és volt ott még egy óriási hóborz is. Csíkmakk építette Jávorkának az öcsikéjével meg a cimboráival. Szénből még fekete arcot is rajzolt neki, hogy még inkább hasonlítson Jávorkára.

Marculábi is lesepregette a havat a házikója előtti vastag faágról, ahonnan a kötéllétra lógott a vendégeinek, hogy azok is fel tudjanak mászni hozzá. Letakarította az ereszt is, az ablakpárkányra meg épített egy szundikáló hócicát.

Aztán egy szép téli reggelen vastag jégpáncélt öltött magára a tó. Az ifjú mókuspár, Levetke és Fülebojtos felváltva ugrálta végig a házak tetejét a nagy hírrel.

- Befagyott a tó! Halljátok, halljátok! Gyertek a tóra!

Délre már nem volt olyan állat a környéken, aki ne hallotta volna, hogy megnyitott a tavi korcsolyapálya. Kicsi és nagy ott nyüzsgött a tóparton, korcsolyát kötöttek a lábukra, és egymás után csúsztak ki a jégre. A kicsik viháncoltak, a nagyobbak ugrándoztak, és még a felnőttek is táncra perdültek örömükben.

A rókatestvérek, Ciróka és Maróka, egymásba karolva, kecsesen köröztek a tavon. Egérék nyolc virgonc kölyke egymást ugratta, taszigálta, nagyokat sikongatva kergetőztek, és azt sem bánták, ha gyakran fenékre ültek. Rimberumba, a báránytáncosnő, gyönyörű piruetteket mutatott be Ficerke kutyussal együtt. Fürgefül nyuszi és a süncsalád ámulva tapsolták meg őket. A nyuszi fülén puha, meleg fülvédő piroslott, hogy ne csípje meg a hideg, Szúrkevétől kapta ajándékba. Még Zsúp, az öreg teknős is kitotyogott a tóhoz Jávorka karjára támaszkodva. Neki nem kellett korcsolya: teknőjével hanyatt feküdt a jégre, és abban himbálózott, mint egy nagy hintaszékben. Csak Rútnyak, a pulyka kötözködött és lökdösődött mindenkivel. Ki is tiltották a jégről. Mindjárt megígérte, hogy ezután jól viselkedik.

Az öreg, mogorva Láplevél nádfedeles kunyhóját megnyitották a csúszkálóknak. Cikkcakk vette birtokba, onnan osztogatta a finom, forró fahéjas kakaót meg mézes teát, de volt lekváros kalács és csokoládés kuglóf is. Vaddisznóék sütötték, Somorka mama maga hozta ki egy nagy kosárban, épp előtte vették ki a kemencéből, még gőzölgött mind.

Marculábi is ott csúszkált a többiekkel. Vastag sálat tekert a nyakára, csizmát is húzott, de kabátra nem volt szüksége, csak egy kardigánt vett fel: télire jó vastagra nőtt rajta a cicabunda. Jégfogócskát játszott a sünikkel meg a vadmalacokkal, aztán Murvaláb, a vakond kihívta versenyt csúszni. Mikor elfáradtak, kifutottak a csőszkunyhóhoz, hogy kérjenek Cikkcakktól egy bögre kakaót.

A kandúrka épp az utolsó cseppeket nyalogatta le a bajuszáról, amikor hangos sóhajtozást hallott valahonnan. Igen bánatos sóhajtozás volt, mintha valaki nagyon szomorú lett volna. Marculábi visszaadta Cikkcakknak a bögrét, és elindult, hogy megkeresse, ki sóhajtozik.

A kunyhó mellett, a nádak között állt a deszkastég. Ez volt Őrláb horgászhelye, nyáron itt szokott a gólya álldogálni, innen fogta ki a vacsoráját a tóból. Most Őrláb is ott csúszkált a jégen a többiekkel, mégis innen jött a hüppögés meg sóhajtozás. Marculábi közelebb óvakodott.

A stégen egy bundás kis mókus ült, és vágyakozva nézte a vidám korcsolyázókat. Gombocska volt az, Levetke kisöccse.

Marculábi odament hozzá, és melléje telepedett.

