Béka Berci

Béka Berci, a kis mocsári béka gyerek, egy szép tavaszi reggelen a nádasban üldögélt a tavacska szélén, egy kövér lapulevélen, és a felhőket bámulta. A nap ragyogóan sütött, a legyek és a muslincák élénken karikáztak a sárga tavirózsák felett, tisztes távolban a lustán nyújtózkodó Bercitől. Fölösleges volt annyira félniük a békagyerektől, mert Berci most nem volt éhes, de hát a muslincák nem tudhatták, hogy felkelés után rögtön befalt egy teljes tányér légypörköltet, és most csak úgy dagadozott a pocakja.

- Aztán vigyázz magadra, kisfiam! Ne kóborolj el túl messzire a tótól! Ha úszni mész, ne merülj le túl mélyre! És ne…

- Tudom, mama! – szakította félbe Berci a békamama aggodalmaskodását, amikor a reggeli után elkéretőzött tőle játszani a nádasba. – Ne másszak fel a fűzfára, nem vagyok én levelibéka!

Békamama megráncolta a homlokát a szemtelen válaszra, de nem legyintette pofon Bercit. Berci meg gyorsan eliszkolt, mielőtt a mamája meggondolta volna magát.

És most itt hasalt a jó meleg lapulevélen, és nézte, hogyan játszanak fogócskát a víz tükrén szaladgáló molnárkák.

Berci fehér hasát kellemesen melegítette a napocska. Más napokon ilyenkor általában köpőversenyt rendezett a barátaival, de most valahogy nem volt hozzá kedve. Ez egy lusta nap, gondolta Berci, hiszen még a felhők is milyen lustán úszkálnak odafent!

A nádas felett a nagy fűzfa ágai himbálóztak, körülötte sűrű rajban karikáztak a szúnyogok és a muslincák.

- Milyen jó lenne a fűzfa ágán feküdni! – gondolta Berci. – Csak az egyik legalsón. Ott biztosan még melegebb van, mint itt lent, hiszen közelebb van a naphoz.

Berci sóhajtozva húzogatta az ujját a pocakján. Tulajdonképpen nem ígérte meg a mamának, hogy nem mászik fel a fűzfára. Igaz, a nádas-iskolában is folyton azt szajkózták, hogy a mocsári békák nem másznak fára, de a gondolat, hogy mégis megpróbálja, csak annál csábítóbb volt.

Pedig Berci egyébként jó gyerek volt, és vigyázott rá, hogy mindig jó jegyei legyenek, különösen testnevelésből. Roppant büszke volt rá, hogy ő már nagyfiú, és már kint van a vízből. A bölcsőde és az óvoda a víz alatt volt, na de a nádas-iskola…

Csak a kicsik élnek a víz alatt. A legkisebbeknek, az ebihal-babáknak még lábuk sincs. Amikor a hátsó lábaik kinőnek, akkor átkerülnek az óvodába, de attól kezdve, hogy csak kikelt a petéből, minden békagyerek arra vágyik, hogy kimászhasson a tóból, és a nádas-iskolába járjon.

- A mocsári béka a szárazon él, de sosem távolodik messze a víztől – magyarázta Bendegúz tanár bácsi biológiaórán. – A mocsári béka barna, ebben is különbözik a zöld levelibékától. A mocsári békafiúk, amikor szerelmesek lesznek, kék színűvé változnak. A levelibékák ilyet nem tudnak.

Bercit ez különösen érdekelte. Nagyon szeretett volna már kék lenni.

- És a legfontosabb különbség: a mocsári béka nem mászik fára, mint a leveli! – fejezte be Bendegúz tanár bácsi. Olyan sokszor elmondta ezt, hogy a nebulók mind ugyanúgy kívülről fújták már, mint a békaegyszeregyet.

Berci mégis minden nap azon kapta magát, hogy egyre sóvárabban figyeli a nagy fűzfa vízre hajoló ágait.

- Ha a levelibékáknak szabad, akkor nekem miért nem? – morgolódott magában. – Én vagyok a legügyesebb tornász a nádasban. Ha csak az egyik alsó ágra mászom fel, ugyan mi bajom lehet? Ha leesem, a vízbe pottyanok. Még meg sem ütöm magam. Nincs magasabban, mint a nagy kő, amiről fejest szoktunk ugrani a tóba.

Megvakarta a hasát, és felült. A fűzfa most különösen közelinek látszott, a levelei gyönyörű ezüstzölden csillogtak a napfényben. Berciben mocorogni kezdett az izgatottság.

- Lehetetlen, hogy meg ne próbáljam!

Mielőtt elindult volna, körülnézett. Senki sem járt a közelben. Ma nem volt iskola, Bendegúz tanár bácsi otthon eszegette a szúnyogbefőttet, az osztálytársai meg valószínűleg ugyanígy heverésztek valahol egy levélen és sütkéreztek a napon, vagy megpróbáltak gilisztát fogni az ebédhez.

Berci felállt, és a vízbe vetette magát.

Sebesen úszott a fűzfáig. Az egyik ág teljesen belelógott a vízbe. Berci kikapaszkodott rá, gyorsan beljebb kapaszkodott, és elégedetten lihegve megállt.

- A fűzfán vagyok! – gondolta boldogan.

Leheveredni azonban még nem tudott, ahhoz túl vékony volt az ág. Berci visszanézett a vízre, de aztán összegyűjtötte a bátorságát, és még beljebb mászott.

Ahol a fűzfavessző elég széles volt, Berci megállt, és kinyúlt. A mászástól elfáradt, na de micsoda érzés volt ott feküdni az ágak között! Még a fénynek is egészen más színe volt a fűzfalevelek alatt. Berci kényelembe helyezte magát, és mosolyogva hanyatt dőlt.

Egy darabig így feküdt az ágon, aztán fázni kezdett.

- Még sincs itt olyan meleg, mint gondoltam – ismerte be.

Az ágak között vágyakozva visszapillantott a jó meleg lapulevélre a parton, de hamar meggondolta magát.

- Ha feljebb mászom, ott melegebb lesz – döntötte el.

Újra kapaszkodni kezdett. Mászott és mászott, egyre feljebb, amíg el nem érte a következő ágat. Jó nagy kerülőt kellett tennie, mivel ugrani nem mert, attól félt, hogy visszapottyanna. Akárhogy hencegett is, innen az ágról nézve a tó vize elég távolinak tűnt, és nem nagyon akaródzott belepottyannia. Ezért aztán olyan erősen kapaszkodott, ahogy csak tudott.

Itt már csakugyan úgy tűnt, hogy melegebb van. A napocska éppen besütött az ágra a levelek résein át, és Berci elégedetten állapította meg, hogy igaza volt. Elnyúlt egy ágvillában, és szunyókált egy kicsit.

Amint azonban a napocska arrébb vándorolt, a meleg folt is eltűnt.

- A csudába! – mérgelődött Berci. – Most mehetek még feljebb.

Ezúttal még nehezebb volt a mászás. Bercinek ugyancsak remegett a békalába, ahányszor csak lenézett. A tó mintha szörnyű mélységben lett volna alatta, de azért kitartóan mászott tovább.

- Hogy csinálják ezt a leveli békák?

Szívesen megkérdezte volna tőlük, ha találkozik eggyel. Nahát, micsoda arcot vágna egy levelibéka, ha itt összefutnának, és meglátná őt, a mocsári békát ilyen magasan! Berci melle csak úgy dagadt a büszkeségtől. De csak amíg véletlenül újra le nem nézett, mert akkor megint elkezdett a térde citerázni, és levelibéka ide vagy oda, nem is bírt továbbmenni egy lépést sem.

Úgy-ahogy kényelembe helyezte magát, és igyekezett jó erősen megkapaszkodni, közben azon törte a fejét, vajon hogyan fog innen lejutni.

- Talán mégis meg kéne kérdezni egy levelit – töprengett Berci, de hiába meresztgette a szemét, egyetlen élő békát sem látott a közelben.

Berci tehát üldögélt az ágon, egyre szerencsétlenebbül, mert a napocska kezdett lefelé kanyarodni az égen, és ő már érezte, hogy lassan ideje volna uzsonnázni. A gyomra korgott, de a muslincák ide nem jöttek, kint karikáztak a napon, a levelek túloldalán.

Már éppen azon kezdett töprengeni, hogy segítségért kuruttyol, hiszen ha észre is veszik, hogy eltűnt, senki nem fogja őt idefent keresni. Mama valószínűleg így is egy egész hétre eltiltja a célbaköpéstől, és nem járhat el a barátaival sem.

Annyira elmerült a borús gondolataiban, hogy nem vette észre a közeledő hatalmas árnyékot.

Az árnyék sebesen nőtt, és beterítette az egész ágat.

Berci csak az utolsó pillanatban eszmélt fel, amikor a bölömbika lecsapott rá hatalmas csőrével, hogy megfogja magának vacsorára.

- Jaj! – kiáltott fel Berci, és rettenetes rémületében elengedte az ágat.

Berci zuhant, zuhant, majd hatalmas csobbanással becsapódott a vízbe. A bölömbika a csőrét csattogtatta, félrefordított fejjel nézte a vizet, ahol Berci becsapódott, majd csalódottan visszahúzódott a nádasba.

Berci hosszú percekig mozdulatlanul reszketett a vízben, és moccanni sem mert, nehogy a bölömbika észrevegye, és felkapja. Amikor már biztos volt benne, hogy a madár elment, csak akkor merte kidugni a fejét a vízből. Gyorsan körülnézett, és mivel senkit sem látott, sebesen visszaúszott a sütkérező helyére.

Még akkor is vadul kalimpált a szíve, amikor kievickélt a lapulevélre, és fáradtan végigdőlt rajta.

- Mégiscsak Bendegúz tanár bácsinak volt igaza – szuszogta végül, amikor végre sikerült egészen megnyugodnia. – Nem nekem való a fára mászás. Másszanak csak a levelibékák! Én maradok a nádasnál!

A nagy ijedtségre gyorsan be is kapott három szúnyogot meg egy pókot, és visszafeküdt a lapulevélre, sütkérezni.