- Szervusz, Gombocska! Hát te miért nem csúszkálsz a többiekkel?

Gombocska egy óriási könnycseppet dörgölt szét az arcán.

- Nem lehet – szipogta bánatosan, és megmutatta Marculábinak a vastagon bebugyolált bal lábát. - Elestem tegnap a házunk előtt, és eltörtem a lábam. Éjcsőr bácsi sínbe tette, de nem szabad mozgatnom, amíg újra össze nem forr. Levetke kihozott a tóhoz, de ő elment korcsolyázni. Nekem meg nem lehet.

És megint hatalmasat sóhajtott.

- Ne búsulj, Gombocska! - próbálta vigasztalni Marculábi. - A jég még sokáig ott lesz, és meglásd, hamar összeforr a lábad!

- Tudom – sóhajtotta bánatosan Gombocska.

Hiszen tudta Marculábi, mi fáj a kis mókusnak. Hiába mehet pár nap múlva ő is korcsolyázni, most mégis egyedül üldögélt a parton, míg a többiek odakint csúszkáltak és nevettek.

- Hm, hm – mondta, és megvakarta a füle tövét. Többet nem mondott, de amikor visszament a jégre, nem állt be újra játszani, pedig Csíkmakk és Borzonka már keresték.

Amikor megtalálták, a kandúrka éppen Dáridobbal, a hóddal súgott-búgott nagy titokzatosan, a fejüket összedugva.

- Marculábi, gyere játszani! - hívták a vadmalacok.

- Talán majd később – felelte Marculábi, és Dáridobbal együtt lementek a jégről.

- Már mentek is? - kérdezte csalódottan Fürgefül és Ficerke, mikor elmentek mellettük.

- Van egy kis dolgom – felelte Marculábi. - De nemsokára visszajövünk!

Ficerke vállat vont, és Fürgefüllel belefogtak egy újabb körbe.

Marculábi és Dáridob átballagtak az erdőn. Egészen a hódvárig mentek, le a patakhoz, ahol a hódok kis tavacskát duzzasztottak belőle. Dáridob bebújt az ajtón, Marculábival a nyomában, és mindketten eltűntek az ácsműhelyben. Ha nem csúszkált volna mindenki a tavon, valaki biztosan felfülelt volna arra a nagy kopácsolásra, fúrás-faragás hangjaira, ami ezután kiszűrődött a műhelyből.

Amikor előbukkantak, mindketten elégedetten mosolyogtak, és Marculábi valami fura dolgot cipelt a kezében. A titokzatos holmival visszaindultak a tóra.

A jégen akkora volt a jókedv, hogy a korcsolyázók először észre sem vették Marculábit meg Dáridobot a furcsa micsodával. A kandúrka nem is ment vissza közéjük, ehelyett egyenesen a stégen búslakodó Gombocskához sétált, és letette eléje a micsodát.

- Ez a tiéd!

Gombocska úgy meglepődött, hogy még sírni is elfelejtett. Csak pislogott Marculábiról Dáridobra, Dáridobról Marculábira, és még jobban bámulta az ismeretlen szerkentyűt. Szék formájú volt, de lábak helyett két kecses szánkótalp volt rajta, és egy nagy fogantyú meredezett a háttámláján.

- Mi ez? - kérdezte ámuldozva.

- Ez egy korcsolyaszék! - felelte Dáridob büszkén. - Vagy más néven fakutya. Már meg ne sértődj ezen, kedves Ficerke – tette hozzá a kutyus felé fordulva. Mert akkor már ott tömörült körülöttük majd az összes korcsolyázó nép, és mind a furcsa, ismeretlen tárgyat leste kíváncsiskodva. Lökdösődtek, kérdezősködtek, és mindenki közelebbről akarta látni a fakutyát.

- És mire való? - suttogta Gombocska reménykedve.

Marculábi elmosolyodott.

- Arra, hogy ebben ülve tudjon korcsolyázni  az, akinek esetleg el van törve a lába – dorombolta.

- Marculábi ötlete volt! - tette hozzá Dáridob gyorsan, mert azt akarta, hogy a kandúrkát dicsérjék.

A kis mókus szeme felcsillant az örömtől.

- Kipróbálhatom?

- Hát persze! - felelte Marculábi. - Hiszen mondtam, hogy neked hoztuk!

Levetke és Fülebojtos mindjárt ott termettek, és ügyesen beleemelték Gombocskát a fakutyába. Gombocska izgatottan mocorgott, és a farkát gyűrögette, hogy elférjen a korcsolyaszékben, de az olyan kényelmesre volt megesztergálva, hogy bőven akadt benne hely egy kis mókus bojtos farkának is. Gombocska csak maga köré tekerte, mint egy takarót, miközben a nővére és Fülebojtos szép óvatosan a jégre tették.

Az első csúszás mindjárt csodásan sikerült. Gombocska messze beszánkázott a tóra a fakutyával. A vadmalacok hangos hurrázással utánacsúsztak, hogy leelőzzék, de nem sikerült nekik, mert a fakutya sokkal gyorsabb volt náluk. Akkora ricsajt csaptak, hogy a hangjukra még az is felfigyelt, aki eddig nem vette volna észre, micsoda új móka készülődik itt.

- Hajrá! Toljuk meg Gombocskát! - vezényelte Marculábi vidáman.

Egyszeriben mindenkinek az lett a vágya, hogy a közelébe kerülhessen a korcsolyaszéknek, és tolhassa egy kicsit. Olyan tülekedés volt, hogy végül sorba kellett állniuk, hogy senki ne maradhasson ki a játékból. Gombocskának csak úgy ragyogtak a szemei a büszkeségtől, hogy itt érte versenyeznek.

Amikor már mindenki sorra került (Levetke kétszer is, de senki nem haragudott rá ezért, hiszen mégiscsak Gombocska testvére), Marculábinak remek ötlete támadt.

- Toljuk együtt!

Nosza, ez volt ám a csakugyan jó móka! Marculábi mindjárt be is állt a fogantyú mögé. Levetke és Fülebojtos beléje kapaszkodtak, Fülebojtos farkába Csíkmakk fogódzott, Csíkmakkéba Borzonka, Borzonka kapucniját Fürgefül markolta, a nyuszi mögött a róka testvérek álltak, mögöttük Ficerke, és sorban mind, aki csak kint volt a jégen. Olyan hosszú sort alkottak, hogy kiért egészen a csőszkunyhóig. Cikkcakk mindjárt kedvet is kapott a játékhoz, kiugrott a pult mögül, és ő is beállt a sorba utolsónak.

Kígyózott, kanyargott a hosszú sor, ahogy Marculábi vezette a menetet, amerre Gombocska a székéből vezényelte neki. Először betekeredtek, aztán kitekeredtek, és végighullámoztak a nádas mentén a tó körül. Csuda jó volt!

Csak akkor hagyták abba, amikor lassan rájuk esteledett. De még akkor is a fakutyáról meg a nagy csúszkálásról beszélgettek, mikor lecsatolták a korcsolyákat a csizmákról, bakancsokról, és mindenki elindult a saját házikója, barlangja, kunyhója felé. A tó kiürült, bezárt a csőszkunyhó is, hogy Láplevél is aludni térhessen. Majd holnap újra kinyit a kakaóbüfé. Somorkától külön is elköszöntek a korcsolyázók, és a lelkére kötötték, hogy hozzon holnap is a finom kakaós kalácsból.

Ficerke és Marculábi együtt ballagtak a kutyus háza előtt álló nagy diófáig. Egy kicsit még álldogáltak a kerítés előtt, és nézték a csillagokat, mielőtt elköszöntek volna egymástól.

- Szép nap volt – mondta Ficerke.

- Igen – felelte Marculábi.

- Nézd, megint esik a hó! Reggelre kövérek lesznek a hóemberek!

Tényleg esni kezdett. Lassan hullongáztak rájuk a pelyhek. A kandúrka elbúcsúzott Ficerkétől, és ügyesen felmászott a diófára.

Odabent leült az ágyára, és mielőtt lefeküdt volna, onnan nézte, hogyan hízik egyre nagyobbra az ablakpárkányán a hócica.